Celler Kiss Tamás versei

és táplálni

minden feléd irányuló mozdulatom

még valahol útközben elhal az izmokban.

a szavaim. mint kortyoláskor a véletlenül

számba csúszott jégkockák –  nem tudom

őket lenyelni.

egy padon ülünk. a piros szövetkabát

van rajtad, kezedben egy száraz kifli.

galambokat jöttünk etetni. gyerekkorod óta

félsz tőlük, és mert jobb nem jutott eszembe,

azt mondtam, szép metafora lesz. hogy

együtt majd megetetjük a félelmeidet.

a hiányérzet. mint a minap, amikor egy dalt

kerestem. tudod, amelyik a megfelelő

pillanatban pont azt mondja el, amit érzek.

de nem volt ilyen, még nem írták meg.

abban a dalban nem lennének galambok.

abban a dalban kövérek lennének a félelmek.

a rend elgondolása

a lényeg ott volt nem sokkal a vége után.

és a szőnyeg alatt a por – gyűlik láthatatlan,

de valakinek mindig tudnia kell róla.

én voltam, aki tudtam, mert én söpörtem,

és nem sokkal a vége után a lényeggel

is nekem kellett elszámolnom.

az elszámolást persze látták, mert látniuk

kellett – a kapun száradó szőnyeg jelezte,

hogy ez most a takarítás ideje.

rend lesz, a helyére kerül minden. a szőnyeg

száraz lesz, nem súlyos, egyedül is el fogom

bírni. alatta por semmi.

de hagyjuk most ezt; azt akartam mondani,

hogy itt vagyok a végén, nem sokkal a lényeg

előtt, és nem tudok továbblépni.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/3. számában)