Csoóri Sándor: Furulya-csonk a szánkon (1978)
NAGY LÁSZLÓ SIRATÁSA
Ballagásodnak vége,
legszebb napunknak vége,
bicska hal meg a kézben,
haragos szádnak vége.
Esne a hó csak, esne
a Somló tetejére,
a Duna közepébe,
Margit vállára esne,
de a hónak is vége.
[…]
| 70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Szegeden 1946 őszén jött létre egy fiatalokból, egyetemi és főiskolai hallgatókból álló munkaközösség, a Kálmány Lajos Kör. Céljuk az alföldi néptudományi kutatás, a népi gondolat előadásokkal, kiadványokkal való terjesztése volt egy irodalmi folyóirat hasábjain keresztül. Megszületett a Tiszatáj (nevét Péter László javaslatára kapta), amely ma, 70 évével a magyar szépirodalmi folyóiratok között a legöregebb.
Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk. 1978 januárjában nagy veszteség érte a magyar irodalmi életet: elhunyt Nagy László. A Tiszatáj áprilisi – a költőre emlékező – számában jelent meg Csoóri Sándor verse. |
NAGY LÁSZLÓ SIRATÁSA
Ballagásodnak vége,
legszebb napunknak vége,
bicska hal meg a kézben,
haragos szádnak vége.
Esne a hó csak, esne
a Somló tetejére,
a Duna közepébe,
Margit vállára esne,
de a hónak is vége.
Botod fekszik a földön,
a botodnak is vége,
húsvéti sietséggel
jön a nagyharang érte,
jönne a föltámadás
hajadért, szent kezedért,
ujjad sebéért jönne,
de már a föltámadás,
de már annak is vége.
Megözvegyült a hétfő,
a hétfőknek is vége,
minden májusunk most jut
korai özvegységre,
minden magaslat, álom
s hópapír fehérsége —
versek vaddisznó körme
nem hagy több nyomot rajtuk,
a verseknek is vége.
Bujdosóm, jobbik felem,
a nagy erdőknek vége,
nem jövünk többé össze
mosolyod ünnepére.
Halál-síkságra értünk,
a védhetetlen rétre,
furulya-csonk a szánkon,
himnuszod, indulóid,
de már ennek is vége.
Magyarország halottja,
te bazalt szemefénye,
a zsuzsannás világnak
balassis jó vitéze,
meggyfában ember-meggyfa,
vércsében ember-vércse —
vendéget vár a tenger,
de már a várakozás,
de már annak is vége.
Sirat a volt-szeretőm,
sirat a mostani is,
haja országos gyászban
utcámon végig úszik —
hova megy, nem is kérdem,
halálod eltilt tőle,
megyek ezüst fejedhez,
szíved kihűlt helyére,
megyek, mert más út nincsen,
minden más útnak vége.
(Megjelent a Tiszatáj 1978/4. számában)
