Tiszatájonline | 2017. augusztus 1.

A klausztrofóbia diszkrét bája

ARTUS STÚDIÓ – MASZK EGYESÜLET: EGYENES LABIRINTUS
A fizikai színház attól olyan erős, hogy testestől-lelkestől beledob a történetbe, többszörösen igazolva azt, amit Freud mondott a színházról általában: nem csupán behatol a neurózis terébe, hanem előállítja azt. Az Egyenes Labirintus húsba vágó, minden idegpályát megmozgató „előadás”, ennek okán szerintem a Thealter Fesztivál egyik legizgalmasabbja. Izgalmas, mert kizökkent, megizzaszt… – VÁRALJAI ANNA ÍRÁSA

ARTUS STÚDIÓ – MASZK EGYESÜLET: EGYENES LABIRINTUS

A fizikai színház attól olyan erős, hogy testestől-lelkestől beledob a történetbe, többszörösen igazolva azt, amit Freud mondott a színházról általában: nem csupán behatol a neurózis terébe, hanem előállítja azt. Az Egyenes Labirintus húsba vágó, minden idegpályát megmozgató „előadás”, ennek okán szerintem a Thealter Fesztivál egyik legizgalmasabbja. Izgalmas, mert kizökkent, megizzaszt, és izgalmas, mert elmossa a határokat olyan mainstream és kanonizált műfajok között, mint a fizikai színház, a vezetett tematikus városi séta, és a szabadulós játék. Az alaphelyzet igen dermesztő, hiszen a város egy  olyan pontjáról indulunk, ahol sosem üldögéltem korábban, vagyis a Csillag börtön bejáratával szembeni Csillag söröző teraszáról. A helyszín, az origó szimbolikus, hiszen a bezártság érzet, a klausztrofób menekülési ösztön folyamatos fizikai tünetként jelentkezik majd a másfél óra során. A börtön szögesdróttal biztosított falai csak az első stációja szorongásaimnak, mert a következő helyszín egy idegen ember negyedik emeleti lakása, én pedig alapvetően idegenkedem mások otthonában, intim környezetében voájőrködni: az asztalon felejtett holmik, a konyhai ebéd maradék, a hanyagul sarokba vetett bevásárló táskák, a könyvek, piperecuccok egy fiatal nő életének nyomait hordják magukon. A nyitott erkélyajtón keresztül belső udvarra látunk; a füvön mozdulatlan test. Nemrég zuhanhatott át az erkély korláton.

20170724_154608

Miközben dermedten bámulok lefelé, magától bekapcsol a tévé: a japán horrorfilmek hangulata keltette borzongás erősödik bennem, hiába a felhangzó lírai nekrológ, a nő saját halálát szituáló monológja, én már nagyon menekülnék, mennék innen, szorongok, félek, nem tudok figyelni másra a saját testem erősödő jelzésein kívül. Megkönnyebbülök, amikor becsöngetnek az ajtón, és a küszöbön ott találom a fejhallgatót, melyben végre valahára felhangzik a távozásra szólító hang. A halott/haldokló lány utolsó utazása kezdődik el most; bejárhatjuk vele a környéket, az utcát, ahol mindennap elhaladt, az áruházat, ahol az embereket figyelte, megismerhetjük szokásait, azokat az apró, jelentéktelen dolgokat, amik egyik embert a másiktól megkülönböztetik. Amik egyéniséggé tesznek valakit. Az áruház parkolójában mikrobusz vár. A fejhallgatóra már nincsen szükség, az utastér nagy részét ugyanis dobfelszerelés tölti meg, amit egy szótlan dobos teljes erőbedobással püföl egész úton. Ekkor jelez másodszor komolyabban a testem, hogy menekülni kellene; a szűk térben elviselhetetlenül hangos dobolás az interaktív fizikai színház összes árnyoldalát felvillantja számomra. Örömmel szállok ki a kisbuszból, még nem tudván, hogy örömöm indokolatlan.

A Pulcz utca évekkel ezelőtt bezárt elmegyógyintézetének udvarán találom magam, ahol zsongó fejjel igyekszem egy kötelet követve az időközben eltűnt lány nyomaira bukkanni. Az üres épületben ott felejtett gumikesztyűk, ajtóra ragasztott ügyeleti rend, a terápiás szoba 2013-as beosztása, pipetták, néhány koszos törölköző, az egyik szoba monitorján pedig a lány lebegő képe. Összeáll a történet lassacskán, de igen nehéz ilyen körülmények között koherensen gondolkozni, hiszen a test jelez, a szív kalapál, folyton hátrafelé kapkodom a fejem, nem ugrik-e elő valahonnan valaki, nincs-e valamiféle csapda valahol. Az utolsó stációról kénytelen vagyok visszafordulni: a dohos, nyirkos, sötét pince, ahol csak lehajtott fejjel lehet közlekedni, mindenfajta fóbiámat életre hívja. Mélyeket lélegezve menekülök ki a legrövidebb útvonalon, s örülök, hogy megpróbáltatásaim véget érnek. A lány, úgy tűnik, életben maradt, de ennél is fontosabbnak érzem, hogy én magam, aki még egy liftbe is vonakodva merek beszállni, túléltem a történetet. A pincéből a kötél egy kertbe vezet, ahol ijesztő, védőruhás alakok társaságában el lehet(ne) fogyasztani a jutalom-limonádét.

20170724_163054

Úgy érzem, veszélyben voltam, és érzésem nem véletlen, hiszen éppen ennek kellett velem történnie. A katarzis ebben az esetben nem az esztétikai élményből fakad, hanem a felszabadító menekülés-érzetből. A labirintus ősi, archetipikus szimbóluma nem csak a sors és a végzet, hanem a veszély jelképe is, az előadás kontextusában leginkább utóbbi konnotációja erősödött fel. Az elveszettnek tűnő bolyongás számomra elsősorban saját félelmeim legyőzésének (le nem győzésének…) metaforájává vált.

Az antik mitológiák legismertebbjében, a krétai Knósszosz-palotához kötődő Minótaurosz-történetben a labirintus összefügg egy beavatási úttal, amit a korai időkben valószínűleg sötétben, kanyargós barlan­gokban kellett megtenni, s amely próbák soroza­ta után vezetett el a központi szentélybe, mely mindig változást idéz elő: aki belép, más emberként távozik onnan. A labirintus nemcsak az identitáskeresés, hanem a szorongás, a kiismerhetetlen érzelmek példázata is. Semmi garancia nincs rá, írja Jung, hogy a labirintust járva nem követünk el baklövést, nem kerülünk halálos veszélybe. „Az ember úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Aki biztos úton jár, az tulajdonképpen halott.”

Paolo Santarcangeli A labirintusok könyvében pedig így ír: „Be­ha­tolni a labirintusba annyi, mint szándékosan magányba helyezkedni: annyi, mint elfogadni a sors tekervényeit és ismeretlen szigorát, s úgy megkísérelni a megoldást, hogy visszautasítunk minden segítséget. Egyedül leszünk, de nem elhagyottak. Keresett, akart, magunk választotta út lesz ez ahhoz, hogy megmagyarázzuk önmagunknak önmagunk misztériumát az „akadályozott zarándokút” folyamán, melyet éber állapotban, sőt a legmegfeszítettebb figyelem állapotában teszünk meg, hogy elérkezzünk a megmenekülés helyzetéhez.”

Amennyiben a sok lehetséges opció közül ezt az intermediális előadást menekülős játékként fogjuk fel, akkor nem lövünk mellé, hisz valósan megéljük a menekülés helyzetét. A félelem, a szorongás, az idegenkedés, a bolyongás nyomasztó terhe a legsötétebb mélység megjárása után felszabadító érzésbe csap át. Éppen, mint amikor megtaláljuk a kulcsot a menekülőszoba ajtajához.

Váraljai Anna

_RRC3973-1600 _RRC4017-1600 20170724_162210 _RRC4070-1600 _RRC4074-1600 20170724_154608 20170724_155153 20170724_162556 20170724_162858 20170724_162927 20170724_163054

Fotó: Thealterphoto 2017

 

Artus Stúdió (Budapest) – MASZK Egyesület (Szeged): Egyenes labirintus – utazás a negyedikről 

alkotó-előadók: Debreczeni Márton, Makkai Dániel, Lukács Mihály, Lukács Máté, Baló Dániel, Dombi Kati, Ivanyos Ambrus
közreműködik: Homo Ludens Project (Szeged)
projektasszisztens: Markovics Zita
rendező: Debreczeni Márton