Egy hozzá nem értő fecsegése

KONRÁD GYÖRGY ÉS A JAZZ

A Hegymagasi Nyári Esték Jazz Napok sorozatában 2017. augusztus 2-án lépett fel a Gadó Gábor – Ávéd János – Bacsó Kristóf jazz trió. A koncert előtt Konrád György íróval a jazzel kapcsolatos emlékeiről, élményeiről Gyöngyössy Csaba beszélgetett.

– Mit jelent számodra ez a szó, hogy jazz?

– Ez egy illetlen szó tulajdonképpen – ezt ne részletezzük, mert a testi szerelemmel kapcsolatos –, de nekem elsősorban a zenét jelenti. Amikor 9-10 éves koromban kezdtem ismerkedni vele, nagyon tetszett. Nem tudtam, hogy mi ez, de nagyon tetszett az előre láthatatlanság, tehát az, amit improvizációnak is nevezünk. Az, hogy vár az ember valamilyen hangot vagy hangsort, ami a helyén lenne, de nem az jön, hanem valami más, és az a más az jó. Az jó, hogy éppen úgy alakul az az elkanyarodás, az az elcsúszás, valamilyen meglepetés.

Amikor először láttam amerikai filmekben jazz-zenekart, ahogy szép fehér ingben, zakóban öt-hat fekete arcú ember nagyon könnyed mozdulatokkal zenélt, s mindegyiknek másfajta hangszere volt, nekem akkor roppantul tetszett. Tetszett, hogy mennyire különbözik más, nagy, klasszikus zenekaroktól, amelyekben húsz hegedűs van és ki tudja hány fúvós, ebben mindegyik hangszernek egy gazdája volt. Nagyon tetszett nekem, hogy hol az egyik, hol a másik szólózik, és amikor az egyik szólóra emelkedik, előrelép, akkor a többi hátra húzódik, nem csak testileg, hanem lelkileg is, és támogatják azt, aki szólózik, figyelik és bátorítóan néznek rá.

Itt is szeretem nézni, ebben a helyiségben [hegymagasi kultúrház nagyterme], Gadó Gábornak azt a gesztusát, amikor 4-5 barátjával játszik, s csak int a fejével, és már elindul a másik is. A jazzben azt hiszem nincsenek vezérek, talán van vezető hangszer, de nagyon tapintatosan igazodnak egymáshoz. Ha engem megkérdez valaki, hogy a különféle tulajdonságok közül melyiket becsülöm leginkább, hát én a tapintatos tiszteletet.

Ha a jazznek ezt a természetét, hogy hol az egyik, hol a másik emelkedik szólóra, egy kis átlépéssel az emberi együtt cselekvés másik körére, a politikára vonatkoztatom, akkor az jut eszembe, amikor annak idején a Szabad Demokraták Szövetségében ajánlottam, hogy legyenek a vezetők olyanok, mint egy jazzbanda, hogy hol az egyik csináljon valamit, hol a másik, egyik se örökké hangoztassa a magáét, a többieket félrenyomva. Ezt persze hogy nem fogadták meg sehol sem, de mégis jónak tartanám az egy emberi együttműködésnek egy modelljeként.

Nagyon tetszik nekem a jazzbandben – mint mondottam – a váratlanság, az improvizáció. Kissrác koromban azokat a fiatal embereket, szaxofonosokat, akiket hallhattam, nagyon csodáltam, noha nagy huncutok voltak. Az egyik megkérdezte tőlem, hogy azzal a kislánnyal, akivel együtt ültem, a vállát átkarolva, komoly szándékaim vannak-e, el akarom-e venni feleségül. Én még 14 éves voltam és nem voltak még nagyon érettek az ilyen szándékaim. Bizony, hogy akkor ő elcsapta a kezemről azt a bizonyos Marikát és aztán ott is hagyta. Úgyhogy kezdtem a jazzszaxofonosok iránt szkeptikus érzelmeket táplálni. De azt mondanám, hogy ennek ellenére, amikor megszólalt Hajdúszoboszlón a Gambrinus szálló teraszán Holéczy Ákos és jazz-zenekara, akkor úgy éreztem, hogy valami nagy dolog történik most. És történt is mert, jó volt, mert az azért különös dolog, hogy az előadó és a befogadó, aki hallgatja, és még táncol is rá, azok együtt vannak, nincs semmiféle kiábrándító félreállás vagy fegyelmezés, csinálják maguktól, és talán a fegyelem az ihletből jön.

– Milyen élményeid voltak még, amit a jazzhez tudsz kapcsolni?

– Voltak a különféle élményeim, volt egy nagyon szép unokanővérem, Magda, akit egy bizonyos fezőr – annak idején így mondták, hogy fezőr – valami link alak volt, elcsábította és végül öngyilkosságba kergette. És ez a fezőr is hetvenkedett, hogy ő tud jazz-zongorát játszani, egy-két számot el is játszott, többet aztán nem tudott.

Amikor aztán Budapestre kerültem és osztálytársaim lettek, voltak olyanok, akik értettek a jazzhez és magyaráztak nekem. Volt egy Westbauer Ernő nevű, aki nagyon jól játszott, Szigethy Iván, aki 15-16 éves korában azt mondta, hogy: „fiúk, én már olyan kiélt vagyok…”

A nagyképűségnek rengeteg változata volt, de a tornateremben mindenféleképpen jazz szólalt meg, és az eltartott egy darabig 45 után mondjuk 48-ig. A rádióban, a Kossuth rádióban delente, olyan fél kettő körül volt egy jazz félóra. Olyan zenekarok, mint Filu és zenekara vagy Chappy és tánczenekara, vagy Vigh Tomi és Vigh… nem tudom, a papáját hogy hívták [Vigh György szaxofonos], a Tomi volt a gyerek [Tommy Vig, világhírű dzsesszdobos, vibrafonos], és ezek dobpárbajt vívtak a Zeneakadémián.

Voltak aztán csodálatos emberek, Garay Attila, aki jazz-zongorista volt, az ő játékát roppantul élveztem. Körülötte forgatta a fejét Kovács Gyula, bolond Kovács így nevezték, nagyszerű dobos volt, azóta is sokat emlegetik. És volt még egy ember, aki nagyon emlékezetes nyomot hagyott bennem, a Bubi. Nem tudom, olvasták-e, de ha egyszer kezünkbe kerül Örkény Istvánnak egy novelláskötete, abban van egy Bubi című novella, ez a Beamter Bubiról szól, aki vibrafonon játszott. Ez egy érdekes hangszer, ő a Duna bárban játszott.

Valamilyen keserű-humoros tudás az emberi létről van ezekben. Volt egy Ilosfalvy nevű zongorista, aki a Lipótmezőn, az elmegyógyintézetben dolgozott pszichiáterként, de valahogy nem tudott aludni, úgyhogy délutánonként mindig különböző bárokba, kávézókba ment játszani és jó kis filozofikus fanyarságokat osztogatott maga körül. Én nagyon szerettem odaülni mellé.

Berlinben dolgoztam a Művészeti Akadémián, évente két közgyűlés volt, az én intervencióm folytán mindig Darvas Ferenc volt meghívva zongoristaként, aki egy nagyon bájos ember, nagyon különös ember, télen-nyáron fehér ingben jár. Nyáron még rendben, de hogy télen is… Ő ott játszott és – talán attól, hogy én odaültem mellé és hívogattam embereket, társaságot csináltam – nagyon kezdtek figyelni rá és nagyon kezdték csodálni. Ferike mindent eljátszik, ez a mindent eljátszás nagyon különös.

Volt Berettyóújfaluban – én oda valósi vagyok eredetileg – egy cigány fiú, aki a folyosón – volt egy olyan rossz zongora félretéve – játszott esténként. Igazából nem is a közönségnek, hanem magának. Nagyon tehetséges volt és különösen jó jazz-zenét játszott, aztán ment pincérkedni. Szintén Berettyóújfaluban volt egy nagyfiú, akit ugyancsak tiszteltem, Tardos Péter volt a neve, ő már bárzongorista volt, Debrecenben sőt Budapesten is játszott bárokban, nagyon dekadens személynek képzeltem, ami számomra akkor egy dicséret volt.

A rádióban ez a zene elnémult, ez a jazz-zene. Jött utána – az oroszok úgy hívták –esztrád zene, isten tudja, milyen zene volt. Nagy zenekarokat csináltak, rádió tánczenekara stb., de valahogy a jazz kikopott, valamilyen nem rossz, melodikus harmonikus dolgok voltak, de hát a jazztől nagyon távol. Valamilyen okból a jazzt rosszallotta az a rezsim, mint bizonyos irodalmi és filozófiai irányzatokat, úgy nevezték, hogy majmoknak való.

– Voltál az Egyesült Államokban, a jazz hazájában, innen vannak emlékeid?

– Egy időben, 79-ben New York-ban voltam, mert a kiadó, aki a könyveimet megjelentette, adott egy ösztöndíjat, hogy ismerkedjek az országgal. Ott írtam, ott fejeztem be a Cinkos című regényemet, és általában éjjel, éjfél körül hagytam abba a munkát, lementem a bárba. Remek bár volt, öt tulajdonosa volt, mindig csak az egyik volt ott a söntésnél, a másik négy diskurált, és amikor odamentem, hogy igyak valamit, azt mondták, hogy van már magyar szilvapálinka is. Ebben a bárban az volt az érdekes, hogy bejöttek fiatalemberek, minden különösebb magyarázat nélkül letettek szaxofonokat a fal mellé, végül négy-öt szaxofon sorakozott. Akkor felálltak, elkezdtek játszani, mindegyik remekül tudott játszani. Ennek a pandant-ja, tükörképe egy bár az ötödik sugárúton, a Fifth Avenue-n, ahol néztem, hogy öreg fekete emberek ülnek a zongora körül, az egyik játszik, a többi bólogat, nézegeti, mint kiderült, egymásnak adták át a helyüket. Mind csodás jazz-zongorista volt, és hát én nagyon sznob voltam, néztem, hogy mit isznak. Jack Daniels whiskyt jéggel, erre én is azt kértem. És azóta is többnyire azt kérem…

Voltam egy nagyszerű jazzbárban, Village Vanguard a neve, ez a hatodik sugárúton van, egy kollégával, Donald Barthelme-vel és egy hölggyel, aki jó barátom volt, Marianne Frisch. Donald mondta Mariannének, te ez a Konrád teljesen be van csomagolva, hogy annyira hat rá a zene. Mert remek zene volt abban a Village Vanguard-ban, minden este más zene volt.

Változatlanul hangoztatom hozzá nem értésemet, de nagy örömöm telt abban, amikor, Colorado Springsben tanítottam európai regényeket az ottani Colorado College-ban, ahol volt egy fiatalember, aki görög–latin szakos volt, ezen kívül számos keleti nyelvnek, számos szláv nyelvnek, sok germán nyelvnek tudósa volt és nagyon tudott bosszankodni, ha nem értett valamilyen nyelvet, mikor barátai azon beszéltek. akkor sebtiben megtanulta azt a nyelvet. Úgy hívják, hogy Jim Tucker, és valahogyan a mi révünkön, mi miattunk Budapestre költözött és ő fordította az egyik könyvemet. Na hát ő egy iPod-ra a rátett egy csomó remek zenét, mert nagy hozzáértő, ő is szaxofonos és nagyon ismeri a jazzirodalmat, nagy műveltsége van. Ezt itt is tartom, néha gondolom kiszűrődik az ablakon, mert nagyon szeretek egy használati módot, amelynek az a neve, hogy dalkeverés, és mindig előre láthatatlan, hogy mi fog következni, minden szám után jön egy másik, de valamilyen Isten tudja milyen statisztikai eljárásra választja ki a gép maga.

– Van köztük kedvenced?

– Van, amit nem szeretek, de el vagyok mindig bűvölve az alapítótól, a jazz-zongoraművészet alapítójától, Art Tatumtól. Miért is? Nagyon egyszerű az ő játéka, jobb keze hihetetlenül szabadon futkos a billentyűkön, a bal keze, ugye a ritmust adja, nagyon egyszerűen. Nagy ember, kvázi az ölébe veszi a zongorát, és amikor egyszer bement egy jazzbárba, ahol egy Fat Walters nevű nagy alakja a jazz-zongoraművészetnek, a New Orleans-i iskolának meglátta Tatumot, hogy jön, azt mondta: „most jön be az isten!”. És ezt mindenki elhitte.

– Nem próbáltál szaxofonozni soha?

– Csak a kezembe vettem bátortalanul. Kissrác koromban szerettem volna szaxofonos lenni, de tudtam, hogy azt nagyon sokáig kell tanulni, ezért úgy döntöttem, hogy a fő szerszámom nem egy hangszer lesz, hanem a töltőtoll.

Gyöngyössy Csaba

A Hegymagasi Nyári Esték sorozatban 2017. augusztus 2-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.