Jenei Gyula: Bűn és bűnhődés

AVAGY SZÍVEM IMI KÉT ÉLETE

„A szegénység nehezen engedi el magától az embert. A cselédházak még nehezebben. Nemzedékek váltják egymást, amíg lelökhetik a fájdalmas batyut.” Valahogy így kezdődik Sz. Lukács Imre Tegnapi szegények című trilógiája. Gyerek voltam, amikor a sorozat kötetei megjelentek. Nagy dolognak tartottam tíz-tizenkét évesen, hogy létezik egy író, aki megregényesítette azt a kunhegyesi világot, amelyben később én is nevelkedtem. Nem tudom, apám olvasta-e a könyvet. Talán igen. Arra viszont emlékszem, hogy egyszer az egyik barátjával szóba hozták az írót, s nekem rosszul esett, hogy szapulják. Nem értettem, miért. A regényekről azután sem hallottam sok jót Kunhegyesen. Igaz, másutt sem. Később, nagykamaszként, elkezdtem ugyan olvasni az első részt, de valamiért letettem. Valószínűleg nekem sem tetszett. Sz. Lukács kunhegyesi recepciója úgy maradt meg bennem, mint annak a bizonyítéka, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában.

Amikor már Szegeden éltem, és verseket írtam, kinéztem a telefonkönyvből Imre címét, s fölkerestem. Mint földijét, kíváncsian fogadott. Mondott egy nevet, kit keressek a Délmagyarország szerkesztőségében, s akihez küldött, közölte is az írásaimat. Néhányszor fölmentem Imréékhez; beszélgettünk, mesélt. Olyankor a felesége is mindig ott volt, ő főzte a kávékat.

Egy szegedi barátom figyelmeztetett, rossz híre van Sz. Lukácsnak. Nagy kommunista, ötvenhatos spicli. Hozta-vitte a híreket országhatárokon át. Állítólag börtönbe is juttatott embereket. De mi bizonyosat lehetett tudni ezekről a nyolcvanas évek első felében? Hittem is, nem is. Óvatosabb lettem, de azért kiolvastam a halk szavú, mindig kesernyés mosolyú írónak néhány könyvét, a Szülém mégis utazikot, vagy a kitelepítéseknek az elsők között (Imre szerint elsőként) regényes emléket állító Tábor a pusztán címűt. Később a riportkönyveit is forgattam: szikár, száraz, hiteles tudósítások a szegénység, a kiszolgáltatottság, a babonák mélyvilágából.

Amikor újságíró lettem, magam is készítettem egy-két interjút Sz. Lukáccsal, de az irodalmi lapban, amit az ezredforduló környékén kezdtem szerkeszteni, nem közöltem az írásait, pedig egyszer küldött valamit, de nem tartottam elég jónak, visszaadtam neki. Már nem emlékszem, tartalmi vagy esztétikai okokra hivatkoztam, de az is lehet, csak valami kifogást kerestem, mondjuk, hogy riportot vagy regényrészletet nem szívesen hozunk. Aztán 2006 végén kaptam tőle még egy levelet. CD-t is küldött benne, utolsó, több száz oldalas könyvének anyagát.

Szilveszter környékén jártunk, valami vizsgára készültem, de feledve csapot-papot, szemrongáló módon képernyőről olvastam-faltam ezt a kettős című, furcsa, zaklatott szöveget (Nagy Imre testamentuma, a Magyar Golgota), az író alteregójának, Szívem Iminek a történetét. Pedig nem igazán szerettem azt a könyvet. Voltak benne jobban megírt részek, a gyerekkor valóságából ismerős nevek, figurák is, a témába pedig beleláttam egy jó regény lehetőségét, de az egész megszerkesztetlennek tűnt, sok volt benne az esetlegesség, az ismétlés, a történelmi háttér magyarázgatása, az indulatosan politizáló fejezet. A könyv második felének nem tett jót az egyre erősödő publicisztikai hevület. Azt hiszem, volt a mondandóban sok igazság, de azt kócossá tette valami elkeseredett düh.

A levélben Imre megírta, hogy évek óta nagyon beteg; a következő nyár el is vitte. Válaszomban olyasmit fogalmazgattam, hogy vegyes a könyvélményem, bizonyos nézeteivel nem tudok mit kezdeni, veszteségeink eredőjét sem kívánom magunkon kívülre helyezni egy szabadkőműves-zsidó fordulattal, sőt azt sem gondolom, hogy a jelen példanélküli romlásba vezető fertő lenne.

A könyv központjában az ötvenhatos forradalom áll. Úgy emlékszem, amikor ötvenhatról és az azt követő megtorlás idejéről írt Imre, akkor kezdett igazán nemregénnyé válni a szöveg, akkor kezdett sütni belőle, hogy a szerzőnek ezzel az időszakkal és önmagával kapcsolatban súlyos feldolgoznivalói lehetnek. Hogy nem tud kilépni egy vívódástörténetből. Valami olyasmit írtam még Imrének, hogy akik átélték azt a forradalmat, azoknak azt csak szolgálni lehetett vagy elárulni, de elfeledni soha. S még azt is írtam, hogy a „lelkizésnél” jobban érdekelnének a történetek, mert mintha a „Renner-sztori” is a levegőben maradt volna.

Imrével nem találkoztam többet, válaszlevelet nem írt, csak a halálhíre jött a tíz évvel ezelőtti augusztusban.

A napokban több újságcikkbe is belefutottam a neten, amik arról szóltak, hogy megjelent egy könyv néhány tucat ügynöktörténettel, amelyek közül az egyik Sz. Lukács Imréé. A kunhegyesi fiúé, aki jól focizott, lakatosnak tanult, munkás lett, később levelezőn joghallgató, de valamikor a forradalom előtt elvitték katonának. Aztán pedig azokban az októberi napokban magával ragadta a forradalmi hév: beválasztották a Forradalmi Katonai Tanácsba, az ELTE Forradalmi Bizottságába, röplapokat osztott, s később, már a bukás, a szovjetek bejövetele után, a Gimes által jegyzett Október Huszonhárom. című szamizdat szerkesztésében is részt vett. Mivel korábban az alakulatát is otthagyta, katonaszökevénynek számított. Tudta, ha elkapják, halálra is ítélhetik. Próbált külföldre menekülni, de nem sikerült elhagynia az országot.

Az ügynökaktákat őrző Történeti Levéltár dokumentumai szerint, hogy mentse magát, Sz. Lukács felajánlotta a szolgálatait az állambiztonságiaknak. Elárulta Renner Pétert, annak forradalmár társait, és segített csapdába csalni őket. Rennert és két másikat kivégeztek, a többiek összesen hetven év börtönt kaptak. De Sz. Lukácsnak nem ez volt az egyetlen „együttműködése” a hatalommal. Később nyugatra küldték, hogy beépüljön a disszidensek közé, s információkat szolgáltasson róluk. Kémnek akarták kiképezni, ám akikről jelentenie kellett volna, megsejtették, hogy a szolgálatok embere.

Szívem Imi történetében másként írja le az eseményeket Sz. Lukács Imre. Azt állítja, elárulták, kínozták, megfenyegették.

Egyébként a(z interneten is hozzáférhető) regény elé írt mottók, ajánlások hatalmas vívódásra, feloldozáskeresésre utalhatnak. Találhatunk ott idézetet Putyintól, Jézustól, de mindezek előtt ezt olvashatjuk: „Egy igazi ügynök beismerő vallomása, üldöztetése és végrendelete // Rejtvény: az ügynök családi neve? // Ajánlások: // A szerző semmi felelősséget nem vállal a leírtakért. Mindez látomás és vízió. Zagyva magyar történelem. Ha a regény szereplői magukra ismernének, neveik véletlenül egyeznének, az eseményeket és párbeszédeket igaznak, megtörténtnek hinnék, az csak kitaláció. Minden kitaláció. A féregíró ezért elnézést sem kér, meg sem köszöni…”

Valamikor, már a rendszerváltás után, Kunhegyesen találkoztam Imrével. A mozi előtti sarkon támasztotta a biciklijét, s a református templomot nézte kitartóan. Délelőtt volt, főtéri forgalom, jöttek-mentek az emberek, őt pedig – nem visszavetítem, akkor éreztem úgy – iszonyatos magány vette körül.

Imre, Szívem Imi nem szabadulhatott a múltjától, az emlékeitől; viaskodott velük, újra és újra felidézte a történeteit. Tudjuk, miként nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, elmesélni sem lehet ugyanúgy semmit kétszer, mert az emlékek is folyton mozgásban vannak. Vajon Imre tudatosan hamisította meg saját történetét a regényben, vagy a végén már maga is elhitte, amit írt? El akarta hinni? De hát azt is írja a könyvre vonatkoztatva: minden kitaláció, és hogy a féregíró elnézést sem kér…

A bűn után hol kezdődik, mikor jelenik meg az önvád, a bűnhődés? És meddig tart? S vajon lehet-e feloldozás?