„Sok-sok nemtudás találkozik egyfajta tapasztalattal”

SZFE NYÁRI EGYETEM – 2017

Idén, a hatodik alkalommal megtartott tréning hatvanhat fővel vehette egy hét erejéig birtokába az Ódry színpadot, a Várkonyi termet, vagy a Padlást a Színműn. Zsivaj, zsongás, mini magán fesztivál a Vas utca 2-ben. Egy-egy szünetben kíváncsiskodni is mertem a tábor tanárainál.

Hegedűs D. Géza, Kovács Dániel és Forgács Péter irányításával a résztvevők betekintést nyerhettek a híres és hírhedt, de leginkább félt és nagyratartott Színház- és Filmművészeti Egyetem munkarendjébe. Egészen valószínűtlen és megkapó lehetőség ez a gyerekek számára. Velük töltötte idejét még Szőcs Artur, aki betekintést nyújtott a zenés mesterségbe, Faragó Zsuzsa és Laboda Kornél színházelméleti megközelítésekkel foglalkoztak, Soós Attila és Widder Kristóf pedig a mozgásszínház avatott oktatóiként tartották meg kurzusaikat.

Az egyetem utcájában lévő pizzéria teraszán ülünk, kávé és limonádé az asztalon, mikor megkérdezem gyermekkorom kedvencét, Hegedűs D. Gézát, aki egyben a Színház-és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese is, hogy milyen számára ez a tábor:

„Elejétől fogva jelen vagyok, és bizony minden évben az a tapasztalatunk, hogy rövid az időnk. A sűrűség természetesen felszabadít, felrobbant bizonyos határokat. Idén huszonkét fős lett a csapatom, főleg 18 év alattiak a résztvevők, ebből kifolyólag a spontán megnyilvánulások nagyon jellemzőek rájuk. Szeretik önmagukat megmutatni, és ez bizony pozitív érték. Itt sok-sok nemtudás találkozik egyfajta tapasztalattal, végig játszhatjuk együtt ezt a hetet, és a játékról jut eszembe, mindjárt fel is adok pár ötös és hatos lottót, minden gyerek mondhat egy számot, én beikszelem őket, aztán osztozkodhatunk…”

Az asztalunknál ülő Kovács Dániel rendezőt is elcsíphettem ugyanezzel a kérdéssel. Koncentrált munka folyik az övéinél, nagyon örül a csoportjának, lelkesen válaszol: „Tavaly nem tudtam csinálni. Tök nagy öröm, hogy idén viszont igen. Szeretem. Csak mindig azt érezzük, hogy ez valahogy nagyon kevés. Olyan, mint a Schnell party a sakkban. Tudod, amikor azonnal lépni kell. Nem egy megfontolt játékot hajtani, hanem lendületesen, rapid módon működni. A hét vége felé kéne még egy hét, hogy kinyílhassanak a dolgok. Minden embernél olyan szép végignézni, hogyan lesz kedve, bizalma, munkavágya. Mert ezt el is lehetne linkeskedni, de eljutottak odáig a próbafolyamatukkal, hogy éjjel úgy kell elszöknöm tőlük.”

Az egész főiskola játszóhely. A folyosón nézünk egy jelenetet közösen. Jó a közelében figyelni a színház minden mozzanatát. Készülődik a saját órájára, előtt megkérdezem Soós Attilát, hogy milyen számára ez a nyári együttlét:

„A nagy létszám ellenére is sikerült megteremteni az ensemble munkát a növendékekkel. Én ennek nagyon örülök. Nevezhetném eredménynek, de sokkal inkább valami kezdetének érzem. Hogy ilyen sokan jöttek hozzánk idén lehetővé tette azt is, hogy Nagy Dóra kollégám is részt vehessen velem ebben a munkában, és ez is külön jó. Számomra ez volt a negyedik alkalom, és mielőtt megkérdeznéd, igen, jövőre is szeretném.”

Forgács Péter rendező, aki a kezdetek óta egyfajta főszervezője is az eseménynek, több kérdésemre válaszolt egyben. Jelesül azt, hogy mit tapasztalt az elmúlt évek nyári táborai során, kiknek ajánlja, hogyan is épül fel egy ilyen hét, és hogy volt-e kedvenc pillanata idén:

„Ennek a nyári tábornak – nyári egyetemnek, ahogy mi hívjuk – így szól a felhívása: legyél te is színművészetis egy hétre – felvételi nélkül. Ez tehát a lényege. Aki a Színművészeti Egyetemmel kacérkodik, egy hétig szabadon kipróbálhatja, milyen lenne, ha hozzánk járna. Aki ezzel nem kacérkodik, de valamiért mégis kíváncsi, azt is megérintheti ez a hat nap, azt is érheti ezen az Egyetemen számára fontos, meghatározó élmény. Nagyon sűrű és szoros időbeosztást alakítunk ki, a napok épp úgy és azzal telnek, mint a színészhallgatók első két-három éve. Reggel 9-kor mozgással kezdünk, ahol bemelegítésen, erőnlétet és testtudatot fejlesztő gyakorlatokon keresztül eljutunk valamiféle fizikai színházi forma megteremtéséig. A hét során többé-kevésbé kötött koreográfiájú mozgásetűdök alakulnak ki: csoportosak, párosak, egyéniek. Bár ezek az etűdök a mozgástanárok irányítása alapján készülnek, nagy mértékben épülnek a nyári egyetemisták kreativitására, fantáziájára.

A mozgásórák célja nem valamiféle »előadás« létrehozása, becsapnánk magunkat, ha azt gondolnánk, hogy ez egy hét alatt lehetséges, de a kurzus utolsó, összefoglaló foglalkozásán bemutatott színpadi képek, fizikai akciók és mozgásjelenetek igenis nézhetők színházként. A nap elméleti órával folytatódik, ami egy irányított beszélgetés, közös gondolkodás, »kultúrlelkizés«, ha úgy tetszik, a szó legjobb értelmében. Ezeken a beszélgetéseken a színház, a drámai és színpadi történés alapkérdéseit járjuk körül, mely alapkérdések óhatatlanul belevisznek az élet nagy kérdéseibe és ezt egyáltalán nem bánjuk. Az elméleti órán megsejtünk valamit abból, hogy hogyan, miféle kérdések mentén gondolkodik a színházi ember, legyen színész, rendező, vagy drámaíró. És ahogy egyre inkább megértjük a színházi gondolkodást, úgy kezdünk újabb és újabb fénytörésben rálátni saját privát dolgainkra, életünkre.

Közös ebéd után kerül sor a nyári egyetem fő tárgyára, az egész délután zajló színészmesterség foglalkozásra. Ez szóról szóra úgy zajlik, mint az egyetemi színészmesterség órák. A hallgatók már a tábor előestéjén feladatot kapnak: különböző fajta jeleneteket kell készíteniük. Rövid megbeszélés után tehát munkához látnak és elkezdődik a jelenetcsinálás a másnapi, első mesterségórára. Szabadon, minimális megkötéssel, kedvük, fantáziájuk, képességeik szerint. Készülnek jelenetek előre megadott, rövid szövegekre, készülnek saját, improvizált szövegre, készülnek szöveg nélkül, készülnek saját, hozott zenére. A jelenetek játszódhatnak az egyetem színpadán, stúdiótereiben, a folyosón, vagy egy véletlenül megtalált sarokban, zugban. A mesterségórán megmutatott jelenetek kapcsán ez az alapelvünk: bármit lehet, ami drámailag, színházilag igaz. A bemutatott jeleneteket közösen elemezzük és számtalan személyre szabott instrukciót adunk, ami alapján ezek tovább fejleszthetőek. És a következő alkalommal várjuk az átdolgozott anyagokat és persze új próbálkozásokat is. Egyik jelenet hat a másikra, a másikra adott instrukció hat az egyikre: nemcsak az a cél, hogy egyre jobbak legyenek a jelenetek, hanem hogy saját magunk és egymás hibáin, tévedésein és telitalálatain keresztül valami alapvetőt megtapasztaljunk a színészetről. Ez a megtapasztalás pedig akarva-akaratlan oda vezet, hogy pőrén, álca nélkül szembesülünk saját magunkkal.

Idén egy negyedik »tantárgyat« is beszorítottunk a programba: a zenés gyakorlatot. Ez a fontosnak és hasznosnak látszó foglalkozás a színpadi éneklés és zenélés közösségi élményét adta a hallgatóknak és úgy érezzük a későbbiekben is helye van a nyári egyetem programjában. A nyári egyetemmel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy rettentően túlsűrített. A reggel 9-től hajnali 1-ig tartó, rövidke szünetekkel tagolt hat nap úgy zúdul rá a fiatalokra, hogy eleinte azt sem tudják, hol vannak, miben vesznek részt. Egy ideig megemészthetetlen az a sok hatás, ami éri őket. És rendre, valahol a harmadik, negyedik nap körül történik valami átfordulás. Valamit mintha kezdenének megérteni, a mennyiség átvált minőségbe. Nem mindig képesek ezt artikulálni, színházilag megfogalmazni, de nem is ez a fontos. Az érintettség, az élmény és a megéltség a fontos, és a végére mindig úgy érezzük, ki-ki visz magával innen egy hetekre, hónapokra elegendő, csak neki szóló tanulsággal teli csomagot. A túlsűrítettség tehát jó és azon dolgozunk, hogy a jövőben még sűrűbb, talán hosszabb nyári kurzust dolgozzunk ki. És végül az idei kedvenc pillanatom is az volt, mint eddig minden évben: egy-egy nyári egyetemista ihletett, személyes színpadi jelenléte, az a ritka pillanat, ami miatt színházat és színiiskolát csinálni érdemes.”

Drubina Orsolya