09.24.
| A PesText Fesztivál különleges meghívottjai >>>
09.21.
| Szegedi Nemzeti Színház – Kormányos Ákos: Raktárépület >>>
09.19.
| Asztali beszélgetések… – Konok Tamás 90 >>>
09.16.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
09.04.
| Grand Café – 15. BUSHO Film Festival >>>
07.26.
| Te csak hallgatod Bob Dylan-t, vagy nézed is? >>>
07.05.
| MAMŰ Galéria – Könnyezet-Környezet / Weeping-Environment >>>
07.05.
| Nyári szabadtéri Képmás-estek a Halász-kastélyban >>>
06.27.
| Weöres Sándor Napokkal indít a Gyulai Várszínház >>>
06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
09.13.
| Meghalt Konrád György >>>
09.07.
| Géczi János kapja a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját >>>
08.24.
| Egy hónap múlva indul a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál >>>
08.22.
| Kiemelkedő művészeti eredmények az idei Szegedi Szabadtérin >>>
07.26.
| Szombattól lehet jegyet venni a THEALTER előadásaira >>>
07.25.
| Magyar képregényben éled újjá Zorro >>>
07.24.
| Alkotói rezidencia Szegeden és Újvidéken >>>
07.05.
| Legéndy Jácint verseskötetét ajánlja a Fekete Zajra érkező Ash Code >>>
07.02.
| Ivo Dimcsev tartja az idei THEALTER workshopját >>>
06.20.
| Új, állandó kiállítás emlékezik Szmoljanban Nagy László költőre >>>

BESZÉL ÖN IDEGENÜL?
kortárs román írók

Halasi Zoltán drámarészlete

Nemes Jeles László művészetéről (Fritz Gergely, Sághy Miklós)
Beszélgetés a rendezővel

Andrei Gamart festményei

>>>
hamarosan...

Az afterség megfejthetetlen rejtélye
2017.06.12 - tiszatáj

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 4. NAP, 2017. JÚNIUS 11.

Személyes semmiséggel kezdem (s emiatt nem szabadkozom, hiszen ez lényegében nem is más, mint a netnapló, mint olyan, definíciója), nem szeretem az aftereket. Afterpartikat, leánykori nevükön. Kifejezetten utálom már az elnevezést is, hát még az intézményt. Egy buli kényszeredett meghosszabbítását, felvizezését, beszélgetések túlnyújtását és unalomba fullasztását, avagy egy bármiféle társasági esemény természetes folytatódását már egy másik „bulinak” tekinteni, s afternek keresztelni. Mégis, valami ilyesféle a vasárnap, legalábbis azoknak, akik jelen voltak a Könyvek Éjszakáján, természetszerűleg.

De ne szaladjunk ennyire előre. A FISZ-standnál indul a nap, illetve előtte a Könyvhét nemhivatalos főtámogatójaként utolsó védőbástyaként, hátországként szolgáló kisboltban, kaját veszünk a hosszúnak ígérkező napra. Utána viszont már valóban a FISZ-stand következik, melyről nem is oly rég e helyütt azt írtam, hogy egyszerűen nem képes unalmat okozni. Belépve a Könyvhét aurájába épp ezt idézem föl gonosz cinizmussal, majd színpadiasan rámutatok az épp pangó, csöppet nehézkesnek, lomhának tetsző, fáradtnak ható standra. Tévedek. Tinkó Mátéval, aki csak beugrott épp eladni, már két mondat váltása is elég a gyors (mégis, ha az órámra nézek, kései) ébredéshez, a frissen bevitt koffein még fel sem szívódott, párommal még sebtiben ebédelünk, de már ébren is vagyunk, felzárkózunk a Könyvhét tempójához. Pont jókor, mert legott már Horváth Imre Olivér jön dedikáltatni, de annyival korábban érkezik még, hogy pár mondatot válthassunk, ritkán, s olyankor sem eleget van mód csak rá, ritka öröm ez.

Tovább kell azonban menni, bele a vasárnapi verőfényben pácolt, arctalan, tunya tömegbe. Minden könyvheti pénzem elvertem, így részemről csak afféle élményparkban könyöklök, könyvet már csak későbbiekre mustrálgatok, nézek, a könyöklés élményét a netnaplóért vállalom és igénylem. Gelencsér Milánnal beszélgetünk pár perc múlva, körbeérve, egy vasárnapi könyvheti kör felér másik napokon öttel, fáradtan pihegünk – Milán friss, most érkezett. Meglepve hallom, hogy noha csak rövid ideig és keveset publikált, nem volt anno a Szép Versekben (igaz, bekerült idén a Szívlapátba, tiniszíveket akaratlanul is, lám, megcélzó műveivel). Inkább kérlelem, mint kérdezem, amit mindig, hogy nem akar-e újra verseket írni már eleddig is vaskos, lassan tucatnyi (tán két tucatnyi?) opust számláló életművébe. Sejtelmes válaszát, ahogy ő is a jövőbe vetíti, én is úgy bízom a nyájas olvasóra, ha fog, úgyis mi, olvasók tudjuk meg legelőször, épp időben. Könyvheti rohangászásban még, ami nagy szó, nálam is nyűhetetlenebb másik felem újabb, „fél perc!” felkiáltású körre indul, én gyanakvó szkepszissel az órámra nézek. Hitvesi búcsú nélkül, pusztán a szerelmi összhang romantikus erejében hiszek, mikor végül elindulok, s csak meghagyom neki Gál Somával, hogy el akartam köszönni tőle – ha tovább várok, lekésem az apokrifos szerzők Liszt Ferenc téri dedikálását. Végül nem teszem, Somát azonban, aki már-már pofátlan szerénységgel kérdezi, hogy tetszett-e a tegnapi netnaplója az Apokrif Online-on, még felhívom az Opera körül járva, rövidet írt, gyorsan el tudtam olvasni a földalattin, nem árulok el nagy meglepetést, tetszett. (Órákkal később tudom meg, hogy a szerző egyrészt köszöni, másrészt ettől sem nyugodott meg, mert hogy én ugyebár elfogult vagyok. Jakérem, akkor minek kérdez, döntsék el hát a konkurens netnapló elfogulatlanabb követői, itt lehet lemeózni.)

 

4-kép1

 

Az Írók Boltja belülről, nagy közhely, maga a megtestesült csoda, hát még Könyvhét idején, hát még a Szép Versek lassan tradícióvá válóan eső elmosta dedikálásakor. Nem más, mi több, még csodásabb azonban Ady színe előtt, szabadtéren (bár szakad rólunk a víz), verőfényben. Az UV-sugarak rogyasztó aljassága, perzselő szemétsége mellett azért a büszkeségben is bőséggel sütkérezünk, egyenesen grillezettre szoláriumozzuk magunkat a menet közben befutó másik örömkeresztapával, a Csillik Kristóf kötetét szerkesztő Fráter Zoltánnal. Ez a tortán a hab jellegű része a szerkesztői munkának, hátradőlve a Bolt tündérszámbamenő munkatársaitól kapott kávét, vizet szürcsölgetve nézni csak, ahogy ezúttal a szerzők güriznek, izzadnak, dedikálnak. Édes utóízű szadizmusunkba még az sem rondít bele, hogy szemmel láthatóan ők is legalább ennyire élvezik, ami történik, Mizsur kolléga még ismét a műszak lejárta után, túlórában is dedikál még plusz egyet. Közben én, noha már lefújtam egy könyvheti kritikát, adva még egy esélyt magamnak, legválogatósabb, szájhúzósabb stílusomban válogatok a könyvek közül. Beszállnak a standoló munkatársak, együtt válogatunk, addig, míg végül közös erővel találunk négy verseskötetet, melyekről csakazértis akarnék írni (fejben már ekkor fogalmazom az ímélt, hogy tehát mégis megírnám a már lemondott kritikát).

 

4-kép2

 

Kristóf és rendületlen olvasói, ismerősei közben átülnek a szomszéd asztalhoz, ahová a pár akadémiai percet késő Sajó Lászlót (egyik recenzióra kinézett kötetem szerzőjét) várjuk. Zolival épp azon tippelgetünk, vajh mi lenne, ha egy tájékozatlanabb olvasó megpróbálná az ott ülő elsőkötetessel dedikáltatni Laci műveit, belemenne-e épp debütáló dedikálónk, s ha igen, meg tudná-e tenni szemrebbenés nélkül. Már a Vörösmarty téren teszek erre javaslatot az érintetteknek: mi lenne, ha csinálnánk egy Tesco gazdaságos pótkönyvhetet, melyen a legismertebb szerzők névtáblái mögött suttyomban csupa elsőkötetes dedikálhatna, néha be-becsempészve a szórásba saját műveit is, nem esélytelen az őrült siker – nem kevés peres ügy előzménye gyanánt.

 

4-kép3

 

Apám a Kronosz kiadónál dedikál, mikor visszaérek, épp tudunk köszönni, fáradt netnaplós a fáradt szerzőnek, mosolyunkat holnapig nem feledve azonban száguldó riporterkedek is tovább, gyülekezünk, mégis, hol máshol, a FISZ-standjánál, ahol az épp elmúlt, párhuzamos órában Szalay Álmos dedikált, ott hagytam szerkesztőit, Gál Somát és Szendi Nórát, most tőlük hallom a hírt, ahogy reméltem és sejtettem is, nagy sikerrel esve át a tűzkeresztségen. Fráter Zolival visszanézünk a színpadhoz, ahol régi kedves ismerősbe, Postásy Csabába botlunk, aki szellemes, könnyed versekkel köti le a figyelmet, a miénket is. Noha a színpad másik végében (nem is kevés) dalra fakadó „világhírű örmény harmonikaművész” a tömegoszlatás módszeres és kegyetlen, mégis nagy hatásfokú módját választja hangszeréből e téren mindent kihozva, az eredményes zajongás miatt folyvást el-elszállingózó közönséget a jópofa sorok, csattanók és rímek rendre utánpótolják, odavonzzák.

 

4-kép4

 

Zenei kínzásunk, ahogy a hírek szerint Guantamoban sem lenne másként, eztán sem érhet véget. A Deák Ferenc utcába visszaérve már vagy négymilliomodszor csendül fel fáradhatatlan szadizmusú hegedűművészek sajnos elkoptathatatlannak tetsző húrjain a Trónok harca főcímzenéje. És persze csak a mai napon négymilliomodszor, de hát így van ez az egész Könyvhéten, így volt a tavalyin is. Belül szinte megsüketülök, azaz csak vágyom erre, a semmiből egyszerre csak a térnek épp e pontján materializálódó Kabai Lóránt nagyjából nyolc perces trónokharcázásra tippel egy szuszra, hat percnél már diadalmasan felkiált, nyerésben van tippfronton. Örömét lelombozva árulom el neki, hogy Star Wars és a Trónok harca zenéit, valamint a What a wonderful worldöt agyonnyekergető zeneművészek már tavaly is itt voltak, és minden bizonnyal jövőre is itt lesznek – azt már el se merem árulni, hogy miközben majd meghibbanok tőlük, azért már bánnám is, ha nem lennének.

Na de az after, itt hagytam félbe még a legelején. Az afterség megfejthetetlen rejtélye, hogy egyedül a Könyvhét hogy képes arra az egyébiránt elképzelhetetlen csodára, hogy a vélelmezett, Könyvek Éjszakájára időzített csúcspontja után továbbra is felfelé íveljen? Szegény olvasóm, aki idáig várt a válaszra, most csúnyán pofára eshetett, mert nem tudom. Tényként megtapasztalom, így közlöm is, de nem tudom. A Könyvhét egyszerre ilyen, napról napra jobb, izgalmasabb és meghittebb. Részben talán azért, mert egyre osztatlanabbá, mi több, oszthatatlanabbá válik a napról napra jobban összeszokó, összenövő, miközben továbbra is rendkívül heterogén tömeg. Olvasók békülnek meg és telnek be valahára írók látványával (pl.: „jé, ez is eszik!”), merészkednek hozzájuk már nemcsak udvariaskodva, ahogy szerkesztők és kritikusok nyitják egymásra nem győzve elnézést kérni a toitoit, régi barátságok élednek újra, eltemetett viták támadnak fel. Barátságos morajjá olvad össze a tér, a kezekben, táskákban még korábban beszerzett kötetek, fétiszsákmányok, recenziós példányok, csendben szárad a tinta frissen kelt dedikációkon. A legtürelmetlenebbek már a szórványos, Könyvek Éjszakája utáni éjszakán megkezdik az olvasást a még nyitva álló (tehát a legtöbb) stand tövében, az úgy-ahogy üzemelő közvilágítás szórványos fényében, mások még várnak egynél alig több napot, amennyi a Könyvhétből hátra van. Kezük már adott esetben a táskájukban matat, már talán meg is találta a könyvet, kitapogatta, amelyikre épp kíváncsiak, s most ott matat két oldal közt, a mozdulat is már betáplálva reflexeikben, hogy előkapják, de aztán várnak még egy kicsit. Egy percet, egy órát, valamennyit. Előtte, ha már egy évben egyszer, s már csak egyetlen további napig így összejöttünk még egy kicsit beszélgetünk.

 

4-kép6

Nyerges Gábor Ádám


Címke: , , , ,
2019.09.16 - tiszatáj

INTERJÚ KORMÁNYOS ÁKOSSAL
Szeptember 21-én mutatják be ismét a Szegedi Nemzeti Színház balett termében Kormányos Ákos Raktárépület című drámáját Kállai Ákos rendezésében. Az előadás olyan társadalmi problémák bemutatására vállalkozott, melyekről napi szinten értesülhetünk különböző sajtóorgánumokból, ám áfogó stratégia még mindig nem született a probléma hatékony kezelése érdekében. A nemi erőszakról, az arról való közbeszédről, általános társadalmi reakciókról, a színház és a művészet feladatáról beszélgettünk… – TASKOVICS VIKTÓRIA INTERJÚJA

>>>
2019.09.16 - tiszatáj

SZÉLJEGYZETEK A HELIKON FOLYÓIRAT DEHUMANIZÁCIÓ-SZÁMÁRÓL
Megjelent a Helikon folyóirat idei első száma. A Timár Andrea által szerkesztett kiadvány egy konferencia előadásainak anyagából készült, s a Dehumanizáció: az elkövető alakja címet viselve a téma irodalmi reprezentációjával foglalkozik. De miért az elkövetőjével? A huszadik századi történelmi traumák művészi ábrázolásában alapvetően az áldozatot került kitüntetett pozícióba… – FRITZ GERGELY AJÁNLÓJA

>>>
2019.09.14 - tiszatáj

SZUVENÍR
Levelekre, jegyzetekre, régi fotókra és szkriptekre hagyatkozva alkotta meg legutóbbi drámáját a brit rendezőnő, Joanna Hogg. Virtigli szerzői kommentárt, egész pontosan memoárt írt kamerával: a Sundance-en debütált Szuvenír időutazás Hogg fiatalkorába, a ’80-as évek elejére. A film egyik fontos mellékszerepét az életében 10 éves kora óta jelen lévő Tilda Swinton játssza, a hasonlóságok pedig nem állnak meg itt, lévén Hogg éppen a színésznő 22 éves lányában, Honor Swinton Byrne-ben látta meg az alteregóját… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.09.13 - MTI

Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus – tudatta a család pénteken az MTI-vel.

>>>
2019.09.13 - tiszatáj

– így jellemezném a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban elmaradt Molnár Ferenc-átirat bemutatójának elmaradását. Molnár jogörökösei nem engedélyezték az általuk képviselt szerzőnek a Mohácsi testvérek által átdolgozott Delila című darabjának bemutatását. Joguk volt hozzá, és ennek érvényt szereztek. Pont. Ám ahogy az előadóművészek rendre (át)értelmezik az interpunkciókat – a szerzőknek a mű értelmezésére és előadására vonatozó, szövegben, kottában lefektetett jeleit –, úgy én is (át)értelmezem a fenti pont-ot… – HORVÁTH PÉTER ÍRÁSA

>>>
2019.09.13 - tiszatáj

OROSZ–LETT FILM
Egy filmkritika némileg túllépi a hatáskörét, ha a megszokottnál bővebben beszél a film cselekményéről és a stábtagokról – Szergej Livnyev Van Goghok című filmje esetében ez azért látszik indokoltnak, mert különleges rendezői pályáról és alkotásról van szó… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.09.11 - tiszatáj

INTERJÚ CSÁNYI DÓRÁVAL A KORTÁRS KÖNYVILLUSZTRÁCIÓ ÚJ ÚTJAIRÓL
Ami izgalmas egy szöveg nélküli könyvben, hogy a mesélést visszatereli a szájhagyomány irányába, ahány mesélő, annyi megfogalmazás, annyi értelmezés születik majd, és ez még inkább igaz, amikor nem egy ismert mesére, hanem egy saját történetre épül a könyv. Itt nincsenek jó vagy rossz megoldások, nincs egyetlen jó megfejtés, hanem millió jó megfejtés lehetséges, hiszen mindenki a saját látásmódjának, hangulatának, a saját vagy a gyerek életkorának, érdeklődésének megfelelően „olvassa” majd a képeket és „írja” a saját történetét… – RÉVÉSZ EMESE INTERJÚJA

>>>
2019.09.11 - tiszatáj

ÉLŐSKÖDŐK
Noha a rendező éleslátásáról bizonyságot téve deklarálja a dél-koreai anyagi különbségeket, a saját nemzetén belül húzódó áthidalhatatlan szakadékot nincstelen és jómódú között, az idén Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott dráma sosem lokális felvetéseken, hanem univerzális problémákon állapodik meg. Bravúros szimbolikával teremt hátteret a konfliktusoknak… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő