Tosca lovagjai

INTERJÚ PÁL TAMÁSSAL, KÁLMÁNDI MIHÁLLYAL ÉS LÁSZLÓ BOLDIZSÁRRAL

Sok-sok Toscát vezényelt már. De ha régi darabot vesz elő, már hónapokkal az előadás előtte megszállottan bújja a partitúrát. Mindig felfedez benne valami újat. Pál Tamásnak ellenére az a véleménye, elsősorban az énekesekre kel építenie.

– Nekem, mint karmesternek az a dolgom, hogy amit tudok a darabról, azt konkretizáljam László Boldizsárra, Kálmándi Mihályra és Rost Andreára. Vannak olyan énekesek, akikkel nehezebb megtalálni a közös hullámhosszat. Itt most könnyű volt, mert mindhárom főszereplő remek, és mindegyikükhöz régi baráti és zenei viszony fűz. Úgyhogy az előadás olyan lesz, amilyenek ők. Ezt pár szóban nem lehet elmondani, de szerintem ez újfajta Tosca lesz, ami Magyarországon még nem volt.

– A Tosca nem a szabadtéri színpadok alapoperája. Miért illik a Dóm térre?

– A Tosca látszólag kamaradarab, általában három szereplő van a színen, egyetlen tömegjelenete az I. felvonás végén a Te Deum. Ugyanakkor átfogja szinte ez egész európai történelmet. Visszazeng benne a francia forradalom, az olaszországi események, Napóleon, marengói csata, aztán az osztrák múlt, ami nekünk magyaroknak különösen sokat jelent, és ebből következően nagyon is való sok ember elé, nagy térre, szabad térre. Meg hát van benne egy olyan truváj, amit itt nem lehet kihagyni: megszólalnak Róma harangjai! És hát hol szólalhatnának szebben, mint itt, a Dóm téren?

Kálmándi Mihály nagyon szereti Scarpiát. A rendőrfőnök egyértelműen negatív figura, de nagyon sokféle árnyalat van benne, és szép feladat ezeket megmutatni.

– Manapság együtt élünk a tragédiákkal, a durvaságokkal, a brutalitással. Az erőszak dől a médiából, de az utcán is találkozhatunk vele. Egy színpadi művésznek figyelni kell, és amit lát, lassan beépítheti a szerepeibe. De aki nem ilyen alkat, abban is van keserűség, düh, reménytelenség és egy ilyen darabban az ember ezeket az indulatait kitombolhatja. Egy kitűnően megírt darabban kiengedheti magából a fölgyülemlett indulatokat. Ráadásul ez segít is a figura hatásos megformálásában. Ami nekem kezdetben nehézséget okozott, hogy milyen sokszínűen közelíti meg az áldozatait. Mindenre képes! A nyájasságtól az erőszakig, az ordítástól az ajándékozásig. Lebilincselően kedves is tud lenni a célja érdekében. Igazi rendőrfőnök, és ebben a szakmában ezek kiváló képességek.

– Nagyon sok jelenete van Toscával, és kettejük viszonyát nagyban befolyásolja, hogy milyen énekesnő énekli a szerepet.

– Volt igazi nagyhangú énekesnő, volt, aki nagyon csinos volt, az egyiknek lírai volt a hangja, a másik szinte lányos volt, egy harmadik pedig egy delnő volt. Mindenki a maga alkatát, temperamentumát hozta. Az énekesnő alkata, hangja, vérmérséklete meghatározza, milyen mértékű erőszakot, vagy huncutságot, kedvességet vethet be Scarpia. Minden nőt másképpen lehet megközelíteni. A dallam és a frázisok persze ugyanazok, de a hangsúlyok változhatnak.

– Hogy kell bánni Rost Andreával, mint Toscával?

– Ő kezdetben törékenynek tűnik. Alkatilag is ez az első benyomásunk róla. De roppant határozott! És olyan odaadással szereti Cavaradossit, ami engem is meglepett. Tehát van honnan leszakítsam őt.

László Boldizsár is a partneri viszonyról beszél.

– Cavaradossi nekem a pályámon mindig mérföldkő volt. A Képáriát énekeltem első operai koncertemen, ezzel vettek föl a Szegedi Nemzeti Színházba is. Akkor azt hittem, belehalok… Most már hál Istennek nem félek tőle, de ma is ezt tartom a szerep legnehezebb pontjának. Egyik első külföldi vendégszereplésemen, Pozsonyban is a Toscában zajlott, és Szegeden is volt nemrég egy modern produkció.

– Miért szeretik a tenorok Cavaradossit?

– Egyrészt a Tosca az egyik legnépszerűbb darab. Nekem is két hatásos áriám van benne. Ráadásul Puccini nagyon kedves volt velünk, tenorokkal, mert az első árián kívül nincs benne igazán nehéz rész. Úgy van fölépítve, hogy mindig van elég lehetőség a pihenésre. Az utóbbi években több olyan szerepet énekeltem, amely ez én határaimat feszegette. Ilyen volt a Bánk bán vagy a Sly. Meggyőződésem, hogy ezekkel lehet fejlődni, ezek visznek előre. De azért néha jól esik egy régi, betanult, kényelmesebb szólamot is elénekelni. És amikor ezeket újra előveszem, meglepődve tapasztalom, hogy a nagy feladatok után ezeket is másképp csinálom már.

– Rost Andrea most debütál a címszerepben. A Puccini-repertoárban énekeltetek már együtt a Bohéméletben, a Pillangóban, a Turandotban még nem. Milyen Tosca ő?

– Eleve adott a figura. Ha valaki a magánéletében is megéli, hogy ő művészember – márpedig ő éli! – akkor ezt hozza a színpadra is. Úgyhogy az elején én most Rost Andreával cicázok. Ezt szeretem, mert olyan dolgok nyílnak meg, amelyek más előadásokban nem tudtak. Pozsonyban több szopránnal is énekeltem a szerepet, közös volt bennük, hogy mindegyik mintha toronyban ült volna, nem engedtek közel magukhoz. A debütáláskor egy nagy hírű szlovák szoprán volt a partnerem. Kiváló énekes volt, jóval idősebb, mint én. Amikor az első színpadi próbán kitárt karral megindultam feléje, erélyesen intett, hogy maradjak a helyemen! Hát, így nehéz hitelesen eljátszani a szerelmet… Andreával jó az összhang köztünk, látszik a mozdulatainkon, hogy ez a két ember nagyon jól ismeri egymást, tudják, hogy kell a másikhoz nyúlni. Szerencsére a rendező ebben bátorított bennünket. Nagyon örülök, hogy Bocsárdi László arra terelt bennünket, hogy a paneleket dobjuk el. Egy idő után már nem is kellett szólni, éreztük, hogy mit nem bír el ez a színpad, ez az előadás.

– Nem engedte például, hogy a képeden festegess.

– Azt mondta: ezen nem kell festeni! Ez a kép készen van! Ezt először hallottam rendezőtől, és még most is borsózik a hátam, ahogy kimondom. Hát azért lesz olyan féltékeny Tosca, mert gyönyörű a nő, kész van a kép. Így az egész áriám is más jelentést kap: Úristen, a művészet mire képes! Ott egy szőke, én egy barnát szeretek, de valahol az agyamban az egész összemosódott. Valahol az a két nő együtt adja ki azt a festményt, és ettől gyönyörű.

Márok Tamás

Képeink a Tosca próbáján készültek (fotó: Dusha Béla)