Tiszatájonline | 2017. július 15.

Amit csinálok, az teljesen elsodor…

A 80 ÉVES PÁL TAMÁS MINDIG ÚJ FELADATOKAT KERES
Anyám is elvitt néhányszor korábban Operába. De igazán akkor ért tömérdek benyomás, amikor bekerültem. 23 évesen, nagyon érzékeny korban. Jöttek sorban az élmények a nézőtéren, de különösen a színpadon! Az hatott rám nagyon erősen, hogy a próbákon zongoráztam, vagy előadásokon vezényeltem a külső kart. Nem is elsősorban mint zene, hanem mint létforma, mint a világgal való kapcsolat formája hatott rám a műfaj, és ez a mai napig is a legfontosabb… – MÁROK TAMÁS INTERJÚJA

A 80 ÉVES PÁL TAMÁS MINDIG ÚJ FELADATOKAT KERES

– Hogy vagy?

Alapjában véve nagyon jól! Én is néha végiggondolom és megijedek: ennyire rosszul én 20 éves koromban is tudtam lenni!

Életedet végigkísérték a kettősségek. Édesanyád zsidó asszony volt, édesapád evangélikus. Születtél és felnőttél egy kisvárosban, aztán Pestre kerültél. Később pedig a karriered egy harmadik helyen, Szegeden bontakozott ki.

Nagyon szerettem Gyulán lakni, szép, élménydús gyerekkorom volt. De aztán a fővárosban is jól éreztem magamat, és a pályám kezdetén alig jutott eszembe az alföldi kisváros meg a gyerekkorom. De aztán egyszer csak elkezdett visszajönni. Először időközönként, váratlanul, magától, aztán amikor Szegedre hívtak, rendszeresebben. Amikor itt kezdtem dolgozni, Gyula ismét előjött. Ma ezek az emlékek már szépen megférnek egymás mellett. Egyformán szeretem a nagy-, és a kisvárost, de nagyvárosban már nem tudnék élni.

Szép gyerekkorod volt?

Nagyon! Egyrészt őrült szerencsém volt, mert amit egy gyerek megkaphat, azt mindent megkaptam: cserkészetből, kultúrából, szeretetből. Persze beletartozott a háború is, amely szörnyű volt, de hát egy gyerek mindent másként éli meg. Borzasztó volt, hogy anyai nagyszüleimet koncentrációs táborba hurcolták. Bár nekem azt mondták, hogy elutaztak. De azt már megéltem, hogy néhány életben maradott rokon visszajött, és mesélt az ott történtekről. Ezek persze borzalmak voltak, de mégiscsak az élményeimet gazdagítják, és hát az élet nem majális. Ezek nélkül a rossz élmények nélkül kevesebb is lennék.

A muzsika mindig jelene volt életedben, édesanyád, bátyád is zenéltek, de mikor jött be az opera?

Elég későn. Amíg be nem kerültem az Operaházba korrepetitornak, nem az volt az elsődleges. Főiskolás koromban szabad bejárásunk volt az Operába, az Erkel Színházba és a Zeneakadémiára, és minden nap hallgattunk élő zenét. De elsősorban koncertre jártunk. Anyám is elvitt néhányszor korábban Operába. De igazán akkor ért tömérdek benyomás, amikor bekerültem. 23 évesen, nagyon érzékeny korban. Jöttek sorban az élmények a nézőtéren, de különösen a színpadon! Az hatott rám nagyon erősen, hogy a próbákon zongoráztam, vagy előadásokon vezényeltem a külső kart. Nem is elsősorban mint zene, hanem mint létforma, mint a világgal való kapcsolat formája hatott rám a műfaj, és ez a mai napig is a legfontosabb.

Nagyon jól zongoráztál és ezért énekesekkel is közvetlen kapcsolatba kerültél.

Amikor akadémiai barátaim rájöttek, hogy jól blattolok és érdekel az éneklés meg az opera, elárasztottak szereplési lehetőséggel. Sok olyannal is, hogy alig tudtam teljesíteni, hisz akkor még alig ismertem az irodalmat. De ennek is meglett az értelme. Ugyanis egy ilyen izzadt rémületben elsajátított darab, örökre otthagyja a lenyomatát az ember lelkében és ebből azért volt nem kevés. Tehetséges barátaim voltak. Kozma Lajos tenorista, aki aztán külföldre ment, vagy Ütő Endre, aki később volt az Operaház igazgatója is, Dene József baritonista, Gyimesi Kálmán, akivel aztán sokat dolgoztunk itt Szegeden, és akivel a mai napig jóban vagyok. Vagy a szopránok, Andor Éva, Csengery Adrienn és Dunszt Mária. Velük jártunk sok haknira, rádiófölvételekre, majd az Operába. Támogatott Mikó András is, aki egy személyben volt a Zeneakadémián az opera szakosok szerepgyakorlat-tanára, az Operában meg főrendező.

– … de aztán egyszer csak azt mondtad, nem akarok többet kísérni.

– Rámszoktak az énekesek! Jól kísértem, gyorsan dolgoztam, szerettek velem föllépni. A Rádióban fölvettük Kincses Verával az Asszonyszerelem, asszonysorsot, Ütő Bandival a Bartók Ady-dalokat. Ezek szép munkák voltak, de én már nagyon szerettem volna előrelépni és dirigálni! De el voltam könyvelve, hogy Hraskó Tamás – ez az eredeti nevem –, a kitűnő zongorakísérő, aki dirigálgat is. És akkor 3 évig nem kísértem. Tényleg megindult a karmesteri pályám, nem csak emiatt, de talán ez is belejátszott. Ma már ritkán kísérek, és a zongorázásom sem olyan már, mint régen. A változásba belejátszott a névváltoztatásom is.

Hogyan lettél Pál Tamás?

Voltak kényelmetlenségeim. A Hraskót nagyon nehéz kimondani, és leírni. Aztán volt egy Raskó Magda nevű énekesnő, azt hitték sokszor az ő fia vagyok, néha hozzá mentek a leveleim is. Ezért változtattam.

 A legutóbbi Dóm téri Toscáról az Új Zenei Újság kritikusa a rádióban azt mondta, Pál Tamás igazi területe Verdi és Puccini világa.

Ezt bizonyos mértékig elfogadom. Nekem a zenével való viszonyulásomban tényleg ez a két szerző áll az élen. Persze Mozarthoz se nyúlok másképp. De kétségtelen, hogy ha Toscát dirigálhatok, mint most, vagy ha az Ernanira készülhetek, ami tavasszal lesz, már a gondolat is borzongással tölt el. Van ebben a két szerzőben valami elképesztően fölvillanyzó. Ahogy ők megközelítették az életet, és ahogy ezt a zenében ábrázolták. Nem énekszólamokat írtak, nem dallamokat találtak ki, hanem emberi drámákat ábrázoltak. Hatalmas zeneszerzők, de mégse a zene érdekli őket elsősorban, hanem hogy miképpen mondhatják el a véleményüket az emberekről meg a világról. Ha csak kicsit is ismerjük a levelezésüket, föltűnik, milyen kevés szó van bennük a zenéről, és milyen sok a librettóról az emberekről, a jellemekről, Ez borzasztóan tanulságos, és azt hiszem ezért szeretem őket annyira.

Milyen jó és rossz tulajdonságaid vannak, amelyeket megőriztél, és miben változtál?

Hát, erről nehéz beszélni… Vegyük a karaktert! Nagyon soká tartott, amíg megszabadultam a kiegyensúlyozatlanságtól, a szélsőségekre való hajlamomtól. Ígérgetéstől, önbizalomvesztéstől. Amíg megtanultam önmagamat elfogadni. Amíg megtanultam, hogy nekem nem kell túlozni, hogy elfogadjanak. Legyek olyan, amilyen vagyok, és az elég. Ezen a területen, azt hiszem, változtam. Régebben állandóan túlbuzogtam. Úgy is hívtak, hogy Buzgó Mócsing, ezt volt a gúnynevem. Ezt most már másokkal szemben talán sikerült levetkőzni. Magammal szemben nem teljesen, ma is görcsösen tudok rágódni egy feladaton, nehezen tudok kikapcsolni, lazítani.

Milyen ételeket szerettél régen és mit szeretsz ma?

Gyerekkoromban az édességet szerettem, még a túrós csuszát is cukorral ettem, most pedig a fanyar ízeket szeretem. Gyerekkoromban az volt a szokás, hogy a gyereknek nem szabad hosszú ideig húst adni, és én sokáig nem is szerettem a húsételeket, most a kedvenceim, Illatokat is mást szerettem régebben. Mostanában jobban szeretem a keményebbet, a sósabbat, a férfiasabbat, a frissebbet. Régebben édeskésebb volt az ízlésem.

És a zenei ízlésed?

Az alig változott! Anyámat kérdezgettem 8 évesen, mondd meg mi az, amikor sok ember énekel és néha egy-egy szólista kiemelkedik. Ő kis gondolkodás után azt mondta, ez a Bohémélet II. felvonása lehet, és tényleg az volt. Rádión hallgattam az Aida bevonulási indulóját és el voltam ragadtatva! Vagy Mozart A-dúr zongoraversenyének lassú tételétől. Világ életemben jobban szerettem Kodályt, mint Bartókot.

No és a karmesterek?

Ott is állandóak a kedvenceim. A mi generációnknak persze Ferencsik volt az istene. Rengeteg koncertjét, előadását hallottam és csodáltam az erejét, a lendületét. Ő nem tanított Zeneakadémián, de szeretett engem és Oberfrank Gézát. Meghívott a lakására és adott néhány órát. Érdekesek voltak a magyarázatai, de az maradt meg bennem leginkább, amikor egy nehéz zenei résznél odaállt mögém, megfogta a jobb kezemet és beintette azt, amit kellett. Akkor megéreztem valamit az ő iszonyú erejéből. Az eggyel fiatalabb generációból nagyon szerettem Erdélyi Miklóst. Lamberto Gardellinek én zongoráztam a Manon Lescaut és a Macbeth próbáin. Lenyűgözött Giuseppe Patané anyagismerete. Nem csak minden operát kívülről vezényelt, de a zipferszámokat és a sajtóhibákat is tudta a kottában. Először az ő ajánlásával kerültem külföldre. A kortársak közül mindig nagyon szerettem Claudio Abbadót, amikor pedig egy újévi koncerten megláttam Georges Prétre-t, teljesen elbűvölt.

Akkor én mondok egy jó tulajdonságot. Lassan 80 éves leszel, és elképesztő energiával fogsz bele egy új munkába. Akkor is, ha már vezényelted azt a művet, és akkor is, ha nem. És ha már sokszor vezényelted, akkor is elképesztően nyitott vagy az új megoldásokra.

Ez annak lehet a következménye, hogy életemben soha nem gondoltam azt, hogy készen vagyok egy darabbal. A Toscát például vagy 30 éve dirigáltam először kotta nélkül. De most, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok előadása előtt ismét kézbe vettem a partitúrát, sok olyan dolgot fedeztem föl benne, ami eddig nem tűnt föl. Például, hogy az utolsó felvonásban pár taktusnak a tempóját teljesen félreértettem. Arról a jelenetről van szó, amikor Tosca meglátja, hogy Cavaradossi tényleg meghalt. Azt a trombitás-vonósmenetet sokkal gyorsabban szoktuk játszani. És ettől minden, ami utána következik, megváltozik. Ez elsősorban nem a mi felületességünkből adódik, hanem abból, hogy ezek a művek olyan hatalmasak és gazdagok. Ezen Puccini dolgozott legalább két évig. Akkor nekem is legalább két évig kell tanulmányoznom, hogy alaposan megismerjem a szándékát, de inkább tovább, mert ő maga írta én meg csak olvasom.

Vagy számtalanszor vezényelted itthon és külföldön A trubadúrt, és akkor a legutóbbi szegedi bemutatón kitaláltad, hogy az áriákban énekeljék el az összes ismétlést, ráadásul másodszorra variációkkal. A Strettát, de a Luna ária gyors részét így még soha nem hallottuk, lehet, hogy szinte világpremier volt.

A trubadúr az egyik első kotta volt, amit anyámtól megkaptam 10 éves koromban. Aztán hamar meg is hallgattam az Erkelben, Laczó István volt Manrico. Rögtön föltűnt, hogy nem éneklik el az egészet, jeleneteket is kihúznak. Akkor elfogadtam, hogy ez a tradíció, de egyszer csak elkezdett izgatni: vajon Verdi, aki nagyon tudatos szerző, miért írta le ugyanazt kétszer? Akkor kezdtem utánanézni, és rájöttem, hogy az ismétlésnél minden énekes a saját díszítéseit énekelte, a saját legjobb erényeit mutathatta meg. Ezt nekünk nem tanították, valahogy kimaradt a hagyományból. Halkan mondom: sok karmester kollégám ezt a mai napig nem tudja. Én akkor elhatároztam: próbáljuk meg! A legtöbb énekesnek én írtam meg a változatokat, de volt olyan is, aki föltalálta magát. Mindenki szívesen csinálta, és például a Leonóra IV. felvonásbeli áriájához írt variációm olyan jól sikerült, hogy azért még talán Verdi is megveregette volna a vállam.

Úgy ismerlek, hogy a kerek évfordulókon nem csinálsz különösebb számvetést.

Nem, mert az olyan volna, mintha le akarnék zárni valamit. Szerencsés alkat vagyok, mert mindig előre tekintek. Amit csinálok, az teljesen elsodor. Most, a Tosca idején minden délelőtt leültem a partitúrával és tanulmányoztam.

Ezt tanúsíthatom: ebben az időben nem is lehetett veled másról beszélni. Bármit hoztam elő, nyomban visszakanyarodtál a Toscához.

Most például a III. felvonásban először tudtunk egy olyan harangozást csinálni, mint még soha. Ez igen nagy örömmel töltött el, és ha valaki szóvá tette, az nagyon jólesett, Egyébként, ha valami foglalkoztat, akkor az a mesterségem megítélése. A hallgató általában elég keveset tud arról, hogy a karmester mit is csinál. Még ismert kritikusok is leírják, hogy a zenekart XY vezényelte, jól alkalmazkodott a színpadhoz, érzékenyen kísért az énekeseket. Namost, a karmester nem a zenekart vezényli, hanem az előadást! Az előadás színvonala legalább 49 százalékban attól függ, hogy ő az énekeseit hova viszi. Másrészt azzal sincsenek sokan tisztában, hogy amit ők látnak, az az én munkámnak a 30 százaléka. Az előző 70 a megelőző próbaidőszak, amikor a zenekarral és az énekesekkel megtanuljuk a darabot és elkezdünk rajta dolgozni. Azt, hogy én milyen is vagyok, annak megítélését istenigazából nem a nézőtérről várhatom, hanem a zenekarból és a színpadi kollégáktól. Mert ezt ők a saját bőrükön érzik. Ha én azt látom, hogy a zenekar és az énekesek velem együtt belesodródnak egy izgalmas kalandba, akkor nem érdekel, hogy erről mit írnak és az se, hogy mennyire tapsolnak meg.

Mi az, amire még nagyon vágysz? Van ilyen?

Sok mindenre – még egyszer! Most például szívesen eldirigálnám újra a Toscát. Mondtam, hogy inkább Kodály, mint Bartók, de jövőre a Filharmóniától elkértem a Mandarint. Mert ennek a zsenialitás szíven üt. Már dirigáltam, de eddig soha nem kerültem vele olyan viszonyba, mint például a Toscával, hogy hónapokat tölthettem vele. Jövő májusban lesz, ha most elkezdek vele foglalkozni, akkor talán elkészülök vele.

Márok Tamás

A fiatal karmester A Spartacus budapesti bemutatója Seregi László koreográfus, Hacsaturjan felesége, Aram Hacsaturján zeneszerző, Havas Ferenc, P.T., Sterbinszky László, Róna Viktor, Kaszás Ildikó, Orosz Adél Bánk bánra készülődve Gyimesi Kálmán, Moldován Stefánia és Simándy József A trubadúr Dóm téri gárdája 1982 Vlagyiszlav Pjavko, Tokody Ilona és Irina Arkhipova Esküvő második feleségével Menyhárt Jaquline-nal, Tanúk bátyja, Hraskó Péter és felesége A Nyugat lánya Marseille-ben, 1985. Középen Minnie - Olivia Stapp, Ramerrez - Gianfranco Cecchele A Salieri Kamarazenekarral Franciaországban A Pillangóasszony szegedi előadásán Busa Tamás, Frankó Tünde, Daróczy Tamás és Szonda Éva Gianni Morandi, olasz táncdalénekes, Oszwald Marika, Csonka Zsuzsa és P. T.