Tiszatájonline | 2017. június 18.

Aleš Debeljak versei

Helyetted, aki az aragóniai vár alatti fasorokat gondozod, patak csörgedez
a megközelíthetetlen Alpokban. Te oda már nem jutsz fel soha többé.
De az ámulatod megmaradt. És meg is fog. Mert sikerült lemérned
a szédülés mélységét és a feszület kiterjedését. Nyugaton a tűz […]

 

Aleš Debeljak (1961–2016) szlovén költő, író, esszéista, szociológus, egyetemi tanár. Ljubljanában született, 1985-ben diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karának összehasonlító irodalom szakán, majd miután szociológiából PhD-tanulmányokat folytatott az amerikai Syracuse-i egyetemen, a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karán tevékenykedett. 2016. januárjában autóbalesetben hunyt el.

(Itt az idő)

Itt az idő. Mondd el, hogy volt régen,

ahogy neked mesélték. A félreértések elkerülése végett.

Kezdd, ahol akarod. Jobban, mint most, úgysem

fogsz szenvedni. Ahogy a madár felszáll a vízről,

abban már benne van a zuhanás is. Semmit nem veszítesz.

Amennyit adtál, annyi marad neked. Tudom, hogy

az idegen nyelvbe menekülve, a csönd a legfőbb

szövetségesed. A tépett testeket te belülről ismered.

Mert csak az emberek halnak meg, a hallgatásuk itt

marad. Lármázó seregélyfelhő a hazafelé vezető

úton. Emeld fel a hangod. Beszélj! Mondd el!

Milyen halk vagy. Te leszel az emberiség lélegzete.

Az idegenlégióba, félúton

Francis Debeljaknak, Párizs

Helyetted, aki az aragóniai vár alatti fasorokat gondozod, patak csörgedez

a megközelíthetetlen Alpokban. Te oda már nem jutsz fel soha többé.

De az ámulatod megmaradt. És meg is fog. Mert sikerült lemérned

a szédülés mélységét és a feszület kiterjedését. Nyugaton a tűz

reményt ébresztett benned, keresztülvetetted magad a szögesdróton,

és odaát, a kontinens szélén meglested a virradat ritmusát. Elsüllyedtél

a nagyvárosban, ahol csak a belső hallás számít és nem a dal, ami

nemzedékről nemzedékre száll. Az idegenek kedvessége volt

a hajnalcsillagod, moha a fatörzsön. Nem vagy látnok, csak az esőáztatta

bőr illatából olvasol, amely más, mint otthon. A villámok elvakítottak,

ahogy az angyal rád nézett. Utána indultál magányosan és nem tudtad,

hogy benned a csíra, amely felébreszti a szolgák és az urak puha

mirigyeit. Akik belefáradtak a rendszerbe. Nekem csak egy levelet

írtál. Épp elég volt ahhoz, hogy felborítsd a jövő terveit.

 

 

New Yorkba utazni

 Erikának

Végtelen, éles sikollyal kiszakadt belőlem a szájhagyomány.

Hozzáadtam apám kivándorlásához. A tökéletes női formák

rabja vagyok. Végülis megengedtem, hogy megkereszteljen

a fény, amely könnyedén feltámasztja azt is, akit elfelejtettünk.

Általa többek vagyunk a pimaszságnál, ami minket nemzett.

Nincs mit kertelni: abban bízom, hogy megmozdul az út melletti

motel ablakának függönye. Valóban, a tető lehet, hogy ideiglenes.

De alatta fekve ajándékoztam oda az első növényt, amit az új világban

szedtem. Kifizetődtek a hosszú virrasztások. Hirtelen megértettem

a navigációt: az ajándék visszatér, mint a gyermek neve, akit a vágyak

szerzetesére bíztam. Hogy ne vesszen el, ami bennem

végtelen holográfiaként megsokszorozódik. A messzeség

almaként illatozik. Oda sodor szenvedélyem, hogy a kettősség

nagyobb legyen bennem minden addigi formánál.

 

 

Az álom életrajza

4.

Bankok, zászlók, hajók, ünnepek, kakasviadal, válltömések,

rézkarcok angol telivérekről, katonai őrség és elit hadosztály.

Minden mulandó. Elillannak mind, ahogy a délutáni álom.

Nyugodj bele. Az érkezés és az elhagyott csatatér látványa ugyanaz. Az elültetett

fa és a végrendelet lapjai helyett csak egy név marad a szótárban feljegyezve.

És semmi több. Ó, lehet, hogy valakinek egy pillanatra eszébe jutnak majd

a fehér piros metamorfózisai: mint az egykori uralkodóknál. De igazából semmi más.

– Mellkasodról szakítsd le a szétmarcangolt szegfűt, hajolj le a gránit kockák

geometriájához, fújd ki a levegőt. Most. Úgy ahogy ők a stamheimi börtönből.

 

 

A sikertelenség szépsége

Tomaž Šalamunnak, otthon és idegenben

Az üstökös ragyogása kihuny az erdő, és a vizek felett. Nemes

kelyhekben terani óbor. Elkötelezted magad a költészet örömei

és gyötrelmei mellett. Vonz a dolgok néven nevezésének lehetősége.

És ez már a század fordulópontja: lennie kell valamiféle ösvénynek,

amit csak a szavak ereje ismer. Te, aki könnyedén felidézed a meg nem

születettek álmát, szállodai szobádban hiába várod a szarvasok

méltóságteljes érkezését, hogy mint régen, szabadon, meztelenül,

erőd teljében különböző királyságok lejtőin vadássz rájuk.

Csak azt a szörnyű fényt követed, amelytől még a részeg is

kijózanodik, amely varázslót csinál belőled. Mégis kételkedsz

e képességben. Képtelen voltál megérezni, hogyan árad szét

a nyugalom a csordákba verődött szarvasok bőrén. Engedelmesen

elkerülték a barlangok és az örvényék mélyét. Sokáig vártak, hogy

átváltozz vadászból pásztorrá, és hogy a Tejút ismét megjelenjen.

 

A nyelv határai

Edward Kocbeknek, bárhol is van

A szövőszékek leálltak. Gyilkos galóca illatozik, harangoznak

a barokk toronyban. Az izzadt bőr túloldaláról elragadtatott arcvonások

érkeznek. Halkan énekelsz. Kotta és szünet nélkül. A terem falán

megrepedt a vakolat, amit énekeddel a végtelenségig megnöveltél.

Mint viharos égbolt a katasztrófa előtt. Farkasösvényeken

és a befagyott tavakon keresztül jöttek, hogy meghallgassanak téged.

A lándzsákat odakint hagyták, az udvaron. Alattuk tócsában áll a vér.

Halkan énekelsz. Lavinák, áradások és a költő halotti maszkja,

te vagy a titkok közvetítője. Az üvegórában elakad a homok,

a messze távolból visszatérnek a galambok, ismeretlen irányból

hajó közelít. Miközben a tömeg téged hallgat, bágyadt napsugaraktól

dagad a keblük. Mert te énekelsz nekik. A mágnestű megremeg, mint

a kitartó migrén hullám. Várandósok és idősek, akiknek torkát

megnedvesítetted, veled énekelnek, és senki sem tudja megállítani őket.

Fenyvesi Ottó fordításai

(Megjelent a Tiszatáj 2017/2. számában)