Németh László: Semmelweis drámája (1970)

Németh László „Az írás ördöge” című drámájának sze­gedi bemutatója előtt álltunk. A nagyon várt nap délelőtt­jén szűkebb körben együtt lehettünk a szerzővel a városi tanács kulturális elnökhelyettesénél. A közvetlen hangulatú beszélgetésen élcelődve méltattuk színházunk igazgatójának érdemeit, melyeket a szerző drámaírásra buzdításával, a darab bemutatásra való megnyerésével vívott ki. Nem le­hetett könnyű dolga — maga Németh László is megerősí­tette ezt. Bizonyságul szóba került egy korábban keletkezett írás, amelyben a már mások által is előterjesztett kérést, Semmelweis drámájának megírását a szerző elhárította. Kérésünkre ezt az írást Németh László rendelkezésünkre bocsátotta. Olvasóink az alábbiakban együtt láthatják az írónak e sorait és kritikusunk beszámolóját a mégis elké­szült drámáról és annak előadásáról. (H. Z.)

Akkoriban, amikor Bolyai-drámáim megjelentek, néhány szigorló orvos levél­ben szólított fel, hogy a magyar tudománytörténet másik tragikus alakjáról, Sem­melweisről is drámát írjak.

Velem a Semmelweis-témát persze nem kellett fölfedeztetni. Mint egészségtan­tanár, amikor az aszepszis történetéhez értünk, a jobb viseletű osztályokban Kruif Bacillus vadászaiból az ő történetét szoktam felolvasni. A fiatal ihletőknek azt kel­lett volna mondanom (s ha akkor nem tettem meg, most teszem), hogy egy olyan drámaíró körül, aki életét történeti emlékek közt töltötte el, tucatjával donganak a drámatémák, ahhoz azonban, hogy egyiket lehúzza s vérrel töltse meg, valami lírai ihletés kell, kelepce, amelyből azon a témán, a hős magára öltött testén át beszélheti ki magát. A Semmelweis-témával nem köt össze ilyen köldökzsinór. S így sajnos, megrendelésüket nem elégíthetem ki.

Nem sokkal ezután jelent meg Kísérletező ember című könyvem. Abban volt egy hosszú írás, a Levelek a hipertóniáról, amelyben arról számoltam be, hogy ke­rültem én, a természetét fölismerve, vészjóslón indult betegségem fölé. Kevés köny­vemnek tulajdonítottam olyan fontosságot, mint ennek, hisz a „kísérlet” s amire rá­jöttem közben, akkor már nyolc évvel toldotta meg alkotó koromat, s feltehető volt, hogy a leírt elemzéssel, a vérnyomásnaplóval, „agydiétá”-val legalábbis a hi­pertónia egyik fajtájánál hasonló eredményt lehetne elérni. Nemigen volt módom az írói büszkeséget megismernem, erre a munkára azonban büszke voltam. Mek­kora lett a csalódásom! Az irodalmi kritikák, mint utálatos betegségben vájkálást tolták félre, de ami még bántóbb volt, egy fiatal kolléga tanulmányán kívül, az orvosvilág sem méltatta rá, hogy foglalkozzék vele. No, szigorló barátaim, gondol­tam, most aztán megkaptam a hiányzó lírai sokkot. Megvan az ihletés, amely Sem­melweis vívódásait éld fájdalommal töltheti meg. Hisz akárhogy viszonylik a két felfedezés, én éppúgy meg voltam győződve róla, hogy a nagy népbetegség termé­szetét helyesen ismertem fel s hogy a kezelés módját helyesen választottam meg, s ha statisztikákra, a megmentettek ezreire nem is hivatkozhatom, hivatkozhatok egyre, önmagamra, hisz a balatonfüredi kórlapon ellenőrizhető a 270—180-as vér­nyomás-bejegyzés, a könyvtárban meg ott van a félpolcnyi mű, amelyet azóta írtam vagy mentettem meg. Eljárásom közben éppolyan egyszerű, mint Semmelweis kéz­mosása; nem pörölhetnék-e Semmelweis száján át az orvosi közönnyel, mely to­vábbra is gyilkos kemikáliákkal mérgezi kórtestvéreimet.

Az én drámáimhoz, a témán s a lírai azonosuláson kívül még valami kell: a nyelv, amelyben a hős elfogott idiomája s az író nyelvisége olvad össze, ahogy vé­rük és sorsuk keveredik, s amelyen egyszerre mindketten kibeszélhetik magukat. A VII. Gergely, a Széchenyi, az Eklézsia megkövetés, előfeltétele volt, hogy a hős nyelve s az én szájizmaim valahogy összeszokjanak. Erre is kínálkozott csakhamar alkalom. Súlyos tüdőgyulladásom után egy olyan intézetben lábadoztam, amelynek a vezetője orvostörténeti emlékek buzgó gyűjtője volt. Én is a gyűjteményébe illő ínyencséggel akartam megajándékozni; egy Múzeum körúti antikváriumban szerez­tük meg Semmelweis egyik Nyílt levelét, Semmelweis ezeket a nyílt leveleket 1861—62-ben írta azokhoz a szülészprofesszorokhoz, akik Bécsben, Würzburgban, Berlinben tanával ellentétes nézeteket csentek be tanítványaik fejébe. Tudnivaló, hogy Semmelweis nem volt irkálgató orvos. Annak idején Bécsben mások, a híres Hebra és Skoda számoltak be felfedezésétől. Mint pesti orvos, egyetemi tanár, inté­zetében bevezette s győzelemre vitte az aszepszist, de a tollal való hadakozásra csak Markusovszky nógatására szánta el magát, amikor 1857-ben az Orvosi Hetilap-ot megindította. Ekkor lőtt ki emlékeiből, felgyúlt indulataiból, mint kivert dugójú hordóból az Aetiológia. A nyílt levelek írására pedig akkor szánta magát, amikor ez az ötszáz oldalnyi szenvedélyes bizonyítás és vitairat sem érte el a kívánt hatást. Sokat emlegetett zaklatottsága itt tetőzött, ezekben az írásokban, amelyeknek a stí­lusában nem nehéz beletalálni. Üssük fel a levelek egyikét: „1862 májusában lesz 15 éve, hogy mint az I. számú szülészeti klinika asszisztense a gyermekágyi láz minden esetének egyetlen egyedüli okát a gyermekágyi láz egyetlen esetét sem véve ki, amely azóta, hogy asszony szült, előfordul s amíg asszony szül, elő fog fordulni a bomló állati szervesanyagban fölfedeztem.” Ez az „asszony szült s szülni fog” mint kedves szavajárása több levelében is előfordul. Felfedezésétől másutt mint a puer­parális nap felkeltéről beszél, a Siebold udvari tanácsoshoz intézett levél első be­kezdés: „Abból a levélből, amelyet Spaeth professzorhoz intéztem s amelyet volt szerencsém önnek is megküldeni, értesülhetett róla, hogy én, hogy a gyilkolásnak végét vessem, arra a megingathatatlan elhatározásra jöttem, hogy azzal, aki a gyer­mekágyi láz felől tévedéseket mer terjeszteni, kíméletlenül szembe szállok.” Ez a kíméletlenség a szép emlékeket is eltapossa. „Megelégedéssel gondolok arra az időre, amit Pesten együtt töltöttünk él! Kellemes emlékek kötnek önhöz, udvari tanácsos úr, de a gyermekágyi lázban haldokló szülőnők hörgése elnyomja szívem hangját s eszem azt parancsolja, hogy az igazságnak akkor is érvényt szerezzek, ha az szíve­met fájón érinti is.” Nem lenne-e hálás vállalkozás, magát az igazság birtokában tudó embernek ezeket a villámait egy dráma nyelvében feloldani?

A tárgy, a lírai erjesztés, a nyelv elfogott ejtése együtt volt Mért nem lett be­lőle dráma? Az ok részben Semmelweisben volt. Amit száz év emléke a drámájává tett: a felfedezése tudomásul nem vevésébe beleőrülő lángész csak félig vagy annyira sem volt igaz! Semmelweis felismerése, igaz csak vontatottan hatott, nem olyan megvilágosodásszerűn, mint az ügy fontossága megkívánta volna, de úgy ahogy sötét, politikailag is nyomott időkben hódítani szokott: igen, Semmelweis már 48­-ban is közel állt a teljes győzelemhez, sánszait Skoda és Klein presszorok politi­kailag színezett egyetemi párbaja rontotta le; s bár maga az Aetiológiáig semmit sem publikált, eljárásának eléggé sok híve támadt, a klórmeszes kézmosást azok is alkalmazták, akik nem mertek kiállni mellette. Könyvének megjelenése után olyan leveleket is kap, mint a hannoveri Kugelmanné, aki egy második Jennert lát benne, s újabb levelében azzal vigasztalja, hogy Semmelweis elsősorban ellenfelei hangját hallja, s nem tudja, mennyien okulnak tanításán. Mint a nyílt levélben megtáma­dott Spaeth esete bizonyítja, az igazság ereje amennyire az emberi hiúság engedi, még a sértetteket is kezdte megtéríteni. Magukat a Nyílt leveleket sem kell okvet­lenül mint a szellemi zavar jeleit értékelni, én inkább szándékos sokk-keltésnek tartom, amellyel a türelmét vesztő szülész (kissé a romantika szellemében) az igaz­ság térfoglalását igyekezett, ha kell botrányok árán is, kollégái fejében siettetni.

Még nehezebbé teszi a drámai téma vállalását, hogy Semmelweis egyáltalán nem őrült bele a mellőzésbe. A Nyílt levelek és valóságos megőrülése közé három termékeny év esik, melyben mint műtő-nőgyógyász működött, úttörő petefészek­műtéteket végzett s szabatos, világos tanulmányokkal gazdagította az Orvosi Heti­lap számait. Úgy hogy ha Semmelweiset drámai hősül használnám fel, azt inkább Görgey-drámámra emlékeztetőn tenném. Ahogy ott azt írtam meg, hogy emészti meg egy erős jellem az árulás vádját és látszatát, s állítja helyre lelke egyensúlyát. Semmelweis drámáját sem az alsó-ausztriai elmegyógyintézetben fejezném be, ha­nem 1863-ban mondjuk, amikor az Aetiológia kavarta hullámoknak végleg fölébük került, s felfedezése sorsát a tudomány öntisztulására bízva megtisztult lélekkel egy új fontos tudomány kialakításában leli meg a célt. Hisz Semmelweis, aki tíz évet várt az első publikációval, nem tartozott azok közé, akik a személyes sikert áhí­tozták, s az ügy sikere az olyan emberben, amilyennek őt kívánnám látni, némi filo­zófiában feloldva elzsibbaszthatja a személyes sérelmeket. Lehet, hogy ez a beállítás se felelne meg egészen az igazságnak, de mai állapotomban könnyebb lenne sze­mélyes lírával feltölteni.

A dráma elmaradásának legfőbb oka azonban tán mégsem Semmelweisben, ha­nem a kijelölt szerzőben van. Az a lírai indulat, amely egy témát leránt s egy hőst magára ölt, nem csekély energiát kíván, s a betegség ezt lúgozta ki. Az egyszeri kétségbeesés, amely a körbe fogó sorssal drámai harcra kel, az egész életre vonat­kozó rezignációba megy át! Az egyetlen megmaradt lagymatag kelepce, amelyet a halál dráma nélkül is felnyit, a halálvágy csendes derűjébe.