„Itt régen dolgok voltak”

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 5. NAP, 2017. JÚNIUS 12.

Még oda sem értünk, de már fájdítja szívünket a zárónapján papírszemeit egy évnyi csipkerózsikasággal lehunyó Könyvhét, ahogy túl a toitoiok tetején megcsillanó, lemenő nap már aranykezével (ennél csúnyább képzavarral sem intertextualizálhatták ezt még) int nekünk: a Deák téren ismeretlen hangforrásból ugyanis mintha épp nekünk szólna ezerféle hangján susogva, hogy: „get back / get back, to where you once belonged”. És innentől, az egész nap, úgy-ahogy tervezgetett felütésétől fogva meg is torpan a netnapló. A Könyvhét lassú múlása ugyanis nemcsak nem eseménydús, hanem még önismétlő is. A legbiztosabban egyforma pontja bármely év krónikáiban. A standok (amelyik kinyitott még egyáltalán), már pakolásznak, vagy arra várnak, hogy lehessen, a legelszántabb olvasók még útba veszik a már végső kétségbeesésükön is túl lévő, petrezselymet áruló lányokhoz hasonlatos, akciósnál is akciósabb polcokat és ládákat, nagyjából olyan fáradt szkepszissel, mintha már lecsengőfélben lévő buliba érkezve néznének szét (túl) kései órákban, kellőképp elkeseredett partnert keresve.

A felszámolás alatt álló színpad és a mögé feltornyozott, immáron használaton kívüli székek adta ironikus árnyékbán fogyasztjuk sebtiben habzsolt ebédünket, közben is „műszakban”, tehát elvben netnaplót írva, mondván, szimultán pásztázunk, felmérjük a hangulatot, lassú, ráérős nyúlósságú finomfőzelék módjára rotyog fejünkben nehézkesen összeállogató írásmunkánk. Kassai Zsigához vándorlunk Nórival, mindketten fojtott aggodalommal szemlélve egymás és a magunk fejben íródó-írandó tudósítását, épp a Gondolattól slattyogtunk tova, ahol Pál Vandától elköszöntünkben még gyorsan megvettem az első nap óta flörtölgetve stírölt Babits–Gellért Oszkár levelezést, egyet nem kevés idei kincset érő megjelenéseik közül. Kialvatlanok vagyunk, kifacsartak, tűz a nap és fél perc alatt melegszik fel a még talán csak félórája vett, akkor még hideg lónyál. Csigatempónkban már megjártuk a tér szomszéd végét, ahol ismeretlen (de azért mégis érthető) okokból, elvégre zárónap van, nagyjából ebédidő végi konyhásnénis nézéssel kíván szavak nélkül a halál faszába két láthatóan Könyvhéttel bőven túladagolt hölgy, holott csak az elszállításra leadandó napernyőt és a hozzá való, patentos tartót segítettünk hozni a FISZ standjától. Mikor megérdeklődöm, hogy a már tüchtigen felhalmozott, összekötözött kupacra óhajtják-e mindezek elhelyezését, netán inkább arrébb, spontán bámulatosan szép keretes szerkezetet produkálva kanyarodik vissza fejben még mindig csak nehézkesen születgető, utolsó naplóm a napokkal ezelőtti kiindulási ponthoz, nevezetesen, hogy jó könyvmunkás holtig tanul, sosem higgyük azt, hogy nem lehet még újabb és újabb (mélyebb és mélyebb) rétegekben megtapasztalni, mennyi és milyen munkával, s milyen ezekhez csatolt idegőrlésekkel jár mindenki számára ez az egész hét; soha ilyen dögöljek-már-meg-és-lehetőleg-előtte-még-öntsenek-le-savval-is-(legalább)-kétszer nézéssel nem mondták még nekem, hogy, oda. Szívesen máskor is, pökhendiskedem vissza. De nem vesztettem el a fonalat, a bekezdés elejefelé már ezek után Kassai Zsiga mondja épp, hogy ő a maga részéről élvezi ezt az utolsó napot, azt is, hogy háromkor, mikor Gaborják Ádám (svájcióra pontossággal) befut, szimbolikusan és a gyakorlatban is berekesztve a JAK idei Könyvhetét, otthon még plusz szellemi munka várja. Beszélgetünk még egy kicsit, nemcsak mert az idei hét során most nyílik rá először alkalom egy-egy sietős szia-sziát leszámítva részletesebben is, hanem mert jókat is hallunk, népszerű a stand, a könyvek, mintha valami tendencia bontogatná szárnyait (akár csak a zárónapra már elhessegethetetlen, fáradtság szülte képzavarok e helyütt), a kollégák is egyre többször veszik meg (kérés-kunyerálás helyett) egymás könyveit, s egyáltalán, egyre többen igyekeznek közvetlenül a kiadótól is vásárolni boltok mellett/helyett, Könyvhétre és standhoz menni, beszélgetni pár szót a kiszemelt kötetekről, a legautentikusabb hozzáértőktől szerezni be érdeklődésük tárgyait. Nagyjából ilyesmikre jutunk. Kettővel arrébb slattyogva a Kronosz Kiadónál is feltartjuk kicsit a zárást, jó beszélgetni, másként jó, mint a hétvége nyüzsijében, lassabban, nyugodtabban, szinte négyszemközt.

„Itt régen dolgok voltak” – mondja még az első, talán a második napon a Vörösmarty téren köröztünk során Bödecs, a mondatot gyorsan, instant netnaplóelem bonmot-ként felvésem, de végig talonban tartogatom. Jól teszem. Nemcsak, mert az utolsó nap relatív pangásától tartva igyekszem felhalmozni szellemességkészleteket a mai beszámolómhoz, hanem mert a mondat főleg a tér jelen, nagyjából félig bomlott állapotában válik (elvitathatatlan, univerzálisan is mélyen igaz filozófiai mélységén felül, persze) végképp találóvá. Utolsó idei stock-unalmasságú egyen-hangulatfotós kompozícióim egyikét kattintanám épp, mikor rivális netnaplóíró párom lényegében bekéredzkedik a képbe. Jó, morgom oda, és már kattintok is (mondhatnánk, ez művészi alaposságú Könyvhét-illusztrációim védjegye, a pillanat spontán alakulásának dilettáns bárdolatlansággal történő, tehát elfogulatlan megörökítése, már-már naiv művészet). A képen szereplő potyautas így, a Vörösmarty tér alkalmi fényviszonyainak áldozatul esve árnyékban marad, épp mozgás közben, s csak a valódi műértő gondos tekintete fedezheti föl Bangó Margitot idéző test- és kéztartását egy valahai dedikálóhelyen átslisszolás véletlenszerűen jókor elcsípett szekundumában.

Közben már ki tudja, hányadik értelmezhetetlen eredetű turistacsoport gyülekezik a tér közepén. Mármint, találgatjuk könyvheti búcsúvonszolódásunk során végig szinte minden alkalmi beszélgetőpartnerünkkel, mit tudnak itt és most nézni? A könyvheti napok romjait, egyszerűen nincs más logikus(?) válasz, hiszen a Vörösmarty tér könyvhéttelen verziójából most szinte semmi sem látszik – de már a könyvhetiből sem valami sok. Miközben a turisták kiapadhatatlan csoportokban szállingóznak, Bödecs Lacira és Gál Somára várunk, ugyanis egy könyvheti programunk még van: Szalay Álmos bemutatójára iparkodunk öt órára a Fugába.

Álmost évek óta ismerem, nagy büszkeség, hogy első közléseként egy novellájának, illetve a kortárs fiatal irodalom, úgy vélem, egyik csúcsteljesítményének számító drámaszövegének közlésében is részem lehetett. Nem csoda hát, hogy elfogult helyett elfogódott izgalommal vártam a ma estét, mikor a szerzővel és szerkesztőjével (Gál Soma) és olvasószerkesztőjével (Szendi Nóra) alkalmi irodalmi négyesfogatként bemutathattuk első, Fák mindenütt című, remek humorú, közben azonban, vigyázat, nyomasztóan kesernyés-bús novelláskötetét a közönségnek. Álmos pályakezdő írósága minden esetleges izgulós félszegsége egy csapásra eltűnik a színpadon, nem is csoda, rutinos színpadi emberrel beszélgetek – az est legnagyobb kihívásának az tűnik, hogy túl ne lépjük az előzetesen meghirdetett időkeretet, ezzel felborítva a Fuga sűrű műsorrendjét. Végül percre pontosak vagyunk, de ehhez az is szükségeltetik, hogy ne tegyem föl a szerző ismerten hiperaktív agyműködését nagy eséllyel túlságosan is beindító, messze vivő kérdést – vajh az írás során szólt-e a fejében a 30Y akaratlan soundtrackje, vagy csak nagy elmék véletlen találkozása, hogy (bizonyos tekintetben) itt is, ott is „fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer / fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel”?

Mivel Álmos, miután a dedikáltatók jóllakottan, a sokadik kijáró gratulációkör után másfelé veszik az irányt, máshova hivatalos az este további részében, a sikeres debütálásnak kijáró tisztelekör (tegnapról megmaradt olvasóimnak: after!) elnapoltatik – de csak részben. Az elsőkötetesnek kijáró ünneplés ugyanis nem vész el, csak átalakul, ez esetben könyve lelkialkatára amúgy rímelő módon édesbús hangulatú, spontán könyvhétsiratóvá. A még délután, a Fugába menet hozzánk csatlakozó Tinkó Máté vezetésével a Könyvtár Klubot vesszük útba, hogy még egyszer elmeséljük egymásnak az elmúlt napokat, éveket, satöbbiket. Társaságunk keménymagjához az este egy még mindig korai pontján, szokás szerint félmúltunk nosztalgiájának tengerén hánykódva-lubickolva jogos kérdés érkezik a nagyjából féltávnál becsatlakozó Mészitől (Mészáros Gábortól), nevezetesen, hogy nem unjuk-e még ezeket az elmesélteket. Dehogynem, vágjuk rá talán csak eggyel szellemesebben, és azzal a lendülettel még lelkesebben mesélünk, beszélünk átellenes irányokban az asztal egyik végéről a másik felé, hallunk új dolgokat és rágicsálunk már lerágottnak hitt csontokat. Műelemzünk és szívatjuk egymást (a kettő néha akaratlanul is egy és ugyanaz), ismerkedünk meg frissen még mindezek előtt álló, reménybeli írótárssal, és egyben egymással is. Jót beszélgetünk, egy szó mint száz, s észrevétlenül el is múlik a Könyvhét ilyenkor, hétfőnként egyébként oly lassan, hosszan, nehézkesen tartó múlása. Azaz, inkább az az észrevétlen, hogy elmúlt, persze, már a napindító első standbezárásokkor, elpakolásokkor, már az egész hétfői felszámolási tevékenység kezdetével, s közben mégis tart. Már majdnem meghatva szipoghatnám, hogy: mert a Könyvhét mi magunk vagyunk, vagy hogy a Könyvhét valójában végig a szívünkben lakozott. Vagy, kevesebb giccses pátosszal csak a pontosabb igazat, nevezetesen, hogy egy percig se bánkódjon a nyájas olvasó, ugyanis a Könyvhét most csak, mint elpilledő vulkán, az olvasott sorokban és az azokról (is) folyó beszélgetésekben szunnyad – egy évig. Nem vész el, csak átalakul.

Nyerges Gábor Ádám