Alekszandar Prokopiev: Fityó

Akkoriban még mindenkinek fityója volt, 750-es Zasztavája. Így a szülei társaságában is mindenkinek, mint ahogy fityója volt a hatvanas évek közepén, a földrengés után[1] Szkopjéban autót vásárlók többségének is. Fehér, krémszínű, kék, ritkábban piros. Az övék világoskék volt.

Nem is olyan ritkán, amikor a volán mögött az apja ült, a fityó odakoppant egy-egy kőhöz, vagy magas járdához, vagy olykor egy másik fityóhoz. A koccanás helyén a szín lepattant, néha pedig, egy hevesebb „találkozás” után, behorpadt a karosszérialemeze is. A fityónak karosszérialakatos mesterhez kellett mennie ún. vasalásra, ami után a „sérülés” helyén sebhely maradt, egy fehér csík, mint egy ügyetlenül elvágott sebtapasz. Ebben az értelemben a fityójuk olyan volt, mint egy veterán bokszoló, felső horogütések, egyenesek és egyszerű kiütések látható következményeivel. Valójában a mester megpróbálta a sérülés helyét befesteni, de az új szín egy kicsit mindig vagy sötétebb, vagy világosabb lett, mint a régi, így a hatás is hasonló volt – az autó színének különböző nüansznyi eltérései mutatták, hogy szemmel láthatóan problémái akadtak a közlekedésben!

Ám a gyakori koccanások ellenére a fityó hűségesen szolgálta őket, különösen a vasárnapi kirándulások és a nyári szabadság idején.

Emlékeiben a Szarajba[2] vezető kirándulások – szülei barátaival, néhány fehér, kék és egy piros fityó tulajdonosaival együtt, a kölcsönös előzések az apákkal mint autóversenyzőkkel, az anyákkal mint hisztérikus (de célt el nem érő) ellenőrökkel, és a gyerekekkel, mint hangos szurkolókkal, a kocsiba zsúfolódva, együtt a termoszokkal, szalvétába csomagolt szendvicsekkel és a főtt tojásokkal, majd aztán a réten való parkolás a Treszka folyó mellett, a „piknikkel”, mint az ebéd koronájával – elválaszthatatlanul összefonódtak a fityóval.

Sorban, tíz-tizenöt méteres távolságban egymástól érkeztek a rétre a túlzsúfolt fityók. Előtte, míg az úton száguldoztak, a verseny hevében akár fél kilométernyire is eltávolodtak egymástól, más járművek ékelődtek közéjük, de a Szarajba vezető leágazás előtt megvárták egymást, hogy szabályos rendben parkoljanak egymás mellé, közel a folyóhoz, a szomorúfüzek koronái alatt. Megkezdődött a kirakodás: az autók csomagtartójából egyikük savanyúságot, másikuk egy láda sört, s egy üveg rákiját[3] vett elő, sőt egyszer még egy élő kakas is előkerült valamelyik kocsiból, de a legfontosabb – a grillezni való hús volt. Ahogy kiszálltak, a nők eleresztettek pár megjegyzést férjeik komolytalan és felelőtlen vezetés közbeni viselkedéséről, de hamarosan már teljesen más témákról beszélgettek, mint például, hogy mennyire megnőttek a gyerekek amióta nem látták őket (bár az legfeljebb egy hónapja volt) és hasonlókról; így spontán és folyamatosan beszélgetve félrevonultak, akár egy török házban, míg a férfiak, egymást vállon veregetve, mint alfahímek, hangoskodva aprították a fát a grillezéshez. A gyerekek, akik kezdetben a saját nemű szüleikkel voltak, hamar otthagyták őket, mivel felismerték, hogy jobb, ha együtt játszanak, mint ha szüleiket utánoznák.

Valahol délután kettő és három között mindannyian egy csoportba gyűltek a szofrához[4], ki a leterített takaróra, ki egy felfordított sörös rekeszre ülve, majd hangoskodva enni kezdtek, a különleges hangulatért az elemes magnót is bekapcsolták (a legújabb San Remo-i kazettával), vagy a tranzisztoros rádiót (egy focimeccs közvetítésére állítva). Az ebéd és a termoszból szürcsölt kávé után a fő tevékenység a fityó köré helyeződött át: „mosás, vasalás és vegyszeres tisztítás”. Míg a nők összeszedték az ebéd maradványait, a férfiak vízzel töltött olajos kannákból locsolták a fityókat, majd hígított mosóporral besamponozták. A gyerekek pedig felváltva ültek a vezetőülésen, tü-tűű-t kiabálva forgatták a kormányt jobbra-balra és azt képzelték, így épp olyanok, mint apáik, amikor ezekkel a számukra nagy autószörnyekkel versenyeznek. Apáik pedig vizet öntöttek a hűtőtankba, és elengedhetetlen generál-ellenőrzés közben ingyenes mechanikai tanácsokkal látták el a többi apát, akik saját fityójukkal voltak elfoglalva.

A fityó a nők számára tabu volt. Csak nézhették, de meg nem érinthették. Néhányan közülük álmodhattak arról, hogy a férjük a változatosság kedvéért fityóval fogja elvinni őket a Zajcsev[5] hegyre vagy a Vodnóra[6], hogy megmutassa nekik a város szépségeit. Megint másoknak ez flashback volt a házasság előtti izgalmas időkből az e helyeken folytatott valamikori sétákra. Akkor és még most is a fityó volt a fő csábító aduász. A korzón, amikor néhány lány elment mellettük, a menő srácok a levegőbe dobták a kulcscsomójukat és röptében kapták el, így tudatva velük, hogy nekik van fityójuk, habár a legtöbb ilyen kulcscsomón gardróbszekrények kulcsa lógott, vagy talán a spájzé, ahol a savanyúság volt elzárva.

Társaságukban, részrehajlás nélkül nézve a dolgot (ami elég nehéz volt, hiszen minden gyerek a saját apjának szurkolt), a leggyorsabb fityót Filip bácsi vezette. Vannak nyugodt emberek és olyanok is, akik nem azok. Filip bácsi valahol a kettő között volt, annak a „között”-nek a határa az autó első ajtajánál volt. Ez a hajlott hátú, kopasz ember, aki úgy görbítette a hosszú nyakát, mint egy teknős, miközben egyformán halk hangon fordult felnőttekhez és gyerekekhez, a nyugalom mintaképe volt. Ezt a benyomást tovább fokozta a szemüvege, ami felnagyította duzzadt szemhéjú könnyes szemeit. De amikor beszállt a kis piros autócskájába, és bezárta az ajtót, gyökeres változás zajlott le benne. Az az ember már nem hasonlított önmagára! Habár a fityó ülésén is valószínűleg ugyanúgy nézett ki, meggörbülve, lecsüngő szemhéjjal, de kezével a kormánykeréken egy teljesen más Filip bácsivá vált – a „Forma 1” rettenthetetlen, bátor, pimasz vezetőjévé! Valóságos szkopjei Fandzsóvá[7] (aki akkoriban a világ a leghíresebb autóversenyzője volt). Filip – Fandzsó (mily találó és mindkettőjük neve ugyanazzal a betűvel kezdődik!).

Hallatlan könnyedséggel előzte meg az összes „Zasztava 1300”-ast és a többi nagy autót (a fityókról nem is szólva). Az autópályán úgy siklott, mint egy pisztráng, nem is, inkább mint egy delfin a vízben. A gyors, magabiztos vezetési technikája miatt Filip bácsi piros fityójában narancssárga hangulat uralkodott. Érthető tehát, hogy a felesége is, a nála kétszer alacsonyabb és kövérkés Marga néni, a többi fityóban ülő dühös és ideges nővel szemben, férje szövetségeseként viselkedett. Fiaik, Vlatkó és Ratkó pedig természetesen el voltak ragadtatva! Azzal, hogy vitathatatlanul az apjuk volt a leggyorsabb vezető a társaságban, volt mivel hencegni a többi gyerek előtt. Az autó hátsó ülésén ugrálva és visítozva alig várták, hogy a szaraji réten kipattanjanak az autóból, és büszkén meséljék el barátaiknak az összes útközben látott (és elképzelt) előzést, amit az apjuknak sikerült a legkisebb erőfeszítés nélkül véghezvinnie. Filip bácsi, a teknősember, nagymenő lett a gyerekek szemében.

Hűvös volt azon az október 11-ei reggelen, egy rövid időre még az eső is eleredt. „Na, tessék, itt is van az ősz”, mondta az apja, miközben az esőcseppeket törölgette a házuk előtt parkoló fityó ablakáról és karosszériájáról. De később kiderült az idő, s a társaság a fityókkal a megbeszéltek szerint a Kis állomásnál találkozott, hogy onnan induljon Szaraj felé. Filip bácsi fityója szándékosan a sor végéről indult, s már Karposnál[8] elkezdte leelőzni a többieket. Az ő fityójukból, amelyik akkor „az élen járt”, az apja a visszapillantó tükörben láthatta, amint a vörös Fandzsó (Fangio) feltartóztathatatlanul közeledik. A tükörben felismerte apja pillantásában az ellenállásnak azt az árnyalatát, ami mindig megjelent, akárhányszor Filip bácsi megpróbálta lehagyni őket, de ezúttal talán erősebb volt az átlagosnál. Apja rátaposott a gázpedálra, annak ellenére, hogy anyja, rémülettel az arcán, emelt hangon azonnal veszekedni kezdett vele: „Ne csináld ezt! Hadd menjenek! Engedd el!” Apja motyogott valamit, a kormány felé hajolt és erősen megszorította azt. Elszántsága olyan örömmel töltötte el, amilyet csak egy érzékeny kisfiú tud érezni hét és fél évesen, aki számára az apja a leghitelesebb megtestesítője minden férfierénynek.

A piros fityó támadt. Egyszer, s még egyszer. A Gyorcsébe[9] vezető úton Filip bácsi harmadszor is megpróbálta. Kihasználva az egyenes utat levált a baloldalon, akár egy versenypályán. Egy ideig párhuzamosan vezettek – igazi verseny! – míg anyja ész nélkül kiabált: „Állj meg! Megölsz bennünket!! Észnél vagy, ember!” De ő, fél méterre a saját ablakától, meglátta Vlatkó és Ratkó arcát, rátapadva a fityójuk ablakára, ugyanolyan feszült arckifejezéssel, mint a sajátja. Még ma is, noha nem egészen biztos magában, szeretné azt hinni, hogy apjának a szembejövő kamion miatt kellett elengednie Filip bácsit. De a fal, amelyet az emlék köré emelt, vékony és áteresztő, áttör rajta a piros fityó képe, ahogy lassan, de biztosan, hangos motorbúgással megelőzi őket, míg apja tekintetében elhalványul a versenyszellem.

Filip bácsi tovább távolodott a fityójuktól. Ravaszul, gond nélkül besorolt az előttük lévő autó és a másik szembejövő közé, és hamarosan eltűnt a szemük elől. Apja lelassított és azt mondta, mintegy igazolásként fia és önmaga számára: „Nincs miért versenyeznünk… Még mindig csúszik az út az eső miatt…” Csend lett, még az anyja szava is elállt. Így, a csendben tették meg a következő kilométert, míg anyja lecsavarta a termosz mindkét csészéjét és megtöltötte teával, majd óvatosan átnyújtotta nekik: „Tessék, fogjátok. Hogy felfrissüljetek.”

Amikor megálltak a Szarajba vezető hídnál, az előttük haladó kocsisor besűrűsödött, a járművek összeragadtak és sorban egymás után, lassan kúsztak előre az úton. „Valaki megint koccant. Így van ez, ha úgy vezetnek, mint az őrültek!”, hallották az anyját.

Nem értek még a híd közepéig sem, amikor meglátták Filip bácsi fityóját. A hátán feküdt, mint egy felfordított teknős, esetlenül kalimpált lábaival (belül pedig, az autóban, elképzelte a másodikat, egy kisebb felfordított teknőst – Filip bácsit), a piros fityó a céltalanul forgó kerekeivel teljesen tehetetlennek látszott. Az autó kipufogójából sötét füst szállt fel, akár egy legyőzött sárkány utolsó lehelete. A tátongó ajtónyíláson át Vlatkó és Ratkó gurultak ki, nem olyan büszkén és csicseregve, mint mindig, hanem hangosan sírva. Utánuk négykézláb, „segítsééég”-ért nyögve mászott ki a fityóból a kövér testű Marga néni. Filip bácsi nem szállt ki. Amíg apja és a társaság többi férfitagja, akik időközben odaértek a saját fityójukkal, rohantak a baleset helyszínére, ő anyjával az autóban maradt, mialatt az döbbenten ismételgette: „Ajjaj, te szerencsétlen, mit csináltál?”.

Arra, hogy mi történt ezután, nem emlékszik, leszámítva egyfajta kínzó érzést, mint amikor rosszabb dolog történik, mint amire számítottunk. Ködösen rémlik neki, ahogy Filip bácsit nagy nehezen kivonszolták és azonnal odavitték egy másik autóhoz, amely, úgy tűnt neki, sokkal szélesebb és nagyobb volt, mint a fityó. Úgy emlékezett, hogy akkor újra esni kezdett, habár ebben sem volt egészen biztos.

Ahogy az minden hét és fél éves gyereknél lenni szokott, a halállal való első találkozás nem volt érthető számára.

Filip bácsi halála után, fokozatosan leálltak a közös kiruccanások Szarajba. Marga néni Vlatkóval és Ratkóval észrevétlenül elmaradt a társaságból. Néha a néni eljött hozzájuk egy-egy napközbeni látogatásra, míg az apja munkában volt, és ő, amikor visszatért a ház más gyerekeivel való játszásból, ott találta a konyhában, amint az anyjával kávét iszogatnak, valamit csendben motyogva, mintha nem egyedül lettek volna a szobában. „Mindannyian vendégek vagyunk itt. Csak hát, ki meddig bírja… Nem dobhatod ki csak úgy az egész életet… bármennyire szomorú is ez…”, hallgatta, ahogy az anyja próbálta vigasztalni Marga nénit, de ő szipogva azt válaszolta: „Bejszime, a cigánylány, néhány évvel ezelőtt megjósolta nekem kávézaccból, hogy az urammal valami rossz fog történni… de én akkor nem értettem… csak valami olyan… általános dologra gondoltam… de itt van, megtörtént… a sápadt marad, a pirospozsgás elmegy”. Nem értette, hogy a szerb közmondás szerint, amit Marga néni gyakran ismételgetett, Filip bácsi miért tartozott a „pirospozsgásak” közé, hiszen inkább éppen hogy szürkés sárga árnyalatú bőre volt, és hajlott háta, s legalább tizenöt évvel idősebbnek nézett ki valódi koránál. Logikusabbnak tűnt neki, hogy a bácsi a „sápadtak” közé tartozzon, ugyanakkor az a kínzó gondolata támadt, hogy ha nem történik meg a „karambol”, Filip bácsi sokáig, sokáig élt volna még.

Makedón nyelvből fordította: Kuzder Rita

(Megjelent a Tiszatáj 2017/2. számában, eredeti megjelenés: Александар Прокопиев: Хорацио Цвикало [Alekszandar Prokopiev: Félős Ho­­ratio]. Скопје: Магор 2013. 11–17.)

JEGYZETEK

    [1] 1963-ban volt egy nagy földrengés Szkopjéban.

    [2] Szkopje külvárosa

    [3] Pálinka

    [4] Alacsony, kerek étkezőasztal, amihez a földre ülnek étkezéskor.

    [5] Szkopjétól észak-nyugatra található hegycsúcs.

    [6] Szkopje hegye

    [7] Juan Manuel Fangio (1911–1995) a Forma 1 argentin autóversenyzője.

    [8] Szkopjéban több kerület neve is Karpos (Karpos 1, Karpos 2, Karpos 3)

    [9] Szkopje külvárosa.