Egy kedves újságíró kollégám, nyugdíjas már, számtalan kis portrét készített vidéki emberekről, s ezeket az írásait többnyire azzal kezdte, hogy megadta azok születési évszámát, méghozzá így: az illetőt ekkor és ekkor jegyezték be a matrikulába. Engem idegesített ez az állandósult szófordulat, sablon, miként a kunok előtt használt állandó jelzője is: konok kunok. Lehet, hogy jól hangzik, tetszetős, s egy idő után azok is elhiszik, hogy találó a jelző, akikről mondja, sőt lehet, hogy igazságtalan vagyok, és nem is ő találta ki ezt a számomra bugyuta alliterációt, hanem a kunok látták így magukat, akár már jóval azelőtt, mielőtt kollégám egyáltalán tollat fogott volna a kezébe. De az is elképzelhető, hogy a nem kunok minősítették ekként, rosszallóan, ezt a sajátos közjogi helyzetben lévő népcsoportot, a kunok pedig magukra vették a szót, de fordítottak a jelző mögöttes jelentésén: erényt gondoltak belé.
Talán gyüttmentségem az oka, hogy a konok szóval nem tudok azonosulni, soha nem vonatkoztattam magamra, noha Kunhegyesen nőttel fel, ahogyan református apám is, de anyám a Nagykunsággal határos, többnyire katolikusok lakta Abádszalókról származott, s történetesen én is ott születtem, de csak születtem (s néha meglátogattuk ott nagyapámékat), különben viszont kunhegyesinek érzem magam, hiszen ott eszméltem, nőttem fel, ám a személyimben meg minden kis életrajzi cikkemben Abádszalók szerepel. Az is lehet persze, hogy valamelyest, néha vagy akár gyakrabban, bizonyos kérdésekben konok is vagyok, de mégis hárítom e jelzőt – s nem szoktam sötétnek nevezni a szabolcsiakat, butának a tótokat, szorgalmasnak a jászokat, vadnak a rácokat, pénzhajhásznak a zsidókat, lopósnak a cigányokat, precíznek a németeket. Hiszen a nációkban, a közösségekben mindenféle ember megtalálható.
Sosem szerettem a tipizálást. Akkor se, ha Galénosz, akkor se, ha Jung doktor csoportosította az embereket. A haláltáborokat, lágereket építő politikusokról nem is beszélve. A tipizálás akkor is zavar, ha mindennek ellenére (természetesen) bennem is élnek előítéletek.
Múltkor valami pedagógusoknak szóló kommunikációs tréningre kellett mennem, ahol a foglalkozásvezető mindenkinek kiosztott különböző tulajdonságokat és számokat tartalmazó tucatnyi kis kártyát, s azokat kellett szortírozgatni, csereberélni, majd a végül kiválasztott lapokon szereplő számokat összeadni, s így négy kisebb halmazba csoportosultak a résztvevők; s színeket kaptak névként a csoportok: a foglalkozásvezető pedig máris mondhatta betanult szövegét, hogy melyik csoport tagjai miként szemlélik magukat, hogyan látják őket mások, milyen a metakommunikációjuk, miről szólnak a félelmeik, meg egyáltalán, milyenek a viselkedésmintáik. Az egyik csoport tagjaira pl. pontosság, udvariasság, megbízhatóság, lelkiismeretesség, feladatorientáltság a jellemző, döntést viszont csak lassan hoznak, egy másik színcsoportba viszont elvileg csupa olyan ember került, aki lényeglátó, magabiztos, kockázatvállaló, diktatórikus, versengő, indulatos. Volt egy időpillanat, amikor ha valaki úgy érezte, hogy a kártyateszt nem az ő igazi csoportjába sorolta, átülhetett másik asztalhoz. (Valaki fel is állt, mire a foglalkozásvezető kommentálni akarta a helyzetet, ám a kolléga nem egy másik asztalhoz, hanem csak a szomszédos székre ült át látványosan. Talán csak a humor miatt, vagy éppen azt jelezve, hogy nem kellene túl komolyan venni a tréninget.)
Feladatokat is kaptunk, többek között el kellett képzelnünk, hogy adott szituációkban, pl. kiránduláskor, a különböző kategóriák tagjai hogyan viselkednének. Lassan kezdett kialakulni egyfajta csoporttudat is. Igen, mi ilyenek vagyunk! Lehet, hogy mások erőszakosnak látnak bennünket, de intoleranciánk lényeglátó céltudatosságnak és eredményorientáltságnak is felfogható. A másik csoportban viszont alkalmazkodó, kényelmes, nyugodt kollégák kerültek, úgy is mondhatnánk: a lusták. Azokat amott meg adminisztrációs készség jellemzi. Persze, mást se tudnak, mint semmi kis félsikereiket könyvelni!
Szóval, ahogy a csoporttudat formálódott, úgy alakult ki a másságtudat a többi csoport tagjaival szemben. Szépen, lassan épültek a ketrecek, működni kezdtek a kategóriák. Hiába tette hozzá az előadó (nyilván azt is betanulta az őt trénerré nevelő kurzuson, hogy hozzá kell tenni): nincsenek tiszta csoportok, léteznek átmenetek, vagyis olykor egymásba mosódnak a színek.
A végén már úgy éreztem magam, mint aki csillagjegyekkel, horoszkóppal bíbelődik. És borzasztóan találónak érez magára vagy másra egy-egy tulajdonságot, személyiségjegyet; ám ha egy tréfa vagy nyomdahiba miatt elcsúsznának a kategóriák, esetleg előző heti jóslásokat értelmezne aktuálisként, nos, fel se tűnne neki, hiszen bárki érezheti magát egyszerre határozottnak és szeretetre vágyónak, gyámoltalannak.
Eszembe jut a mostanában újra sokat emlegetett Zimbardo börtönkísérlete, hogy az ember mennyire képes idomulni, azonosulni elvárásokkal, előítéletekkel; milyen erősen működik a mindennapokban a falkaszellem, s a többség attól függően válhat zsarnokká vagy áldozattá, hogy hová sorolják, mely csoportba osztják éppen. De vajon jó-e, ha egy pedagógus túlságosan elkezd hinni az ilyen gyermeteg rendszerekben, s a nyolcórás gyorstalpaló után diákjainak, egyáltalán embertársainak egy-egy helyesen vagy helytelenül felismert tulajdonság alapján olyan viselkedésmintát tulajdonít, s olyan „megoldóképlettel” próbál közelíteni hozzájuk, ami sehová nem vezet.
Nehezen viseljük a kudarcaikat, frusztráltságunkat, szeretnénk hinni a csodában, de legalább valami megváltó módszerben, amely akár egyetlen tréning után sikeresebbé tehet bennünket. (Ugyanarra a lelki mechanizmusra épül ez az egész, mint amikor azt ígérik a reklámok, hogy valamilyen csodakrém pár óra alatt eltünteti a visszereket, vagy mondjuk egy drága módszer segítségével szintén néhány óra alatt megtanulhat valaki angolul.) Azt állítják az ilyen divatmódszerek: könnyebben boldogulsz a nehéz pedagógia helyzetekben. Egyáltalán: boldogulsz. Ahogy egy kollégám pár évvel ezelőtt a minőségbiztosítási divatőrület közepette megjegyezte, olyan az is, mint a vallás: hinni kell benne.
Persze ez az egész nem rólad szól, hanem a pénzről. Ezek az újmódi varázslások, törzsi csodatechnikák nem azért vannak, hogy eredményesebb legyél (te csak biodíszletnek kellesz), hanem hogy azok képviselői, sámánjai, prófétái, papjai jól megéljenek. Minden az üzletről szól. Ahogyan száz vagy ezer éve. És örökkön örökké.
Jenei Gyula
