Feleségemmel költözés előtt állunk. Annak rendje és módja szerint bedobozoljuk majd mindenünket. Aki költözött már legalább egyszer életében, az tudja, hogy ilyenkor máshogyan telik az idő. Néhány nap alatt éveket öregszik az ember. Én legalábbis így vagyok ezzel. Szinte hallom, ahogy őszül a hajam. Inkább verekednék egy tengerészgyalogossal, mint dobozolnék, de nincs mit tenni, készítem magam lélekben a feladatra.
Már most más szemmel nézek körbe a szobákban. A tárgyakat úgy szemlélem, ahogyan eddig nem igazán: zsákba vagy inkább dobozba való? Ha bedobozolom, látom-e még valaha? Szükségünk van-e egyáltalán erre a dologra? Használtuk-e azóta, hogy évekkel ezelőtt egy másik költözés alkalmával kivettük egy dobozból? Egyáltalán mi ez? Vagyis lassan kezdem meggyőzni magam, hogy miért nem kellene foglalkozni azzal, hogy A-ból B-be logisztikázzuk.
*
Foucault szerint a múzeumok a felvilágosodás olyan sajátos intézményei, amelyek amellett, hogy az államhatalmat testesítik meg, a történelemnek egy abszolút és objektív fogalmát erősítik. A múzeum intézménye egyfajta aurával ruházza fel a tárgyakat pusztán annak következményeként, hogy sajátos módon kínálják fel azokat a szemléletnek.
A múzeumok gyakran különleges tárgyakon keresztül mutatják be egy kor életét: lovagi páncélokat és pápai palástokat szemlélhet a látogató, de a földművelés eszközeivel valószínűbb, hogy csupán egy tematikus kiállításon találkozhat. E különleges tárgyak koncentráltan testesítik meg és mutatják be a kort, amiből származnak. Mintha a kor egyfajta lényege tárgyiasulna benük.
*
Az apróságokat pakolom. Egy összefogott levélköteget teszek a dobozba, mely mindig a könyvespolcom végében kap helyet. Kétezerben és kétezeregyben adta fel őket vagy küldte el egy közös barátunkon keresztül az akkori barátnőm – aki ma a feleségem. Ez a köteg levél senki más számára nem bír aurával, nekem viszont kapcsolatunk kezdetét és utolsó középiskolás éveimet testesíti meg.
Egy kék bögre, ami az első néhány egyetemi évemet juttatja az eszembe és valami előttem érthetetlen oknál fogva a keddi “hering partykat” a Jate Klubban – pedig elég biztos vagyok benne, hogy soha nem vittem magammal bögrét egyik alkalommal sem. Ha éppen ebből iszom a kávét, azok a keddek jutnak eszembe. Meg a szerda reggel kezdődő órák. Ilyenkor mindig hálát adok, amiért telnek az évek. Akkor persze nagyszerűen éreztem magam, de ma szenvednék.
A feszület, amit a házasságkötésünkkor kaptunk az atyától, aki esketett minket. Mindig az a május 14-e jut róla az eszembe. Sokat beszéltünk róla, hogy jó ötlet-e arra a hétvégére tenni az esküvőt a gyakori eső miatt. Verőfényes napsütés volt. A második házassági évfordulónkon viszont olyan irtózatos eső volt, hogy a betervezett program helyett egy pizzériába menekültünk be, mert az volt a legközelebb. Jó nap volt, erre is szívesen emlékszünk vissza.
Aztán ott az a napszemüveg, amit már nem használok, de mindig a Nápolyban töltött hónapok jutnak róla az eszembe. Mintha mindig a Nápolyi-öblöt látnám tükröződni a lencséiben. A tenger melletti sétányon vettem pár euróért a sok árus közül az egyiktől, akik napsütés esetén napszemüveget és baseball sapkát árulnak, ha pedig beborul, percek alatt cserélik le a portékákat esernyőre és szállják meg a metrófeljárók környékét.
*
Egy baseball labda, egy dobókocka, egy benzines öngyújtó, egy kard, egy rég betelt jegyzetfüzet. Egy gyűrű. Számomra mindegyikük aurával rendelkezik és mindegyik az életünk egy-egy állomására, hosszabb-rövidebb időszakára emlékeztet. Magukba sűrítik az időt és katalizálják az emlékezetet. Kicsit olyan mintha a kettőnkről szóló múzeum tárgyait szemlélném. Ez a kiállítás – ahogyan a múzeumoké is – nagyon távol van mindentől, amit objektívnak lehetne nevezni. Végtelenül pártos és leegyszerűsítő. Létrehoz egy olyan narrációt, amiben jól érezzük magunkat. Elvégre olyan dolgokkal igyekszik az ember körbevenni magát, melyek olyan emlékeket idéznek fel benne, amire szívesen gondol vissza.
*
A te múzeumodban mi kapna helyet? Mire emlékszel szívesen?
Szabó István Zoltán (Steve)
