Mágnások kora

MÁGNÁS MISKA, SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK

Hogy lehet-e korszerűen operettet játszani, arra már rég’ megkaptuk az igenlő választ, igaz, itthon először külhoni rendező mutatta meg, hogy milyen az. Lehet divatjamúlt egy műfaj, pláne, ha a színpadra állítás szokása nem enged a sablonokból, ha viszont valaki lehántja a megkövesedett hagyományokat, az operett is lehet több nosztalgikus álomnál.

Minden jó, ha vége jó, a Szegedi Szabadtéri Játékok a Mágnás Miskával nívósan zárta a szezont. Lehet, hogy a telt házhoz elég lett volna pusztán Szirmai Albert muzsikája és az önagában is szórakoztató történet, ám ez csak számszakilag hozott volna sikert, Alföldi Róbert rendezése viszont új utakra terelte az operettfelfogást, máról és mához szóló darabot faragott belőle.

Hogy az édeskés, melodramatikus, heppiendes történeteket is lehet klisék nélkül, új megvilágításban színpadra helyezni, azt Alföldi már a Csárdáskirálynővel is bebizonyította 2005-ben, most pedig – ha lehet ilyet mondani – még annál is több lehetősége kínálkozott, mivel a Mágnás Miska alapszituációja, illetve a benne rejlő társadalom- és morális kritika bicskanyitogatóan aktuális. Hogy az úri/uralkodó osztály tagjai nem engedik be köreikbe a másként gondolkodókat, hogy, ha valaki (csellel-fondorlattal) mégis beverekszi magát a jóba, pillanatok alatt magáévá teszi az allűröket, és esze ágában sincs kiesni a pixisből – nos, például ezek azok a darabbéli fordulatok, amelyek a mű premierje, azaz 1916 óta mit sem vesztettek az aktualitásukból. Hogy mindez meghökkentően életszerűen hat, ahhoz nyilván Vörös Róbert dramaturgnak van a legtöbb köze, aki, szó se róla, jó munkát végzett.

Ez az úri osztály már rég betokosodott önmagába, Alföldi pedig ennél is tovább megy, a nyitó képben a szereplők falnak és habzsolnak, miközben elégedett vagy mohó röfögéseket hallatnak úgy, mint amikor másnapos mivoltában disznóvá csúszik le az ember. Ám úgy néz ki, ebben a kastélyban ez nem múló állapot, ennek jelzése a darab folyamán hol fölerősödik, hol elhalkul, ilyenkor a díszlet pótolja az „identitást”, ugyanis a belső színtereket váltó kép egy hatalmas, zöld parkot mutat, amelyet – a nyírott bukszusokhoz hasonlatosan – három zöld disznót formázó „bokor” ural.

Nos, ebbe a miliőbe csöppen Baracs István vasútépítő mérnök, aki a fent leírt, önmaga ajnározásában elmerülő társaságba tolja be – a kényes grófok megleckéztetése céljából – az egyszerű lovászfiút, Miskát.

Bár ez az operett (Alföldi inkább zenés vígjátéknak mondja) földközelibb, mint vadromantikus társai, ez is a klasszikus szerep felállást követi: primadonna és bonviván, szubrett és táncoskomikus, plusz további komikus(ok) ziccerszerepben, valamint egy idősebb (lehetőleg) szülői pár, akik a fiatalok boldogsága útjában állnak.

Mivel ebben a sokak által lenézett, populáris műfajban egyszerre kell tudni énekelni, táncolni, színészileg karaktert hozni és humorérzékkel megáldva lenni, szinte nincs is megúszós szerep, mert akkor csak egy fekete lyuk marad a figura helyén. Sok múlik tehát a szereposztáson, amely papírforma szerint kifogástalannak ígérkezett.

A primadonna és a bonviván szerepére Alföldi két kiváló operaénekest hívott, Rácz Ritát (Rolla) és Haja Zsoltot (Baracs), akik nem csak kiváló zenei tehetségük folytán, de színészi képességeik és fizikai adottságaik miatt is jó választásnak bizonyultak. Ebben a darabban azonban több múlik a Marcsa–Miska kettősön, hiszen az ő tőrölmetszett természetességük, furfangos vitalitásuk, no meg slágerré vált számaik adják az előadás lendületét. Stohl Andrást az utolsó pillanatban találta telibe Miska szerepe, mert pár év múlva lehet, hogy kissé csodálkoznánk a lovászfiú életkorán, de most még éppen nem. Stohl rutinos és eredeti figura, jól áll neki a szerep, de az igazi meglepetést és nézői elragadtatást a Nemzeti Színház fiatal művésze, Radnay Csilla váltotta ki, aki minden tekintetben parádés alakítást nyújtott Marcsaként. Úgy bűvölte a négyezres tömeget, mintha a Dóm téri színpadra született volna, remekül énekel, jól táncol, s mindemellett átütő egyéniség.

A kleptomániás nagymama szerepében Molnár Piroska brillírozott, aki – a nézőtérről legalább is úgy tűnik – a kisujjából rázza ki a szerepet, ironikus, bölcs alakja szinte kormányozza az előadást. Náray Erika és Hirtling István hihetően korlátolt Korláthyék, viszont Pixi és Mixi hálásan lüke szerepébe két, egyébként nagyszerű művésznek – László Zsolt és Znamenák István – majdhogy nem beletört a bicskája. Ez azért érdekes, mert a műfaj és a szerepkör borotvaélen táncoló nehézségeire figyelmeztet, s épp ezért nem mellékes Szatory Dávid „futottak még” nagyságrendű inasfigurája, aki viszont tökéletesen adta a faarcú, de nagyon is észnél lévő lakájt.

A látványért felelős kollégák is magas szinten teljesítettek, Menczel Róbert színpadképe végre nem zsibvásárt, de nagyvonalúan elegáns környezetet teremtett, könnyen átállítható technikával. Füzér Anni jelmezeire ugyanez mondható, az öltözékek nem csak a karakterek jellemzését és a jól láthatóságot, de a választékos ízlést is képviselték.

A bevezetőben említett külföldi rendező egyébként Victor Ioan Frunza, aki Szolnokon, 1994-ben egy egészen szokatlan Sybillt rendezett. Az operett-habostortából azóta mi is kidugtuk a fejünket, ami Zsótér és Mohácsi mellett (de már előttük) főleg Alföldi Róbertnek köszönhető.

Ibos Éva     

 [nggallery id=64]