Az afterség megfejthetetlen rejtélye

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 4. NAP, 2017. JÚNIUS 11.

Személyes semmiséggel kezdem (s emiatt nem szabadkozom, hiszen ez lényegében nem is más, mint a netnapló, mint olyan, definíciója), nem szeretem az aftereket. Afterpartikat, leánykori nevükön. Kifejezetten utálom már az elnevezést is, hát még az intézményt. Egy buli kényszeredett meghosszabbítását, felvizezését, beszélgetések túlnyújtását és unalomba fullasztását, avagy egy bármiféle társasági esemény természetes folytatódását már egy másik „bulinak” tekinteni, s afternek keresztelni. Mégis, valami ilyesféle a vasárnap, legalábbis azoknak, akik jelen voltak a Könyvek Éjszakáján, természetszerűleg.

De ne szaladjunk ennyire előre. A FISZ-standnál indul a nap, illetve előtte a Könyvhét nemhivatalos főtámogatójaként utolsó védőbástyaként, hátországként szolgáló kisboltban, kaját veszünk a hosszúnak ígérkező napra. Utána viszont már valóban a FISZ-stand következik, melyről nem is oly rég e helyütt azt írtam, hogy egyszerűen nem képes unalmat okozni. Belépve a Könyvhét aurájába épp ezt idézem föl gonosz cinizmussal, majd színpadiasan rámutatok az épp pangó, csöppet nehézkesnek, lomhának tetsző, fáradtnak ható standra. Tévedek. Tinkó Mátéval, aki csak beugrott épp eladni, már két mondat váltása is elég a gyors (mégis, ha az órámra nézek, kései) ébredéshez, a frissen bevitt koffein még fel sem szívódott, párommal még sebtiben ebédelünk, de már ébren is vagyunk, felzárkózunk a Könyvhét tempójához. Pont jókor, mert legott már Horváth Imre Olivér jön dedikáltatni, de annyival korábban érkezik még, hogy pár mondatot válthassunk, ritkán, s olyankor sem eleget van mód csak rá, ritka öröm ez.

Tovább kell azonban menni, bele a vasárnapi verőfényben pácolt, arctalan, tunya tömegbe. Minden könyvheti pénzem elvertem, így részemről csak afféle élményparkban könyöklök, könyvet már csak későbbiekre mustrálgatok, nézek, a könyöklés élményét a netnaplóért vállalom és igénylem. Gelencsér Milánnal beszélgetünk pár perc múlva, körbeérve, egy vasárnapi könyvheti kör felér másik napokon öttel, fáradtan pihegünk – Milán friss, most érkezett. Meglepve hallom, hogy noha csak rövid ideig és keveset publikált, nem volt anno a Szép Versekben (igaz, bekerült idén a Szívlapátba, tiniszíveket akaratlanul is, lám, megcélzó műveivel). Inkább kérlelem, mint kérdezem, amit mindig, hogy nem akar-e újra verseket írni már eleddig is vaskos, lassan tucatnyi (tán két tucatnyi?) opust számláló életművébe. Sejtelmes válaszát, ahogy ő is a jövőbe vetíti, én is úgy bízom a nyájas olvasóra, ha fog, úgyis mi, olvasók tudjuk meg legelőször, épp időben. Könyvheti rohangászásban még, ami nagy szó, nálam is nyűhetetlenebb másik felem újabb, „fél perc!” felkiáltású körre indul, én gyanakvó szkepszissel az órámra nézek. Hitvesi búcsú nélkül, pusztán a szerelmi összhang romantikus erejében hiszek, mikor végül elindulok, s csak meghagyom neki Gál Somával, hogy el akartam köszönni tőle – ha tovább várok, lekésem az apokrifos szerzők Liszt Ferenc téri dedikálását. Végül nem teszem, Somát azonban, aki már-már pofátlan szerénységgel kérdezi, hogy tetszett-e a tegnapi netnaplója az Apokrif Online-on, még felhívom az Opera körül járva, rövidet írt, gyorsan el tudtam olvasni a földalattin, nem árulok el nagy meglepetést, tetszett. (Órákkal később tudom meg, hogy a szerző egyrészt köszöni, másrészt ettől sem nyugodott meg, mert hogy én ugyebár elfogult vagyok. Jakérem, akkor minek kérdez, döntsék el hát a konkurens netnapló elfogulatlanabb követői, itt lehet lemeózni.)

Az Írók Boltja belülről, nagy közhely, maga a megtestesült csoda, hát még Könyvhét idején, hát még a Szép Versek lassan tradícióvá válóan eső elmosta dedikálásakor. Nem más, mi több, még csodásabb azonban Ady színe előtt, szabadtéren (bár szakad rólunk a víz), verőfényben. Az UV-sugarak rogyasztó aljassága, perzselő szemétsége mellett azért a büszkeségben is bőséggel sütkérezünk, egyenesen grillezettre szoláriumozzuk magunkat a menet közben befutó másik örömkeresztapával, a Csillik Kristóf kötetét szerkesztő Fráter Zoltánnal. Ez a tortán a hab jellegű része a szerkesztői munkának, hátradőlve a Bolt tündérszámbamenő munkatársaitól kapott kávét, vizet szürcsölgetve nézni csak, ahogy ezúttal a szerzők güriznek, izzadnak, dedikálnak. Édes utóízű szadizmusunkba még az sem rondít bele, hogy szemmel láthatóan ők is legalább ennyire élvezik, ami történik, Mizsur kolléga még ismét a műszak lejárta után, túlórában is dedikál még plusz egyet. Közben én, noha már lefújtam egy könyvheti kritikát, adva még egy esélyt magamnak, legválogatósabb, szájhúzósabb stílusomban válogatok a könyvek közül. Beszállnak a standoló munkatársak, együtt válogatunk, addig, míg végül közös erővel találunk négy verseskötetet, melyekről csakazértis akarnék írni (fejben már ekkor fogalmazom az ímélt, hogy tehát mégis megírnám a már lemondott kritikát).

Kristóf és rendületlen olvasói, ismerősei közben átülnek a szomszéd asztalhoz, ahová a pár akadémiai percet késő Sajó Lászlót (egyik recenzióra kinézett kötetem szerzőjét) várjuk. Zolival épp azon tippelgetünk, vajh mi lenne, ha egy tájékozatlanabb olvasó megpróbálná az ott ülő elsőkötetessel dedikáltatni Laci műveit, belemenne-e épp debütáló dedikálónk, s ha igen, meg tudná-e tenni szemrebbenés nélkül. Már a Vörösmarty téren teszek erre javaslatot az érintetteknek: mi lenne, ha csinálnánk egy Tesco gazdaságos pótkönyvhetet, melyen a legismertebb szerzők névtáblái mögött suttyomban csupa elsőkötetes dedikálhatna, néha be-becsempészve a szórásba saját műveit is, nem esélytelen az őrült siker – nem kevés peres ügy előzménye gyanánt.

Apám a Kronosz kiadónál dedikál, mikor visszaérek, épp tudunk köszönni, fáradt netnaplós a fáradt szerzőnek, mosolyunkat holnapig nem feledve azonban száguldó riporterkedek is tovább, gyülekezünk, mégis, hol máshol, a FISZ-standjánál, ahol az épp elmúlt, párhuzamos órában Szalay Álmos dedikált, ott hagytam szerkesztőit, Gál Somát és Szendi Nórát, most tőlük hallom a hírt, ahogy reméltem és sejtettem is, nagy sikerrel esve át a tűzkeresztségen. Fráter Zolival visszanézünk a színpadhoz, ahol régi kedves ismerősbe, Postásy Csabába botlunk, aki szellemes, könnyed versekkel köti le a figyelmet, a miénket is. Noha a színpad másik végében (nem is kevés) dalra fakadó „világhírű örmény harmonikaművész” a tömegoszlatás módszeres és kegyetlen, mégis nagy hatásfokú módját választja hangszeréből e téren mindent kihozva, az eredményes zajongás miatt folyvást el-elszállingózó közönséget a jópofa sorok, csattanók és rímek rendre utánpótolják, odavonzzák.

Zenei kínzásunk, ahogy a hírek szerint Guantamoban sem lenne másként, eztán sem érhet véget. A Deák Ferenc utcába visszaérve már vagy négymilliomodszor csendül fel fáradhatatlan szadizmusú hegedűművészek sajnos elkoptathatatlannak tetsző húrjain a Trónok harca főcímzenéje. És persze csak a mai napon négymilliomodszor, de hát így van ez az egész Könyvhéten, így volt a tavalyin is. Belül szinte megsüketülök, azaz csak vágyom erre, a semmiből egyszerre csak a térnek épp e pontján materializálódó Kabai Lóránt nagyjából nyolc perces trónokharcázásra tippel egy szuszra, hat percnél már diadalmasan felkiált, nyerésben van tippfronton. Örömét lelombozva árulom el neki, hogy Star Wars és a Trónok harca zenéit, valamint a What a wonderful worldöt agyonnyekergető zeneművészek már tavaly is itt voltak, és minden bizonnyal jövőre is itt lesznek – azt már el se merem árulni, hogy miközben majd meghibbanok tőlük, azért már bánnám is, ha nem lennének.

Na de az after, itt hagytam félbe még a legelején. Az afterség megfejthetetlen rejtélye, hogy egyedül a Könyvhét hogy képes arra az egyébiránt elképzelhetetlen csodára, hogy a vélelmezett, Könyvek Éjszakájára időzített csúcspontja után továbbra is felfelé íveljen? Szegény olvasóm, aki idáig várt a válaszra, most csúnyán pofára eshetett, mert nem tudom. Tényként megtapasztalom, így közlöm is, de nem tudom. A Könyvhét egyszerre ilyen, napról napra jobb, izgalmasabb és meghittebb. Részben talán azért, mert egyre osztatlanabbá, mi több, oszthatatlanabbá válik a napról napra jobban összeszokó, összenövő, miközben továbbra is rendkívül heterogén tömeg. Olvasók békülnek meg és telnek be valahára írók látványával (pl.: „jé, ez is eszik!”), merészkednek hozzájuk már nemcsak udvariaskodva, ahogy szerkesztők és kritikusok nyitják egymásra nem győzve elnézést kérni a toitoit, régi barátságok élednek újra, eltemetett viták támadnak fel. Barátságos morajjá olvad össze a tér, a kezekben, táskákban még korábban beszerzett kötetek, fétiszsákmányok, recenziós példányok, csendben szárad a tinta frissen kelt dedikációkon. A legtürelmetlenebbek már a szórványos, Könyvek Éjszakája utáni éjszakán megkezdik az olvasást a még nyitva álló (tehát a legtöbb) stand tövében, az úgy-ahogy üzemelő közvilágítás szórványos fényében, mások még várnak egynél alig több napot, amennyi a Könyvhétből hátra van. Kezük már adott esetben a táskájukban matat, már talán meg is találta a könyvet, kitapogatta, amelyikre épp kíváncsiak, s most ott matat két oldal közt, a mozdulat is már betáplálva reflexeikben, hogy előkapják, de aztán várnak még egy kicsit. Egy percet, egy órát, valamennyit. Előtte, ha már egy évben egyszer, s már csak egyetlen további napig így összejöttünk még egy kicsit beszélgetünk.

Nyerges Gábor Ádám