A sorozatgyilkos reneszánsza

SZFE IV. ÉVFOLYAM – BERNARD-MARIE KOLTÉS: ROBERTO ZUCCO

Miért akarjuk megérteni a gyilkosok észjárását? Mikor lettünk annyira nyitottak és kíváncsiak a probléma forrására, hogy a közelmúltban szerte a világon szinte új energiával töltődik meg ez a téma és jobbnál jobb filmek és sorozatok foglalkoznak a sorozatgyilkosság pszichológiai aspektusaival? A színházban pláne nagy igény van a főleg valós történetekre, de a drámairodalom ezzel foglalkozó darabok leporolására talán még inkább. Elég csak a londoni Ovalhouse színház Ted Bundyról szóló előadására gondolni, Sopsits Árpád 2016-os martfűi rémről szóló filmjére vagy éppenséggel a Színház-és Filmművészeti Egyetem negyedéves osztályának produkciójára, a Roberto Zucco-ra. Utóbbit az idei 27. Thealter fesztiválon a Kisszínházban láthatta a szegedi és Szegedre látogató közönség. A francia kommunista érzelmű író, Bernard-Marie Koltés önéletrajzi vonatkozású művében számos olyan elem van, amely mintegy érzékenyíteni hivatott az olvasót, vagy az előadás esetében a nézőt Zucco figurájához és úgy általában az ezzel kapcsolatosan felmerülő szociális problémákhoz. Nem fejti vissza az ok-okozati összefüggéseket, viszont hűen próbálja megragadni a közösség viselkedésformáját és az ebben drámai eseményekre bekövetkező változásokat.

Koltés maga is az a lázongó kerouac-i típusú ember, hőse így nem meglepően a valóságból merített Zucco a törvényen kívüli meg nem értett figura. Kovács Tamás a főszerepben egészen kiválóan, manírmentesen és csak leheletnyit patetikusan alakít egy olyan alakot, akit Koltés koncepciójában nagyon nehéz nem patetikusan és elvont módon játszani. A delejes ifjú, aki előbb kiirtotta a családját, amiért börtönbe is került, majd amikor sikerült megszöknie ismét megspórolt egy kis energiát a párkáknak, amikor újabb áldozatokat szedett. Az előadásból nem igazán derül ki, hogy szimpatizálnunk kellene vele, vagy messziről elkerülni az azonosulás vagy együttérzés szikráját is. Nehéz kérdés, főleg mivel huszonéves bűnelkövetőről beszélünk és ilyenkor automatikusan próbálunk ésszerű magyarázatot keresni, pedig egyszerűen Zucco csak az, aminek látszik.

Amitől nekem igazán erős volt a negyedéves osztály előadása az inkább a Horváth Csaba rendezése által megszületett színészi összhang. A feszült egymásra figyelés, hogy szinte érezni, ahogyan a szereplők ki tudják egészíteni fejben egymás mondatait és mozdulatait. Az a típusú összhang ez, amit egy színművészetis osztállyal tökéletesen ki lehet játszani, mert már megvan az a bizalom egymásban, amely összetapasztja és kerek egésszé formál egy produkciót. Kifejezetten ötletes volt például Zucco kívülállását oly módon ábrázolni, hogy Kovács Tamás a színpad majdnem minden szegletét kihasználja, hovatovább a színpadon kívüli részben is aktivizálja magát. Ez ábrázolja Zucco ösztönösségét, nemtörődömségét és a többi szereplővel szemben is sikerül átvitt és fizikai értelemben is erőfölénybe kerülni.

Ahhoz azonban, hogy Robert Zucco figurája működjön elengedhetetlen volt a többi szereplő erőteljessége. Mindegyiküknek van valami sajátos kötődése, hovatovább vonzalma a főhős irát, hol családi, hol párkapcsolati aspektusból, de például az öregember (Martinkovics Máté) esetében pillanatnyi szimpátia is képes megalapozni a bizalmat felé. Nos, ez a vonal talán klasszisokkal érdekesebb, mint maga a gyilkos indíttatásának fejtegetése. Megbízhatunk-e feltétlenül valakiben, aki csak úgy leül mellénk a padra, illetve milyen társadalmi következményei lehetnek annak a bizonytalanságnak, amelyet embertársaink iránt érzünk? Mennyiben hibásak a világ Roberto Zuccói abban, hogy az emberek többsége legszívesebben a négy fal között húzódna meg egész életében?  Az előadás kvázi romantikus szálán Zucco persze könnyen csavarja ujja köré a szegény családban nevelkedő Lánykát (Mészöly Anna), de ez vajmi kevéssé meglepő ez azt a fojtogatóan nyomasztó családi közeget ismerve, amelyből a lány jön. A sors maróan ironikus fordulata, hogy Roberto Zucco kerül nővé érése és önállósodása útjába.

Ami még kifejezőbb az az emberek reakciója a történetben szereplő túszdrámára, amelyben Zucco újabb áldozatokat szed. Nem kell messzire mennünk, hogy ilyen példákat a valóságban is találjunk. Itt aztán minden archetípus megjelenik, a nőért és gyerekért aggódó, a csak a gyerekért aggódó, a rendőrségben rendületlenül hívő, a rendőrséget heves érzelmekkel megvető, az analitikus szakértő és a többiek. Fantasztikusan groteszk Emily Grenader embertömegekről készült festményeit idéző jelenet ez, amely remekül helyezi el a mai ember ingerküszöbét a szociális érzékenység skáláján. Mindenki a saját álláspontját ütközteti, a reális helyzetfelmérés helyett egymás igazára tromfolnak, sőt egy ponton még székeiket is úgy helyezik el – mintegy meta-jelleggel-, mint egy színházban.

Roberto Zucco élete tehát tele van drámaisággal, amely hol releváns, hol nem, de amire egyáltalán nem kapunk választ, hogy volt-e bármikor is lehetősége a javulásra? Nem kapunk átfogó történetmesélést, nem datálja senki az ominózus töréspontot és sokkal inkább az ösztönlény szemszögéből, az emberi létállapottól való teljes elhidegülés jelenségét ábrázolja. Ha valami, akkor ez a szempont viszont kiválóan volt tálalva.

Roberto Zucco ugyanis azért sejthetően sohasem tudott volna betagozódni a társadalomba sohasem hozta volna fel senki precedens értékű történetként, mert nem tért volna jó útra. Zucco és halál az, ami kezdettől fogva kéz a kézben jártak, vágyott a halálra, vágyott arra, hogy ő okozza épp ezért saját meggyilkolására is legalább ennyire vágyott, hiszen nem volt miért, nem volt hová és nem volt kinek megjavulni.

Tóth Emese

Fotó: Thealterphoto 2017

Színház és Filmművészeti Egyetem IV. évfolyam (Budapest): Bernard Marie-Koltès: Roberto Zucco  

Szereplők:
Roberto Zucco: Kovács Tamás
az anyja; a direktrisz: László Lili
a lányka: Mészöly Anna
a lányka nővére; egy nő: Ballér Bianka
a lányka anyja; az elegáns hölgy; a rémült kurva: Ténai Petra
a lányka bátyja; egy férfi: Lestyán Attila
a lányka apja; a nehézfiú; második börtönőr; második rendőr: Vizi Dávid
az öregúr; első rendőr; a férfi: Martinkovics Máté
a bánatos felügyelő; a főfelügyelő; a türelmetlen strici: Vilmányi Benett
első börtönőr; egy felügyelő; a gyerek: Szántó Balázs