Ilia Mihály József Attila-díjas (1972)
A díjat március 31-én vette át. A következő naptól érvényes főszerkesztői kinevezése. A két eseményt együtt ünnepeltük a szerkesztőségben. Ö szódavizet ivott, s bolondkodásaink közben jegyzetelt egy golyóstollbetéttel. Kisvártatva előállt a júliusi szám tervével. Józansága bosszantott bennünket. Hanem elégtételt kaptunk hamarosan, amint a Sajtóházból távozván elé állt Benkő Pista bácsi (most fél műszakos portás itt, valamikor Móra Ferenc küldönce és szedője a Szegedi Naplónál), s akkurátus kéznyújtással ekként köszöntötte Mihályt: – Gratulálok a kitüntetéshez, tanár úr! Nagy dicsőség ez Tápénak! – ANNUS JÓZSEF LAUDÁCIÓJA
70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Szegeden 1946 őszén jött létre egy fiatalokból, egyetemi és főiskolai hallgatókból álló munkaközösség, a Kálmány Lajos Kör. Céljuk az alföldi néptudományi kutatás, a népi gondolat előadásokkal, kiadványokkal való terjesztése volt egy irodalmi folyóirat hasábjain keresztül. Megszületett a Tiszatáj (nevét Péter László javaslatára kapta), amely ma, 70 évével a magyar szépirodalmi folyóiratok között a legöregebb.
Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk. 1972-ben Havasi Zoltánt a friss József Attila-díjas Ilia Mihály váltotta a Tiszatáj főszerkesztői székében. |
A közhely igazságára a tizenötödik eldobott kutyanyelv után jöttem rá: nincs nehezebb, mint arról írni, aki igazán közel áll hozzánk. Még nehezebb pár sort írni arról, akiről kötetre menendő mondanivalónk lenne.
Eldobált kézirataim egyikén megkíséreltem megmagyarázni, miképp lehet valakinek olyan élőszóra és nyomtatott betűre egyformán jól fényképező agya, mint neki. Nem hagytam meg a magyarázatot, mert lehet, egészen téves a magyarázat; de nem hagyhattam meg azért sem, mert az ilyesmi önmagában nem érdem, s nem is jellemzi eléggé Ilia Mihályt, az irodalomtörténészt, a tanárt, a szerkesztőt s az embert. Valóban legendás tudás birtokosa. Magam – kétévi közös munka (s talán azt is kimondhatom: barátság) mellett – igazán hites tanú lehetek. Szem- és fültanúja váltam például nemrég Bukarestben, amint az ottani írószövetség egyik titkárát anyanyelvén (románul) igazította ki a saját bibliográfiáját illetően. Csendesen, udvariasan közölte vendéglátónkkal, hogy regénye, amelyről beszélünk, nem 1969-ben, hanem 68-ban íródott, s nem 70-ben, hanem még 69-ben megjelent románul, 70 tavaszán már magyarul is. Biztosan tudja, mert ő a fordításból ismeri, minthogy vendéglátónk nyelvét, sajnos, „nem bírja kellően”.
Az író-titkár elámult kissé, majd magyarra fordítva a szót, megjegyezte:
– Ilia úr, a maga fejében ott van egész Közép-Európa…
Mindez azonban akárkinek a fejében ott lehetne, s nem jelentene föltétlen értéket. A roppant gazdag ismeretekkel fölraktározott agyhoz azonban Ilia Mihály nagyon emberi szívet is visel. Olyant, amely programozni tudja az információkkal teli agyat, mely ismereteket mire lehet s mire kell használnia. Ismerem ezt a szívet, intimitásokat mesélhetnék róla. Könnyeket láttam például a „szép tudálékos szemüveg” mögött Farkaslakán, amikor Áronka sírját sétáltuk körül. De kemény arcot láttam, s oly tiszta logikájú mondatokat hallottam, mint a Fehér-Nyikó, amint néhány perccel később – továbbhaladva Marosvásárhely felé – Tamásinak az egész magyar irodalom számára való jelentőségéről váltottunk szót.
Mindezek elmondása jogában áll a közeli munkatársnak, barátnak. De szólni kellene arról is, miért kapta Ilia Mihály a kitüntető címet, s bizonygatni kellene – mint ilyenkor szokás –, mennyire megérdemelte. Ezt is megtehetném. Több érvem lenne hozzá, mint a díjat odaítélő bizottságnak. De a lényeget, azt hiszem, a föntiekben már elmondtam. A díjat egyébként minden bizonnyal azért kapta, mert többet vállalt, mint amennyire választott hivatása kötelezné. Oktatói munkája, a klasszikus magyar irodalomban való búvárkodása éppen elegendő feladatot osztana reá. Ő azonban elszegődött a jelenkori magyar irodalom mecénásának is, varázslóként sokszorozva meg önmagát, hogy ide is, oda is egész embert állíthasson.
A díjat március 31-én vette át. A következő naptól érvényes főszerkesztői kinevezése. A két eseményt együtt ünnepeltük a szerkesztőségben. Ö szódavizet ivott, s bolondkodásaink közben jegyzetelt egy golyóstollbetéttel. Kisvártatva előállt a júliusi szám tervével. Józansága bosszantott bennünket. Hanem elégtételt kaptunk hamarosan, amint a Sajtóházból távozván elé állt Benkő Pista bácsi (most fél műszakos portás itt, valamikor Móra Ferenc küldönce és szedője a Szegedi Naplónál), s akkurátus kéznyújtással ekként köszöntötte Mihályt: – Gratulálok a kitüntetéshez, tanár úr! Nagy dicsőség ez Tápénak!
Az eddig józan tanár úr – legalább én így láttam – most mámorosodott meg csupán. Az ősi falut juttatták eszébe, a szülőföldet, amely küldte, s amelynek számadással tartozik. A munkát mindig a parasztősök kemény igyekezete szerint szabja magának, az ő józanságuk, akaratuk a példa.
De benne munkál az ő szerénységük is, azért lesz nehéz a róla szóló sorokat becsempészni a lapba, amelynek immár főszerkesztője.
(Nyomdász barátaim, Priskin kolléga, segítsetek!)
ANNUS JÓZSEF
(Megjelent a Tiszatáj 1972/5. számában)