Tiszatájonline | 2017. július 30.

Oliver Friggieri: Barabba

Vigyázz, autó! Nem látsz a szemedtől, Anġlu? Gyere be az útról, van elég hely a járdán! El akarod magadat gázoltatni? Vigyázz, mert elfújják a gyertyád odafentről! – kiáltotta egy rekedt hang Anġlu Barabbának az ódon utcán, amely gyerekkorom óta semmit sem változott. Az autó súrolta az öreget, és még ma is hallom a fékek csikorgását. Ő nem hallotta a tülkölést, az autó a földre lökte. A vezető megállította a kocsit, néhány gyerek oda szaladt, de csak ennyi történt […]

– Vigyázz, autó! Nem látsz a szemedtől, Anġlu? Gyere be az útról, van elég hely a járdán! El akarod magadat gázoltatni? Vigyázz, mert elfújják a gyertyád odafentről! – kiáltotta egy rekedt hang Anġlu Barabbának az ódon utcán, amely gyerekkorom óta semmit sem változott. Az autó súrolta az öreget, és még ma is hallom a fékek csikorgását. Ő nem hallotta a tülkölést, az autó a földre lökte. A vezető megállította a kocsit, néhány gyerek oda szaladt, de csak ennyi történt.

Én másként ismerkedtem meg Barabbával.

Véletlenül.

Időnként elmélázok és csak bámulom a közeli sürgés-forgást.

Mára már megtanultam, nem lehet kitalálni az életet könyvekből, vagy az iskolában. Amikor felnősz, rájössz, az élet színpadán az emberek inkább színészek, mint nézők. Barabba nem színészkedett, de ifjú kora óta valami megbélyegezte őt, valami, amit évekkel később értettem meg, és ez a valami távol tartotta őt az emberektől, a tömegtől, aminek megvan a maga törvénye, egyet-egyet életbe léptet vagy visszavon a többség szeszélyének megfelelően.

November másodika volt, a temetői harangok megszólalása előtti óra és mindenki a kijárat felé igyekezett. A sírok ragyogtak a színes gyertyáktól és a frissen szedett virágok garmadáitól, amelyek hamarosan elszáradnak majd az őszi szélben. Néhány sírt nemrégen festettek. Az emberek kis csoportjai imákat mormolt. A távolban felsírt egy baba, akinek otthon lett volna már a helye, itt-ott kisgyerek futkározott, akik kicsik voltak ahhoz, hogy értsék a hely szellemét. A madarak, akár a gyerekek, nem tudták, mi történik körülöttük, régi, ismerős fák ágain üldögéltek. Úgy rémlett, hogy az egyik madarat tisztán értettem. Felemelt hangon rikácsolta: ”Milyen furcsák vagytok, emberek!” A többiek nem hagyták abba a fütyülést egy pillanatra se.

Feltettem az olvasószemüvegem és a sírok között sétálva próbáltam kisilabizálni a neveket a sírköveken, kiszámolni az elhunytak életkorát, kitalálni, kik lehettek és nézegettem a síron levő fényképeket.

Hirtelen egy tiszta, frissen festett sírnál találtam magam. Nem volt rajta se virág, se gyertya. Mintha egy láthatatlan kéz odalökött volna; megigazítottam a szemüvegem és közelebb mentem.

„Ismerem ezt az embert. Anġlu Barabba. A neve ismerősen cseng…”

Nem imádkoztam a lelki üdvéért.

Már éppen indulni készültem, mikor pillantásom ráesett a fényképre és az emberre, aki mellettem állt. Hajlotthátú öregember volt, kopott sétabottal, elnyűtt ruhában és hosszú, csontból készült rózsafüzérrel, melyet vézna, reszkető kezében tartott. Szakadatlanul imádkozott. Csak néhány pillanat telt el, de örökkévalóságnak tetszett.

A kép a síron és az ember mellettem ugyanaz volt!

Még sose láttam szellemet. És nem is hittem, hogy valaha látok.

Anġlu Barabba, az volt odaírva. És Anġlu Barabba volt, aki mellettem állt.

A férfi nem figyelt rám, folyamatosan imádkozott. Szóról szóra hallottam a motyogását és láttam ajkai határozott mozgását. Néhány lépést tettem a következő sírig, ott megálltam, úgy tettem, mintha a feliratot olvasnám és imádkoznék.

Barabba a saját sírja előtt állt, a sírkőn rajta volt a fényképe is.

Befektetni a mennyország bankjába derék dolog és olyan misztikus, mint az élet vagy halál, de úgy tűnik, tőlem távol áll ez a betéti forma.

Be lehet fektetni ilyesfajta vállalkozásba egyáltalán?

Még élek, és majd ugyanazon a hosszú folyosón távozunk mindannyian.

Majdnem hangosan felnevettem, de összeszorítottam az ajkamat.

Menjek oda hozzá és kérdezzem meg?

Tanácstalan voltam. Ki tudja, talán jól esne neki, ha beszélhetne valakivel. Nem, jobb, ha nem. Az igazat megvallva, kicsit féltem a helyzettől, és igyekeztem távolabb kerülni.

Ahogy távolodtam, hátranézegettem a vállam fölött. Nem akartam, hogy észrevegye, őt vizsgálgatom. Kifordultam a temetőből, onnantól már kedvemre bámulhattam, nem figyelt rám, nem figyelt senkire sem. Imádkozott, míg ki nem sétáltam a sírhantok sora között; mindegyik szimmetrikus rendben állt, egyik a másik után, hogy senki se érezze magát kivételezettnek.

Amikor utoljára pillantottam vissza, Anġlu Barabba még mindig ott volt. Levettem az olvasószemüvegem. Ezután már nem gondoltam rá.

Elfelejtettem, bár néha mintha láttam volna kószálni az utcákon, magában suttogva, vagy hogy odavet egy köszönést az embereknek, akik igazán sohasem figyeltek rá.

Aztán az egyik nap szembetalálkoztam vele Nadu kávézójában.

„Minden rendben van vele” gondoltam magamban. Leültem a sarokba egyedül, onnét mindent jól láthattam. Olykor felnéztem a televízióra, de csak a képeket néztem, mert a hangot mindig levették. Néhány férfi is tévét nézett, de ők a másik sarokban ültek. Nézték a tévét, de valami másra figyeltek: Anġlu Barabbára, aki szemben ült velük, és akinek személye sokkal mélyebb benyomást tett rájuk, mint akármelyik filmbéli szuperhős. Élőbb volt, valóságosabb és tragikusabb.

– Hogy nézel így ki? Mint egy madárijesztő – mondta neki Nadu és nevetett. – Az emberek kinevetnek, gúnyos megjegyzéseket tesznek rád. Poénkodnak! Csak azért mennek oda hozzád, hogy jól szórakozzanak. Ha szeretnéd, hogy tiszteljenek, tiszteld először önmagad – tanácsolta neki Nadu, aki úgy látszott, őszinte kapcsolatban volt vele.

Barabba csak a fejét rázta, egyetlen szót sem szólt, hallgatott, mintha töprengene. Vele szemben egy pohár vörös bor, de éppen annyi volt a pohárban, mint amikor beléptem: félig. Néha dobolt az ujjaival az asztal szélén, a fehér márványon, ami tele volt szürkéskék erekkel, cikkcakk vonalakkal és persze repedésekkel. Minden nagyon régi volt a kávézóban.

– Nem volt joguk ezt tenni velem, egyáltalán nem volt joguk. Én csak viccelődtem! Bohóckodtam kicsit, ahogy mindenki más is feast idején. De az emberek kegyetlenek, nagyon kegyetlenek – mondta Barabba.

A közelben ülő férfihoz fordultam és két kis bólintással jeleztem, hogy kérdezni szeretnék tőle valamit.

– Mi történt? Mit csinált a feasten?

– Nem tudod?

– Nem, nem voltam a városban – feleltem.

– Tudod, hogy mennyire bevadulnak, mielőtt beviszik a Saint Ġlomu szobrot a templomba! Papíreső hull, akármerre nézel. Ez a szegény fickó az utca közepén ácsorgott, néhány méterre a szobortól, amikor a gyerekek elhatározták, hogy kiszúrnak vele. Rászórták a papírt. Még a balkonokról is papírt dobáltak rá, hogy betemessék.

– A fiúk, azok haszontalan fiúk! – szóltam közbe.

– Fiúk? Nem csak fiúk voltak! Mindenki! Mindenki, aki ott volt, dobálta rá a papírcsíkokat. Először csak nevetett és pofákat vágott, de aztán méregbe gurult.

Közbevetettem, hogy nem értek egyet azzal, hogy az emberek így viselkedjenek, de a beszélgetőtársam folytatta. – Az emberek kegyetlenek. Tudták, hogy áldott jó szíve van, és hogy rajong a szentekért. Majdnem mindig a templomban ücsörög. De ők nem hagyták békében szegény fejét.

– Hogy végződött?

– A papír csak hullott. Az emberek nem hagyták abba a dolgot, végül dulakodásba fulladt a dolog és belerúgtak a bordájába. Aztán otthagyták a földön, valaki később felszedte, és ő meg ordibálni, pofozkodni kezdett. A rendőrség meg bevitte.

A kávéházban mind az öt ember Barabbát figyelte.

A jelenlévők saját kínjukat feledve, önkéntelenül is viselni kezdték a szegény flótás keresztjét. Barabbának úgy tűnt, hogy vannak emberek, akik szíves-örömest viselik mások keresztjét, mégpedig a nehezebbjét.

Nadu szemrehányásától Barabba kezdett méregbe gurulni. Néhány pillanatig mereven bámult egy pontra, mintha szellemet látna, aztán őrült nevetésbe tört ki, úgy, hogy maradék fogai is kivillantak. Azok is olyan rosszak voltak, mint a ruhája.

– Szegény Barabba! Sajnálatra méltó fickó – mondta a férfi, akivel beszélgettem.

Feléje fordultam, és kérdőn néztem rá.

– Hogy miért? Nézz rá! Senki se szereti a szemetet az utcán. Ő pedig úgy néz ki. Nevetnek rajta és gúnyolják.

– Én ezt másként gondolom – mondtam. – Néhány hónappal ezelőtt a temetőben voltam… – és elmondtam mi történt.

– Valóban? – kérdezte beszélgetőtársam csodálkozva. – Én semmit sem tudtam erről! Láthatóan megörült, hogy friss információkhoz jutott. Többet is akart tudni, de én nem tudtam neki többet mondani, ezért abbahagytam a mesémet arról az emberről, akiről imént még az volt a véleménye, hogy szemét. Amikor elhallgattam, a fickó jobb kezével mutogatni kezdett. Mind az öt ujját szélesre tárta. Aztán összezárta őket és begörbített mutatóujjával rajzolni kezdett a levegőben.

– Elmondok valamit, amit nem tudsz. Gondolnád róla, hogy az ágya alatt koporsót tart? Hihetetlen!! De mindenki tudja! Ezért senki sem lépi át a küszöbét! A háza is koporsó, négy fal és mennyezet, ez minden! És már régóta az ágya alatt van! Látod? Készen áll a hosszú útra. Már csak a jegy hiányzik – mondta olyan hátborzongató nyomatékkal, hogy a hideg végigszaladt a hátamon. Félelem szállt meg, végigszaladt bennem a kép a feastes papírkoporsójáról és a frissen feliratozott sírkövéről.

– Egyedül él?

– Gondolhatod.

– Erre valamerre?

– A Warehouse utcában. Harminchat szám. Azt hiszem, harminchat.

– Egy szerencsétlen.

– A szerencsétlen, aki ingyen szórakoztat a létével.

– Miért nincs az öregek otthonában?

– Nézd, senki sem akar bemenni önszántából, csak ha beviszik. Biztos ő is átgondolta a dolgot és nem akar bemenni. Ez van. Csak attól fél, hogy ha eljön az idő, senki se viseli majd gondját. Családja nincs és barátai sincsenek.

Vágtam egy grimaszt, a férfi észrevette. Néhány méterrel arrébb a show még tartott. Néhányan még mindig ott ácsorogtak, a tulajdonos is, aki szórakoztatni akarta a vendégeit. Mások csak jöttek és mentek. Barabba, Anġlu Barabba volt a figyelem középpontjában. És mindenki nevetett. Amikor felálltam, hogy fizessek, Nadu megpróbálkozott egy további tréfával, de olyan arcot vághattam, hogy elment a bátorsága a tőle. A visszajárót a zsebembe csúsztattam, egy gyors pillantást vetettem Barabbára és kimentem.

Warehouse utca harminchat. Elmentem, hogy megnézzem a házat.

Apró ajtó, lemállott festék, piszok. Az ajtón lakat volt, mintha senki sem élne ott. A bejárat olyan alacsony volt, hogy a fejed könnyen beverhetted volna a plafonba. A rozzant ajtó tényleg azt sejtette, hogy ez valójában egy kripta.

Tehát igaz, gondoltam. Ez a város nem is sejti, micsoda kincse van.

Barabba már nem is él, és nincs is igazából ezen a földön.

Angyal.

És melyik városnak van egy élő, valódi angyala?

Fordította: Boda Magdolna