Sütő András: Az én egyetemem (1971)

A Magyar Népi Szövetség országos (központja 1948 szeptemberében helyezett át Bukarestből a Falvak Népé-hez, amely akikor Kolozsvárott jelent meg Asztalos Ist­ván főszerkesztésében. Közvetlen munkatársa volt Horváth István és Kós Balázs. Ifjú íróként irányították ez idő tájt a laphoz Szabó Istvánt is, kivel az idők válto­zásai abbahagyatták a népi kollégiumok szervezését. A munkatársi gárda toborzá­sának egyik jelszava így hangzott: csak tiszta forrásból! A másik: eljött immár a háziszőttes emberek ideje! Hamisítatlan háziszőttes paraszt-riportere volt a lapnak Gegesi László Jenő és Újlaki Márton. Ez utóbbira különösen büszke volt Asztalos. Gyémántmíves természete szerint áldozatos türelemmel csiszolgatta a kéziratait, a nyomor-romantikában fogaint elbeszéléseit, amelyek azután a Falvak Népé-hen és az Utunk-ban jelentek meg.

– Barátocskám, ezt a fiút a konda mellől hoztuk el, ez az őstehetség! – lelke­sedett a főszerkesztőnk, a levelezői rovatban újabb tollforgató dinnyecsőszök és pákászok után szimatolva.

A nagy múltú lapnak – 1933-ban jelent meg az első száma – viszonylag csön­des korszaka volt ez. Még nem kezdődött el a kollektivizálás. Hangvételünk csalá­dias jellegű volt. Édes bátyám, édes néném. Mikes nagynénje volt az egész paraszt­ság, akihez meleg hangú leveleinket, vezércikkeinket írogattuk. A horizonton a ké­sőbbi nagy átalakulások gyülekeztek már, de nem sejtettük, hogy rövidesen micsoda égzengésbe keveredünk. Szemléletünket közvetlen tapasztalatunk határozta meg: az otthonról hozott élmény s életünknek falun maradott része: szüleink, egész rokon­ságunk. Személy szerint is egy-egy falu voltunk; szándékaink nem az elmélet magas­latain, hanem sorsunk mélységeiben alakultak s kaptak hangot változatos műfajok­iban. A magam részéről urak és parasztok ősi konfliktusában vetettem meg a lábam. Igaz, hogy ezt Móricz Zsigmond megírta már. Azzal vigasztaltam magam, hogy az én adósságomat ő nem róhatta le. Hajnali győzelem című elbeszélésemet, meg­jelenése után, irodalmi esten való felolvasás végett – Asztalos húzta meg rövi­debbre, így szólva: „Ezt így kellett volna közölni.”

Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy valóságos irodalmi főiskolába kerültem. Előadótanárunk Asztalos István volt, a rektor pedig Gaál Gábor a szomszédos szo­bában. A félig nyitott ajtón át nézegettem gyakorta, miként operálja ki egy-egy novella vakbelét, hallgattam, hogyan rekcumozza Marosi Pétert, aki azután a hie­rarchia törvénye szerint bennünket, süldő-szerkesztőket szedegetett ráncba. „Vegye ki, fiam, a kezét a zsebéből, jön a főszerkesztő!” Egy alkalommal – Gaál Gábor lépteinek hallatára – úgy elhajította sapkámat az asztaláról, hogy két napig keres­hettem. Nemcsak az asztaláról, a fejekről is repültek a sapkák, ha Gaál Gábor az Utunk-nál megjelent. Vagy az egyetemen. Vagy a kiadónál. Az úton is. A mozdula­tot persze nem holmi félelem vagy szolgalelkűség diktálta. Szája sarkában a gunyo­ros mosoly nem csupán a rendkívüli elme örökösen ugrásra kész, párducruganyos­ságát jelezte; a megértő szív túláradó melegét is titkolta vele. A marxizmus fagyos szigora – amellyel például Horváth István Árad a falu című verseskötetét szét­zúzta – valahogy olyanformán lakozott benne, mint templomban a fegyveres katona.

– Ezt hallgassátok meg! – robbant be közénk reggelenként Asztalos egy-egy újabb kézirattal. Maga köré gyűjtött bennünket, a takarítónőt, gépírónőt is behívatta. Sokan és sokszor megírták: bűvöletesen olvasott; varázsos egyéniségének forgószelé­ben a szürke szavak is színes röpködésbe kezdtek; az olykori jelentéktelenség is rejtett tartalmakkal kecsegtetett. Véle a figyelmünk elvek és filozófiák magasából lennebb ereszkedve az erdélyi kisember arcán pihent meg; humora az elesettség tragikumának Janus-arcát lobogta körül. A közelében jégcsapok olvadoztak bennünk. Nem a közönséges lágyszívűség vagy keresztényi részvét, hanem inkább a sajátosan asztalosi humánum melengető hatására. Ez a humánum – melyben a humor az idők átvészeléséhez nyújtott mindenkori segítséget – későbben, sokirányú eszmei hatásra megkeseredett benne. Egyesek javára írták; én a természetével ellentétesnek tartottam.

Mi persze csak próbaközösség voltunk. A végső szót Gaál Gábor mondta- ki. Asztalos ugyanis lelkes elismerésünk köréből kilépve Gaál Gáborhoz ment át á kéziratával. Minden látszat ellenére Arany János-i kételyek ‘őrölték. Verejtékcsor­dulásig megküzdött a formával. Névelőkkel volt képes bárokra kelni, a szüksége­sekkel is a tömörítés mámorában. Eszménye volt: olyan legyen az írás, akár az ébenfa. Laza, likacsos formák láttán nemcsak fölháborodott: üvöltött is néha. Ez az indulat azóta nagyrészt kiveszett az irodalmunkból.

– Talán sűríteni kellene még… bizonytalankodott Gaál Gábor előtt is.

– Ne javítson semmit, kérném! Ez így jó, ahogy van.

Nagy szó volt ez, hiszen máskor, valamely rossz lelkiismeretű szerzőt, aki a rettegett Kritikus fejcsóválásai, cöccögései láttán buzgó fogadkozásba kezdett – Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta! – ilyenformán nyugtatott meg:

– Maga ezen ne javítson semmit, kérem, ez így rossz, ahogy van!

Féltük Gaál Gábor kezét. Bár ma is félhetnők.

Nagy néha Szabédi László jött föl a Falvak Népé-hez. A szarvasiramú logika, a babitsi kultúra jött vele, s fiatalos arcán, szomorkás szemében a Sérültség. Sza­bédi az eszme és az eszményi közötti szakadékokban valahol mindig sebet kapott.

– Harcold ki az igazad! – biztatta Asztalos nekihevülten.

Keserűen kacagott Szabédi és elmondott egy történetet a dúsgazdag angol hajós­kereskedőről, aki hasonlóképpen elindult hajdanán az igazát kiharcolni. A vámosok ugyanis egyszer egyetlenegy dollár erejéig megkárosították, mire pört indított, azt elvesztette, majd újra perelt, újra vesztett, és múltak az évek, vagyona apadni kez­dett, de igazának konok tudatában a harcot tovább folytatta, öregségére végül az egydolláros pört megnyerte. Elismerték az igazát. De akkor már koldusbotra jutott.

– Ennek az embernek az angolok szobrot állítottak, mondta Szabédi diadalma­san, majd eltűnődve azt kérdezte: – Ilyen szobrot óhajtsak magamnak?

Mint minden sérültség: az övé is a magányt – nyomasztó magányát – növesz­tette. Bátor, kutató elme volt; a marxizmust, amely nem egy kortársát alig bőr­vastagságnyira érintette – csak épp a hangoskodás erejéig –, sohasem tekintette dogmának, afféle figyelmeztető lámpásnak, amit a mesebeli vak hordozott volt, nem azért, hogy ő lásson, hanem hogy mások lássak őt és le ne verjék a lábáról. Az elemzés, a gondolat fölhajtó erejét, az eligazító világosságot találta meg Szabédi a marxizmusban. Merész föltevéseivel, terveivel mindig meghökkentett; néha meggyö­törtnek láttam. Az írógép mellől kelt föl, önnön mélységeiből felbukkanva – mint a gyöngyhalász – villogtatta elibénk a gondolatnak valamely ritka remekét. Előtte s utána sokan írtak és vallottak a pártról. Amikor Szabédi egyik verse fölé odavéste: „Vezessen a párt”, őszinteségének, csontig nyilalló elkötelezettségének hevében a publicisztikai költészet egész kötetei hervadtak el a környezetében.

Lakásom akkortájt a szerkesztőség rideg, boltozatos helyisége volt. Vaskályha, rozoga fotel, ócska íróasztal, szemben a faliújságom, minek – tapasztalatból inkább, mint a kedély hatására – ezt a címet adtam: Falra hányt borsó. Száraz koszton éltem, párnaként újságkollekciókat raktam a fejem alá, de sorsomat el nem cserél­tem volna. A Falvak Népe volt az én egyetemem.

A napi forgalomban káprázatos körhintaként suhant el köröttem az a korszak, amelynek jó néhány képviselője karöltve járt a halhatatlansággal. Néha Gaál Gábor ragadott karon s hordozott meg a Szent Mihály templom körül. „Csak semmi kitalá­lás, tisztelt uram, a tényeket tisztelni kell. A tények kegyetlenek.” Isac Emil állított meg reggelente. Mindig elegáns volt és frissen borotvált. Férfias, markáns arcától elütő fejhangon kérdezte:

– András fiam, olvasta a mai cikkemet?

– Még nem olvastam. Mester.

– Föltétlen el kell olvasnia. Nagyon szép írás.

Amivel valójában nem saját teljesítményét, hanem az ügynek nemes szépségét dicsérte. Ady Endréről írt, a barátságukra emlékezett, nagy idők tanújaként a jelen, a román–magyar testvériség érdekében.

1848 tragikumával a homlokráncában Bözödi György hozogatta közlés végett a szabadságharc kiadatlan emlékiratait. Ahogy szavunkat hallgatva fülét a tenyerével megtoldotta: mintha a jövőbe hallgatózott volna. Őt, aki szinte gyerekfővel írta meg a Székely bánját, s újabb nekigyürkőzéssel levéltári okmányok tízezreit böngészte át, mindig úgy néztem, mint a házépítő embert: téglája, gerendája, cserepe mind egybehordva… csak jó idő legyen a falrakáshoz. Múlt-kutató tevékenységéből – mint valami szénporos tárnából – felszínre jőve, kék hunyorgásokkal kérdezte: „Hogy virágzunk?” Néha eltűnődtem: valóban hogyan is virágzunk? De már sietett vissza a levéltárba, nem érdekelte a válaszom.

Nagy elszánásokkal és tudatlansággal verve, de azzal az érzéssel, hogy kisdiák-­álmaim színhelyére léptem, szorgalmatosan hüledeztem a felém szálló kívánalmak előtt.

– Az iratait kérem, uram! – mordult rám Gaál Gábor. – Hogy merészélt ide jönni üres kézzel? A dolgozatára vagyok kíváncsi, nem a kifogásaira.

Kós Károly ölelt át első novellazsengém megjelenésekor; Kacsó Sándor és Ba­logh Edgár biztatásait melengettem erőgyűjtésként a terveimhez, s falusi népgyűlé­seken úgy szerettem volna beszélni, oly megnyerő közvetlenséggel, mint Kurkó Gyár­fás, akinek szépszál alakja, erős szemöldökű, konok tekintete akkortájt már kezdett eltávolodni – az emlékeink közé. Csehi Gyulát, még mielőtt kézfogásnyi közelbe kerülhettem volna hozzá, naponta megbámultam, mint valami abszurdumot. „Ez az ember tizenhét nyelven olvas, de tán beszél is” – suttogták a háta mögött, amitől aztán rohantam a szerkesztőségbe francia nyelvet tanulni. Még ennek előtte Benedek Marcell és Jékely Zoltán tömögette a zsebemet jó tanácsokkal; két ragyogó stiliszta fésülgette mondataimból a mezőségi bogáncsokat. „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – röppent a jelszó naponta a Falvak Népé-nél, amely akkoriban – Asztalos és Hor­váth István érdeméből – iskolapéldája lehetett a gondolat világos közlésének.

De nemcsak Sinka van ám a világon! – kopogtatta pipájával az asztalt Méliusz. – Thomas Mannt ismeri-e, fiam? Roger Martin du Gard urat ismeri-e, kérem? – A Thibault családot nyomta a kezembe. – Tessék csak kinnebb merész­kedni a szűrguba s a szalmakalap alól!

Nagy István Gorkijt, Csehi Gyula Ehrenburgot, Szabédi Németh Lászlót és Illyést ajánlotta figyelmembe. Ismét mások Solohovot és Călinescut, Barbusse-t és Lukács Györgyöt, Dsidát és Belmszkijt rakták a vállamra. Friss felfedezéseim súlya alatt, mohó rendszertelenségemben szó szerint is roskadoztam. Hajnalonként a taka­rítónő vert föl az újságkollekciókról. „Már megint későn feküdt le, szerkesztő úr!” A mesterek hatására egyre nehezebben ment az írás. A világirodalom nagyvásári sokadalmában a hangomat kerestem.

Bánffy Miklóssal is fölléptem egy irodalmi esten. Vegyes vitézek voltunk: novel­lista kondásfiúk, hercegivadékok, munkásírók, katolikusok és hivatásos forradalmá­rok, helyesírási gondokkal küszködők és tizenhét nyelven olvasó tudósok.

Ezt a csapatot Gaál Gábor rendkívüli taktikai érzékkel és meggyőző erővel pró­bálta egyetlen cél: a társadalmi haladás szolgálatába állítani.

Idill? Közelség inkább. Úgynevezett népiek és urbánusok emberközelsége – tu­datosan vallott vagy csak megsejtett eszmények mindinkább erősbödő vonzásköré­iben; írás és társadalmi szolgálat kart karba öltése, abban a hitben, hogy a világ teremtésének vagyunk részesei. Ifjonti lelkesedéssel hittünk az írás hatalmában, amelynek erejét – minden más hatalomtól elütően – épp megosztottsága, vagyis kinek-kinek a másikétól különböző művészi szemlélete hordozza. A változatosság törvénye végezte toborzó munkáját s ültette Kós Károlyt és Gaál Gábort, Kiss Jenőt és Salamon Ernő gyászban idézett szellemét a munka közös asztalához.

így él bennem ennek az időnek a hangulata.

Ami azután következett: védtelenül és váratlanul ért valamennyiünket.

Konok fejmozdulatával egy napon lehajolt és arcra bukva meghalt Asztalos Ist­ván. Nagy csend támadt akkor a Falvak Népé-nél. A legendabéli hajós polgár példá­jára Szabédi László is elindult megkeresni az igazát. Lehet, hogy mentében József Attila lábnyomára bukkant…

Ezzel az én egyetemi tanulmányaim is újabb fordulatot vettek. Tanáraim a vizsgadolgozatomat nem olvashatták el. Néha elmondom magamban: nézze, Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta. Zsörtölődő hangja helyett csupán a tanulság szól vissza belőlem; a szobrok tanulsága.

(Megjelent a Tiszatáj 1971/5. számában)