Utolsó végvári harcosok vagyunk

INTERJÚ JÁSZAY TAMÁSSAL

Mi a helyzet ma a kritikával? Van-e még, s ha van, kinek? És mi a helyzet az utánpótlással? A július 21-én induló Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyének koordinátorával, a Revizor kritikai portál szerkesztőjével, Jászay Tamással beszélgettünk.

– Mi az a blog jr., és hogyan kapcsolódik a Thealter Fesztivál eseményeihez?

– Az idén negyedik évfolyamába lépő, a fesztivál programjaira reflektáló blog jr.-t azért találtuk ki a fesztivál menedzsmentjével, mert fontosnak tartottuk, hogy az alkotók azonnali szakmai visszajelzést kapjanak a munkájukról. Szerettük volna, ha a kötetlenebb formájú visszacsatolásokat olyanok írják, akik már valamelyest értenek a színházhoz, de azért nem írnak régóta kritikákat, és bár megvannak a fogalmaik, máshonnan látják a színházat, mint azok, akik évtizedek óta ezzel foglalkoznak. Az írásokat mindig az előadások másnapján, fotókkal publikáljuk a Thealter honlapján. És bár a fellépők nem mindig értenek egyet velünk, már várják és elvárják a junior bloggerek szövegeit, érdeklik őket a bejegyzéseink.

– Hogyan lehet jelentkezni a blog jr.-ra? Mennyi az érdeklődő?

– Nyílt pályázati felhívást írunk ki minden évben, elsősorban egyetemistáknak és gimnazistáknak. Túljelentkezés nincsen. Megértem azokat, akik nem gondolják, hogy 38 fokos hőségben egy sötét, hűtetlen színházteremben kell ülniük minden nap háromtól éjfélig, hogy aztán másnap reggel nyolcra leadhassák nekem a szövegüket. Elfogadom, ha valakinek ez nem vonzó, közben mégis azt gondolom, hogy nagyon hasznos, és van értelme. Én koordinálom a munkát, pontos beosztás készül, amit követnek a bloggerek.

– Ilyen feszített tempó mellett hogyan marad idő a személyes kontaktusra, tapasztalatcserére?

– Eredetileg az volt a cél, hogy kvázi tanár-diák viszony alakuljon ki közöttünk. A valóság ehhez képest máshogy alakult: mivel a Thealter szakmai beszélgetéseit is én vezetem Proics Lilla kollégámmal, egyszerűen nincs arra idő, hogy minden délelőtt átbeszéljem a fiatalokkal a szövegeket. Erre már az első évben rájöttünk, és bár volt belőle némi feszültség, igyekeztünk megoldani a helyzetet. Napi szinten csak rövid visszajelzéseket adok a beérkezett szövegeket illetően, a fesztivál legvégén pedig leülök négyszemközt mindenkivel. Ilyenkor annyi időt szánok mindenkire, amennyi szükséges: a leadott szövegeken végigmegyünk, és bővebben kifejtem, amire esetleg korábban csak utaltam.

– Miért pont blog?

– A színházi blog tulajdonképpen egy nem létező, hibrid műfaj, mert még nem kritika, de már nem is naiv impresszió. Jóval több ez a névtelen rajongók/gyűlölködők által írott színházi blogoknál, amelyeknek semmi közük a valódi színikritikához. Azok, akik többedszer jönnek vissza hozzánk, már belejöttek ebbe a – tulajdonképpen általuk kialakított – műfajba. Terjedelmi limitünk 1000–1500 karakter: a szöveg nyilván nem lesz olyan árnyalt és pontos, mint egy kritika, de a blognak nem is ez a dolga.

A blog jr. 2016-os csapata:
Vagdalt Kriszti, Dohy Anna, Balázs Nóra, Proics Lilla és Jászay Tamás

– Hát akkor micsoda?

– Az, hogy a nézők, akik látták az előadást, és az alkotók, akik benne voltak, leüljenek a gép elé, és három perc alatt kapjanak egy olyan impressziót, amelyben felvillannak a szakmai szempontok, de azért alapvetően és vállaltan nagyon szubjektív. A Thealter archívumában már közel 150 blogbejegyzés kereshető vissza az elmúlt három évből. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy mindet végigolvassa, határozott ízlésű írók képe bontakozik ki előtte. Nagyon büszke vagyok arra, hogy van olyan bloggerünk, aki idén már harmadszor jön.  Többen kinőtték magukat az évek során, és elkezdtek rendszeresen írni, talán nem teljesen megfeledkezve a fesztivál alatt elhangzó baráti tanácsokról. Jó érzés látni, hogy többen közülük kritikusként is helyt állnak, esetleg dramaturgként, asszisztensként dolgoznak. Nekik már annyi: megfertőződtek a színházzal.

– Évente másfél hét nyilván nem elég arra, hogy valakiből jó kritikus váljék. Mit javasolsz? Hogyan lehet kritikussá „tréningezni” magunkat a mindennapokban?

– A kritikus egyik ismérve, hogy elképesztő mennyiségű előadást néz meg. Egy képzőművészeti kritikus mondta, hogy aki látott már ezer festményt, az ezeregyedikről meg fogja tudni mondani, hogy jó-e vagy sem. A színházban ugyanez a helyzet. Iszonyú sok előadást, köztük rengeteg rosszat is kell látnom ahhoz, hogy kialakuljon a színházi ízlésem. Ha másfél hét alatt valaki végignéz 30–35 előadást, az már olyan dózis, amelyből később csak profitálhat.

– A rutin nyilván idővel alakul ki. De az említett szakmai alapokat honnan lehet elsajátítani?

– Magyarországon komolyan vehető színikritikus képzés nincsen. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színikritikusi tanfolyamán úgy látom, inkább azokat szólítja meg, akik eleve sokat járnak színházba, és az ott tanító kiváló tanárok segítségével jobban megértik, mi zajlik előttük a színpadon. Ha valaki a gimnáziumban drámatagozatra jár, és élvezi, annak a sorsa is meg van pecsételve. A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumból például idén is várunk valakit, és korábban is voltak onnan fiataljaink, akik már tudják, hogy valamilyen módon közük lesz a színházhoz. Ami Szegedet illeti: a bölcsészkaron felvehető a színháztudomány alapszak, és zajlik a mesterszak akkreditációja is.

– Az intézményekben szerzett tudás jó alapot jelent ahhoz, hogy később valakiből kiváló kritikus váljon?

– Nem feltétlenül. Fontosnak tartom a fiatalokkal megértetni, hogy a túlságosan elméleti tudást fogyaszthatóvá kell tenniük, ha kritikát írnak. Az egyetemről hozott terminológiával semmire se mennének egy napilapban megjelenő kritikában. A blog jr. arra jó, hogy az elméleti tudáson felül használható szakmai rutint is szerezzenek, s hogy megtanulják a legfontosabbat: nézni, gondolni, és végül írni. A kritikusnak rengeteget kell néznie és írnia, mert így születnek meg azok a készségek, amelyeket jó lesz elhajítani egy, a kritikus világképét felforgató előadás után.

Kritikus szekció a Thealteren: Proics Lilla és Jászay Tamás 

– Neked van ilyen felforgató élményed kritikusként?

– Sajnos egyre kevesebb. Valljuk be, az előadások elsöprő többségében nincs az égvilágon semmi érdekes. Nagyon pici szelet az, ami engem még igazán meglep. Ez is változik idővel: manapság gyakran a civil személyesség az, ami színházban le tud venni a lábamról.

– Honnan tudod, hogy egy előadás igazán kiemelkedő?

– Onnan tudom, hogy nézés közben elfeledkezem arról, hogy éppen dolgozom. Igaz, egyik előadásra sem úgy ülök be, hogy átállítok egy kapcsolót a fejemben, mert muszáj róla írnom, de tény, hogy egy igazán jó előadás alatt gyakorlatilag magamon kívül kerülök. Ha másfél-két óra észrevétlenül elröpül, az nekem már színház. Mert akkor az olyan területet piszkál meg, amire muszáj odafigyelni. Hogy mindezt egyre ritkábban élem át, nem a kiégettséggel, hanem az ingerküszöböm egyre magasabbra kúszásával magyarázható. A junior bloggerek szerencsére még nagyon távol vannak ettől, ezért elsősorban azt szeretném tudatosítani bennük, hogy muszáj sok előadást nézniük.

– Nyilván fontos, hogy megkülönböztethető hangja legyen egy kritikusnak. Hogyan tudsz segítségükre lenni a szubjektív hang kialakításában?

– Amikor tíz éve tanítottam leendő kritikusokat, feltűnt, hogy milyen hirtelen kiszöknek a szájukon végletes ítéletek egy-egy alakításról vagy előadásról. Néhány éve mintha fordítva lenne: sokan még azt sem merik vagy akarják elmondani egy előadásról, hogy igen vagy nem. A kritikusi szakmának pedig része ez a fajta döntéskényszer. Millió dolog befolyásolhatja persze a szabad véleményformálást, például személyes elfogultságok, melyek csak sokasodnak a szakmában eltöltött idővel. De mégis muszáj kimondani, ha a király meztelen, hiszen csak egy neve, egy arca van mindannyiunknak. A szabad gondolkodásra, az argumentált véleménynyilvánításra szeretném rávezetni a fiatal kritikusokat.

– Nagy kérdés, hogy kinek ír ma a kritikus?

– Főleg az alkotóknak, a közönség egy nagyon szűk magjának, a kritikus szakmának, és a megfoghatatlan utókornak. Ahogy öregszem, egyre jobban érzem, micsoda felelősség minden egyes leírt szó. Néha nehéz a független véleményformálás is, főleg egy olyan előadás esetében, amely (aktuál)politikai kontextusba kerül, és nehéz attól függetlenítenünk a gondolatainkat. És persze olyan is előfordul, hogy bár nem annyira jó egy előadás, én mégis fontosnak tartom, mert olyan témát feszeget, amelyre fel kell hívnom a néző figyelmét.

– Hogyan látod a magyarországi kritika helyzetét, állapotát? Mennyire szabad ma a kritika gyakorlása?

– Azt gondolom, hogy a kritika mint műfaj ma az egyik utolsó teljesen szabad fórum, de a hangunk egyre erőtlenebb és fásultabb. Több neves kollégámmal egyre gyakrabban érezzük úgy magunkat, mintha az autópályán a forgalommal szemben mennénk. Kritikaellenesnek lenni ma trendi. Nem csak a színházban, hanem a fejekben is az a mesterségesen gerjesztett hiedelem él, hogy a kritika rossz dolog; sokkal kellemesebb, ha csak reflektálatlanul dicsérünk valakit, ha csak a szépre emlékezünk. Utolsó végvári harcosok vagyunk, akik névvel-címmel vállalják a véleményüket. És hogy miért kell még a kritika? Nagyjából évi hétszáz magyar nyelvű színházi bemutató születik, és közülük jó, ha százötvenről marad érdemi reflexió. A többi nyomtalanul eltűnik. Az a színházi alkotó, akinek nem fontos a kritika, a saját múltját és a színház emlékezetét tagadja meg.

Váraljai Anna

Fotó: Thealter/Turay Balázs