AZ ÁLLAMI EMBER ÉS A CENZÚRA
A világ háromnegyedében nincsen demokrácia, ahol pedig nincsen demokrácia, ott cenzúra van, amely időnként könyvmáglyák körültáncolásával jár együtt. Zsarnokság, cenzúra és könyvégetés összetartoznak. Diktatúrákban az állam és a társadalom formális elkülönülése megszűnik. Kevés az államtól független egzisztencia, nincs semleges hely. A cenzúra a diktatúrának és az állami ember személyiségének meghatározó része. Az állami ember nem tesz, és nem mond olyat, amiért az állami állását elveszíthetné, és amivel kihívhatná maga ellen az illetékesek haragját. Az államkultúra a jellemmé vált cenzúra gyakorlása. Kemény diktatúrában a felügyelet támadó, és előírja, hogy az emberek mit mondjanak. Puha, vagy puhuló diktatúrák beérik azzal, ha az emberek nem mondanak, és nem írnak olyat, ami a felsőbbségnek utálatos. Diktatúrákban nemcsak a becstelenek, hanem a becsületesek is begyakorlottan hazudnak. A diktatúra megalapozása és előfeltétele az állandósított sértett neheztelés, a kollektív ressentiment kultúrája, amely a kortársakat barátokra és ellenségekre osztja fel. A cenzúra ott is jelen van, ahol szó sincs politikáról. A társadalom minden intézménye a hierarchia építőeleme. Diktatúrában a szavak ellenőrzése nem lehet formális, ugyanis nem könnyű a jog nyelvén körülírni, hogy mit nem szabad mondani. Az utálatos erőszakosságok, amelyeknek tanúi voltunk, mindig összefüggtek, és össze is fognak függeni valamilyen eszmecsokorral, hitelvekkel és teóriákkal, szavakkal tehát, amelyeknek egy másik embercsoport kárhoztatása a lényege, olyanoké, akiknek a puszta léte is sajnálatos körülmény. A politikai felügyeletet leginkább az idegesíti, ha megnevezik, és a szemébe néznek. Ha a polgárok félnek tőle, akkor a cenzúra magabiztos, ha a polgárok erőre kapnak, akkor a cenzúra félni kezd.
AZ ÍRÁSTUDÓK REGULÁJA MARAD
A jobb- vagy baloldali államtársadalom tartós történelmi valóság, újratermeli alanyát és főművét, az állami embert, akinek a cenzúra a szellemi lényege. Az az elv, hogy az elhízott államnak, mint magasabb instanciának joga van a kultúra irányítására és ellenőrzésére, annyit jelent, hogy az alacsonyabbnak joga van a magasabb, a butábbnak az okosabb ellenőrzésére. Önkényuralomban ellenzékbe húzódtam, ott legalább történik valami. A szöveget, ha rossz irodalom, nem menti meg, hogy jó politika. Ha önkiadó vagyok, akkor dugdoshatom a kézirataimat, s tarthatok attól, hogy elkobozzák, és megsemmisítik. Egy nyomdában lefoglalták regényem kilenc xerox-másolatát, kicsinyítve és bekötve, utóbb bírói ítélettel elégették. Örülhettem, hogy csak a könyvet, és nem engem. A szobámban a fejem fölött hallgatózott a lehallgató készülék, körülöttem a kíváncsi állam, bosszantások, korlátozások, fegyelem évada. A régi rendben, 1989. előtt a pontos kérdést az értelmiségi köznyelv provokatív kérdésnek nevezte. A kérdezettek zöme úgy gondolta, hogy olyan állást tölt be, amelyet óvatlan felelettel szükségtelen kockáztatni. A cenzúrához nem kell cenzúrahivatal, elég, ha az eszedbe vésed, és a szívedbe fogadod a tanácsait. A cenzúra mi vagyunk, szívünk és eszünk működési módja, el sem tudnánk választani magunkat tőle. Van azonban egy titokzatos perc, amikor egyszerre aránylag sokan megelégelik a morgolódó reménytelenséget. Egyre többen biztatják magukat: egy igazság akkor sem lesz tévedés, ha egyedül csak te mondod; így aztán nem maradsz egyedül. Ilyenkor egy új történelmi korszak kezdődik, amelyben a szabad-nemszabad kérdése már nem kell, hogy foglalkoztasson. Az áttörés, a rács szétfeszítése mámorító tapasztalat, és az írásnak új méltóságot ad. Az író titkos világi szerzetes. Rendünk: ádáz individualisták világszövetsége. Nincs fölöttünk senki, csak a csillagos ég. Elrejtőzünk, hogy odafigyeljenek a szavainkra, rendek nem váltogatják a regulájukat.
Konrád György
