„…anélkül, hogy megtörne, vinni tokban…”

TÓTH KRISZTINA: VILÁGADAPTER

Az elmúlt hét év prózában történő megszólalásaival párhuzamosan továbbíródott a létezés alapkérdésiről folytatott lírai dialógus is Tóth Krisztina életművében. A korábbi költői életutat sajátos módon összegző Porhó (2001), a Fény, viszony (2004), a Síró ponyva (2004) és a Magas labda (2009) után most megjelent kötet, a Világadapter, egy kezdetektől fogva végtelenül érzékeny és egyre gazdagabban rétegződő költői világ újabb alakulásáról ad jelzéseket. A sűrű cím szerteágazó asszociációs tereket megnyitó metaforikája – az ebben a poétikában kitüntetett helyet elfoglaló megfigyelő-szemlélő pozíciótól a világot finom szenzorokkal érzékelő és a vett jeleket nyelvi megnyilatkozássá konvertáló adapter-szerepig – az értelmezés többféle változatát teszi lehetővé. Nem függetlenül a szerzői akarattól. Mert a cím mint para­textus a genette-i definíció alapján olyan zóna a szöveg és a szövegen kívüli világ között, „amelyet nemcsak a tranzit, hanem a tranzakció is jellemez: a pragmatika és a stratégia, a közönségre kifejtett befolyás kiemelt helye.” Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a kötetrend kialakítása maga is irányítja az olvasást, sőt a felépített kötetkonstrukció a szerzői identifikáció sajátos lehetőségét is nyújthatja, a befogadó számára az elsők között merülhet fel az értelmezésnek az a szempontja, hogy hogyan viszonyul egymáshoz cím és szövegvilág, amelyre a megnevezés vonatkozik. E tekintetben a világadapter-metaforák fent említett jelentéstulajdonításai mellett egy járulékos jelentés érvényesülése látszik a legmeghatározóbbnak: a kompaktság. A cím-kép ikonikus tömör­sége nemcsak ennek a költészetnek az alapkarakterét jelölő sűrűségre, tömörségre utal, de az eljárásra is, amely a kötet különböző szövegszintjeit jelentő részek szoros egymáshoz illesztésével kötetkonstrukciót eredményez.

A mindössze 81 oldalas verskönyv a létet és a léten túli létet hozza dialógushelyzetbe a megértés és az önmegértés kérdéseinek centrumba helyezésével, újabb erőfeszítéseket téve a szubjektum költői identitásának megalkotására. A szövegek egy jól érzékelhető narratív ívet rajzolnak ki az első és az utolsó megszólalás között. A nyitó vers (Hogy vagytok?) felütésszerű kezdése ugyan négy döbbenetes hasonlattal késlelteti, de kíméletlen pontossággal jelöli meg a diskurzus tárgyát: „…ahogy a fásult majomarcból kinéz / az idegen testbe élethosszig bezárt / makacs, legyőzhetetlen értelem, / úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid arcából a halál. // Hogyha ilyenkor visszanézel, / második pillantásra senki sincs ott.” A záró opusznak (Hosszúalvó) a megismerhetőn túliról való tudás lehetetlenségét érzékeltető, örvénylő kérdésfolyama pedig immár a testtelen lélekhez szól. Ezen a nyomvonalon folyik a dialógus, amely Tóth Krisztina költészetének recepciótörténetében hangsúlyozottan a lírai én többnyire aposztrofikusan felépített emlékező pozíciójából alakul a versbeszéd diszkurzív idejében, nem szűnő késztetést mutatva a szembesülésre az emberi lét időbe ágyazottságának problémájával.

A versszövegek tematikusan-hangulatilag ciklusokká sűrűsödnek, s a ciklusok egy hosszabb, a tapasztalati világ idő- és tér-keretein is túllépő narratívát sejtetnek. A Futamidőt a saját életidő múlásának, a végesség okozta egzisztenciális szorongásnak a tapasztalata alakítja, a Turista elsődleges kérdései a heideggeri értelemben vett jelenvalólétre, a másokkal való együttlétre irányulnak, A tanítvány a mester-tanítvány viszony tematizálásával és a költészeti hagyomány alakzatainak megidézésével beszél a költői én-ről, a Hosszúalvó ciklus pedig a lét és az azon túl lévő határát, hozzá való viszonyunkat, a létezés értelmét kutatja. A kötet kompaktságát mégsem pusztán ez a szerveződés adja, hanem a ciklusokat átszövő sűrű mintázatú motívumhálók finom kimunkáltsága.

A veszteségek megélésének tragikus tapasztalata („Akikkel megszülettem, / már szétszéledtek, a sorból kiléptek.” – Háromnegyed; „Mint városban a foghíjtelkek, / feltünedeznek a hiányok” – Memóriakártya) például egész ciklust eredményez, de az idővel folytatott „végzetes küzdelem” motivikusan átszövi az egész kötetet. A dráma a belátás okán bontakozik ki (egy gyerekkori emlék belépésével a versidőbe), mely szerint az idő makacsul ellenáll az értelmezésnek: a lírai beszélő annak múlásával is képtelen a leolvasására.  „…el kellett közben telni negyven évnek, / hogy én hiába nézzem, most se értsem / a hideg számlapot fent a tábla felett, / a holdközi mutatókat a vaksötétben, / hogy több, mint fél, miközben gépelek.” (Háromnegyed) Ezért próbálja tetten érni metonimikusan, érzéki felfoghatóságában: „…de mi szökni vágytunk, / […] levedlett évek maradtak utánunk.” (Sehol hamu); „Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra, / ahol majd lesz egy saját / állóórám, amelynek mutatóihoz / nem nyúlhat senki más.” (Idő, idő, idő). Az érzéki megjelenítés sajátos módja idő és tér egybecsúsztatása, egymással történő helyettesítése: „visszanézek egy másik évbe, / és nem tudom, ki ott jár távolodva, / abból az évből visszanéz-e. (Memóriakártya); „…profi turista lettem az életemben, / átkelek évből évbe” (Turista). A legtisztább példát erre a Környék című vers adja, amelynek narratívájában – a kezdésben megfigyelhető explicit módon – végig térként tételeződik az idő: „Átérsz egy hídon, és odaát mindenki fiatalabb nálad: / a járókelők, a biciklisták, a fák, a szobrok. / Lehet, hogy ez az idő, csak eddig sose láttad. / Valahogy nem akadt ezen a környéken dolgod.”

A megértésért vívott küzdelem kudarca az Idő, idő, idő gyerekkori emlékdarabokat és szülői panelmondatokat (Ne húzd az időt!, Ki ne fuss az időből!) nyelvi játékba hozó (szó szerint értelmező) álomszerű terében, pontosabban síkjában, az egykori vadászalbum kimerevített képén (sőt: a kereten, a láthatón túl) válik nyilvánvalóvá: „Húzni az időt nem olyan egyszerű. / Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell / becserkészni és mögéje kerülni. / Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: a lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt.”

Az idő az a paraméter is, amellyel az élet végső mérlege a legjobban jellemezhető a halál pillanatában. Az emberi sors matematikai műveletekkel leírt folyamata szikárságában is a halotti arcot vizualizálja a Példa első soraiban: „Szorzódtam, osztódtam, míg a nulla / formájú száj ki nem jött életem / végén. Valami el lett szúrva, / gondoltam. Újra meg: nem kezdhetem.” A vers jellemzően mutatja az ebben a poétikában figyelemre méltó eljárásként alkalmazott, (többnyire) nyelvi humorral történő relativizálás műveletét is: mert a költő szerint súlyos kérdésekről nem szabad humortalanul beszélni. Az eredmény pedig annak a szövegszervezésnek köszönhető, amely a létről való diskurzust a példa (megoldandó feladat, figyelmeztetés, megértést segítő eset) és az elszámolás (vétség, hibázás, számvetés, számadás) szavak jelentéseinek együttmozgatásával a szöveg egészében, kompakt módon tudja megtartani a gyermeki szituáció kontextusában: „Csak egy-két percen múlt, ugye? / Mi volt a hiba, hadd lássam! /Nem engedsz lesni. Te vagy / a túlvilágon a padtársam.” Másutt egyetlen nyelvi elem, egy szó, egy fonéma fosztja meg a tragikus pátosztól a veszteség-gondolatot. Ilyen a villon-i hangoltságú aposztroféval nyitó Memóriakártya is: „Jaj, régi telek, hová lettetek? / És barátaim, kik hóvá lettetek, / és széllé már, fütyülve dátumokra”; „Halott nevek a mobi­lom­ban, / egyre többen: már hallhatatlanok”.

Az aposztrofé mint az én pozicionálásának Tóth Krisztina költészetére meghatározóan jellemző beszédalakzata, ennek a kötetnek is alapkarakterét adja, a Culler által leírt szerepek közül mindenekelőtt az én-te viszony kiüresítését létrehozó és az én-képet konstituáló funkciók előtérbe helyezésével. S mindkettő azt a kötetszervező elemmé váló motívumhálót szövi, amely az időtapasztalattal összefüggésben a romlás, a sérülés, a szétesés, a lebontódás, a hiány képzeteiből rajzolódik ki. Ennek a rendkívül gazdag tárgyi-képi világnak olyan komplex, kidolgozott trópusa is van, mint a ruha- vagy a még markánsabban jelen lévő ház-metafora, ez utóbbi a lebomló élet, lebontódó életmű (az elvesztett édesapa háza) jelentés megannyi vonatkozásában (Ház, Dal a titkos életről, Vasgolyó, Sehol hamu). És nemcsak az idő múlásának, de az „itt-nem-lét” egzisztenciális tapasztalatának megfogalmazására is szolgálnak a tárgyi világ valóságdarabjainak kíméletlenül pontos elhelyezéséből összeálló képek: „Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap, / hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja. / Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak: / lejön a kanóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába. // Először néhány remegő csepp a fugák közt, és az is csak / hogyha közel hajolsz. Azt mondod megborzongva, csak a pára. / Régen nem itt laksz, kimész, rákattintod a villanyt, / ledobsz néhány ruhát. Mi szükség van erre a házra.” (Ház) De a sérülés, a hiány képzetköréhez tartozó egyes variációk is messze túlmutatnak önmagukon azzal, hogy egymást erősítve hozzák létre a finom, erős kötésű hálót, szövegszerűségükben (karcolás, varrat, seb, heg, lyuk, sebhely, öltés, vágás, zápor a visszafröccsenés pillanatában, szurdok, lék, foghíj, foghíjtelek, hiányhely) ugyanazt a mintázatot rajzolva. Az így keletkező szövedék elemei aztán egy kétirányú, ugyanakkor egymást kölcsönösen feltételező működésben válnak értelmezhetővé: a te (pontosabban az én-te viszony) kiüresítésének, illetőleg az én megalkotásának folyamatában.

Tóth Krisztina egyszerre emlékező és megszólító versbeszéde mindenekelőtt (de nem kizárólag) a Turista című ciklus narratív struktúráiban hozza létre a „te” arcát, amely elsődlegesen a hiány, az itt nem lét, az emlékezés lehetetlenségének alakzataival írható le. „A várost, ahová nem jöttél velem, / számontartom mint hiányhelyet.” (Turista); „Hátulról öregember, elölről fiatal férfi. / Megy ki az emlékezetből a mozgólépcsőn.” (Metró); „Ljubljanából sem emlékszem semmire, / […] / Ljubljana azt jelenti: nem vagy ott.” (Zsarnokgyík) Még akkor is ott van a másik által betöltetlen üres hely képzete, amikor a „te” a jelenvalóságában képződik meg. A nyugatosokat idéző gyönyörű szinesztéziás metafora („Tudom, / hogy te vagy alkonyatkor / a felkopaszodott óriásfenyő / imbolygó csúcsán az a percekig / tartó fekete, / hosszú trilla”) jelentését így mozdítja el a hiány, a sérülés felé a megelőző másik összetett kép: „az a sárga, őrült torok meg / lyukat éget / az álmaimba.”

Ugyanakkor a „te”-t eltávolító „én” – abban a kíméletlenül analitikus munkában, amellyel a lírai beszélő saját arcának megalkotására törekszik – önmagát nem egyszer a másik által való meghatározottságában, általa lévőnek tételezi: „Nem tudom, hogy én neked ki voltam, / de önmagamra úgy tekintek, mint aki / mellőled emlékbe itt maradt.” (Csillag); „nekem nem az kell, ami volt, / hanem a heg. Az az emlékektől benőtt / sajgás. Én akarok lenni a hosszú / vágás rajtad. Kérdezzen rám utólag / mindenki, aki lát.” (Heg) Mert ez az egyik legnagyobb tétje a Világadapter kötetnek is: az én felmutatása. Az én-maghatározó metaforák épphogy felvillantják („Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon, / út az idő mögé” – Dal a titkos életről; „Már csak a / zápor szeretnék lenni. / Az a zápor, / abban régi pillanatban, /ahogy a betonra ér és színesen / visszafröccsen.” – Zápor), de az arc folyamatosan alakul, formálódik a versciklusok dialógusaiban. A már említettek mellett például A tanítvány mestereket (József Attila, Kosztolányi, Balassi, Weöres, Kálnoky, Dante) idéző parafrázisaiban és pastiche-aiban, a Vörösmartyra és Katonára hivatkozó – és a megidézésnél jóval többet vállaló – létképeiben (A koravén cigány, Bánk, magában) és olyan ars poetizáló szövegeiben, mint amilyen A tanítvány és a Színpad. Ez utóbbi vonulatba tartozik a negyedik ciklusban elhelyezett kötetcímadó vers is, a költői létmód vonatkozásában nyilvánvalóan kulcsfontosságú jelentéseket konnotáló kompakt képével. Az ars poetizáló igényt tekintve azonban – kietlen, szikár tárgyiassága ellenére – az álom és a valóság, a tudat és a tudatalatti határán keletkező örvénylést képekké formáló Lék tűnik a legszemélyesebbnek, abban a különös alanyiságban mindenképpen, amely a vers – lék – én azonosításig megy el: „Legyen a vers a lék. / A füstként szivárgó olaj, / a feszes, mozdulatlan ég. […] Végig én legyek ő. / Legyen a vers nyitott szem, / vízzel telő tüdő.”

A Hosszúalvó ciklus az a hely, amely végtelen utat enged a kötet lírai narratívájának első pillanatában épphogy megvillanó jelenségnek, a halál tekintetének. A közérzetre kérdező Hogy vagytok? által megnyitott hatalmas kontextus itt válik ismert és ismeretlen dimenziók találkozásának olyan közegévé, amelyben nem lehet megkerülni a legnagyobb kérdések feltevését. A hiány-, lebontódás-, sérülésmintázat – érzéki, megtapasztalható megjelenésein és a veszteség különböző jelentésein kívül – itt az egzisztenciális értelemben vett tudás hiányának, a bizonyosság lehetetlenségének a rögzítéseivel bővül.

Cikluson belüli ciklust képeznek azok a gyász szituációjában keletkezett, megrendítően szép versek, amelyek explicit módon beszélik el a személyes veszteséget: az édesapa alakját vonják be a lírai dialógusba (Magnak jó lesz, Szobák, Dió, Fügefa, Hideg idő, Homokóra). Különleges siratók ezek a halotthoz tartozó (vagy hozzá rendelt) tárgyi világ objektív rögzítésével, az élőbeszédszerű megszólalás döbbenetes egyszerűségével és tisztaságával. Az egyik legszebb példája ennek az emlékező-gyászoló versbeszédnek a Sehol hamu epikus narratívájában, az édesapa Házának (így, nagybetűvel) eladása és az új ház keresése történetében formálódik: „Fáztam és kormos lettem. Kimehetnék? / Márványjakuzzi, fúvókákkal kiverve, / negatív szarkofág. / Szégyenkezve tűnődtem / a mosdótál fölött – talán szeretnéd. // Életed díszletei közül hiányzott / a kandalló. Az utolsó időben / mindig vacogtál, kötött sapkában ültél, / kopott hajad a tarkódnál kilátszott. // Kifolyattam a vizet, már kopogtak, / együtt néztük a hörgő fúvókákat, / fekete könny csöpögött a kezemről, / nem baj, mondták, egy kis korom csak.”

Ebben a szövegkörnyezetben természetesen merülnek fel a nagy, végső kérdések – artikulálódásukat tekintve szélsőségeket mutatva. Az egyik végletet két szemnek, az éppen kikelt csibe és a futószalagot pásztázó kamera tekintetének egy harmadik által történő rögzítése jelenti az iparosított életre születés pillanatában (Kamera). A keltető fémesen hideg és vigasztalanul rideg világában (futószalag, az élő állatokat elnyelő tölcsérek, az elhullottakat kiemelő fémcsuklójú robotkezek, rácsozott rekeszek, a folyamatot figyelő kamera) a mélységes szkepszis formálja a megszólalást: (a kamerába pillantó csibe) „Mintha teremtőjét kérdezte volna: lesz-e célja, / van-e értelme ennek, vár-e ott a mélység / túloldalán egy fészek, vagy új szalag. / Ám a két szem nem látta egymást. Azt se tudni, / hogy a távoli, figyelő gömb csak félrefordult és vissza, / vagy lassú nemet intett ezüst bolygófejével.”

Az űr hidegét árasztó tapasztalati világgal szemben csupa lüktetés és lélegzet a másik, a rajta túl nyíló dimenzió, amelyet egyfajta felfokozott szenzualitás jellemez és egy gazdag természettudományos fogalmi apparátust mozgató nyelviség hoz létre. Az alvás és felejtés ritmikus rendjében keringő Föld vízióján kívül (Felejtő) ez a világ tárul fel a mindenségben lebegő léleknek arcot adó záró vers aposztrofikus versbeszédében (Hosszúalvó). Az arcot adás a de Man-i értelemben valósul meg, a prosopopeia alakzatában, amely az antropomorfizálás végtelen lehetőségeit mutatja fel. A szöveg egyetlen hosszú kérdésfolyam, amelynek lebegtetésével ikonikusan is megképződik a megszólított létformája, a lebegés. S bár a kérdések özöne együttláttatja megszólító és megszólított perspektíváját, ennélfogva az így kitáruló burjánzó képi világ valamiféle tudás illúzióját kínálja az innen lévőnek, a végső kérdést tekintve nem marad kétség a megválaszolhatóság lehetetlensége felől. „…lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe, / vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve, / áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi, / üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?”

Tóth Krisztina legújabb verskötete úgy írja tovább ezt a létezés jelenségeire végtelen érzékenységgel rezdülő költészetet, olyan kompakt módon csomagolva egyre karakterisztikusabbá váló tartozékait, ahogy arról a címadó vers lírai beszélője szól: „… feltekerni a kábelt / anélkül, hogy megtörne, vinni tokban / azt a jó kis világadaptert.”

Luchmann Zsuzsanna    

(Megjelent a Tiszatáj 2017/1. számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2016

80 oldal, 2990 Ft