„Buli van az összes szomszédunknál, / az lehet, de a mienk jobb”

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 3. NAP, 2017. JÚNIUS 10.

A Könyvhétre beérve, természetesen a Deák Ferenc utca felől, tehát természetesen a FISZ standját először megpillantva az ember sok mindenre számíthat, de unalomra a legkevésbé. Az időjárás is hasonló észjárással gondolkodik, vihar készülődik, de egyelőre (koradélután van épp), csak fúj a szél. Urbán Bálint osztja meg velünk, ott álldogálókkal nem lekicsinylendő dilemmáját, melyet egyrészről a toitoi vécék iránti (korántsem ok nélküli) bizalmatlanság, másrészt a szükség oly visszautasíthatatlan erővel hívó szava élez ki feloldhatatlan belső ellentétté. Holott nem is kérdés, mindig a szükség győz végül. Most dől el (vetem oda a már mindent átéltek hányaveti gőgjével), hogy csak amolyan díszhippi vagy-e, vagy igazán az. A válasz, melyben toitoi helyetti opciók sorakoznak, nem feltétlen tűri akár az online nyomdafestéket, így a kíváncsi olvasó beleélőképességére bízom. Noha a kérdés korántsem magánjellegű, rendszeres könyvhétjárók tudják, miről beszélek, az egész teret lefedő négy toitoi vécé egyikét is, aki már egyszer látta, más emberként, tapasztaltabb, szótlanabb, megfontoltabb entitásként tér vissza. Hiszen körbe-körbe a magyar irodalom legjava, s középütt a toitoi (főleg esti órákban, de talán inkább szerencsére) beláthatatlan mélységei. Találó metafora talán sok mindenre.

A Vörösmarty térre épp csak egy biccentés erejéig volt csak módom kiérni, de még így is hallom a nap egyik lényeges mondatát. A FISZ standja előtt lezser, egyszeri olvasó (vagy talán csak általam fel nem ismert, otthonosan mozgó, fiatal szerző) lány halad el, s a legnagyobb természetességgel ad át, mintha csak kéziratot nyújtana be, Gál Somának, a FISZ-könyvek társ-sorozatszerkesztőjének egy enyhén megtaposott, fél tojásosdobozt (aki annak eredetét és a kialakulás háttértörténetét rutinos, hétpróbásan jól edzett szerkesztőként a magától értetődés természetes rezignációval egy pillanatig sem firtatja), így szólva: „Bocs, kidobhatok hozzátok egy szemetet?” A környezettudatos szerkesztő okos fejével biccent, nem remél, s elhelyezi a talált tárgyat, nem adja vissza. A vécék mellett (elnézést kérve az olvasótól, amiért folyvást le-lerángatom a Könyvhét higiénikus mélyrétegeibe e prózai fejtegetésekkel) a szemétkérdés is évek óta nehezen megoldható, noha igen fontos kérdése a Könyvhétnek. Mert ugyanis az olvasó, de az író és oly jámbor szerkesztője is, elvégre, ha elsőre nem is mindig látszik rajta, ember, így természetes életműködése eredményeképp szemetel – legtöbbször azonban nincs hova. Az egy-két fellelhető utcai szemetes legtöbbször már a délelőtti órákra megtelik (noha, fontos fejlemény, hogy már a tegnapi második napra eltakarították az egyik legbarátságosabb stand mögött fölgyűlő, abszurd szépségű, magától értetődésében is találóan fanyar metaforaként tornyosuló hulladékhalmot), így eseti megoldások lépnek életbe. Van, aki táskájába gyűri használt dobozait, üvegeit, frissen vásárolt Térey-összese, Krasznahorkai-regénye, de ne legyünk egyoldalúak, tehát akár (lásd a találóan fanyar abszurditású illusztráción) színgazdagon illusztrált Wass Albert-gyerekkönyve mellé, kiürült üvegekben gyűjti a csikkeket, zsebében hagyja felpúpozódni a használt zsebkendők halmait, véres kardként hurcolja körbe-körbe a kezében szorongatott banánhéjat. Megint más, néha, teljes következetlenséggel akár ugyanazok, az előbbiek, környezettudatosak hirtelen ingadozó állampolgárokká válnak, s eldobják ezeket a francba. Lelkiismeretesebb kiadók nejlonzacskóban gyűjtik, s gyűjtetik minél többekkel mindezeket. Egységes, előre végiggondolt és egyértelmű, iránymutató, így a szemetelést valódiként felfogható, s így talán meg is előzhető bunkósággá kontextualizáló megoldás, naná, időtlen idők óta nincsen, noha egy ilyen nagyságú, többnapos rendezvény során akár még, akár még ma, Magyarországon is – vagy talán túlzott naivitás azt mondani, hogy lehetne.

Eső keveredik már a fokozódó szélvészbe, mikor háromnegyed három magasságában harmadmagammal szaporítani kezdjük lépteinket a kisföldalatti megállója felé, nagymellényű konoksággal azt feltételezve, hogy úgysem ázunk meg, hiszen csak pár méter van hátra (megáztunk). Már-már elérve a megállót mégis meg-megtorpanunk, s magunkat a Word Press fotópályázat győztesesélyeseinek képzelve, bátor haditudósítókként, félelmet nem ismerő természetfotósokként még megfordulunk, s elkattintunk egy pár remeknek vélt fázisfotót a nagy idei könyvheti tornádóról.

Az Írók Boltjában ugyanis háromtól már a Szép Versek és a Körkép dedikálása zajlik. Ady Endre bronzszíne előtt azonban szerzők sokasága és szórványosabb olvasóik vegyes tömegdemonstrációja helyett csak a lefóliázott könyvesstand díszeleg, két az elemekkel dacoló munkatárs délceg helytállásával átromantizálva a képet. Jóbarátom, költőtársam, Halmi Tibor még csak pár hete dolgozik itt, de íróként, fiatal értelmiségiként már dörzsölt, régi motoros az Írók Boltjában, a házigazdaság magabiztos, laza sármjával fogad minket, a Szép Versekben idén végre valahára debütáló Bödecs Lászlót, rutinos szépversek-szerzőnek tűnni vágyó, de még csak harmadjára beválogatott szerénységemet s Szendi Nórát, majd a később befutó Gál Somát, akik prózaíróként gyanakvó szerénységgel (szerény gyanúval) kísérnek minket az eső elől a boltba húzódott dedikálásra, mely egy-két aláírás abszolválásán felül nagyrészt baráti-kollegiális csevelyekből, szerény feszengésből, de legfőképp az Írók Boltja varázslatosan finom kávéjának (nem méltán emlegetik, hallom ki a zsivalyból, egy beszélgetéssel arrébb Dale Cooper kávéfétisét) elfogyasztásából áll. Mire ezekkel elkészülünk, az eső is eláll, de, hogy azért feneketlenül semmi se legyen feneketlenül jó, a nap is kisüt, nagyjából olyan izzasztó erővel, mintha csak bepótolni akarná az iménti borulást, de, hogy azért ne is legyen semmi feneketlenül rossz, némi életbentartó széllel keverve a semmiből brutális erővel támadó kánikulát.

Szél ide vagy oda, még épp csak megkezdtük a könyvheti napot, a Vörösmarty térre visszafelé már csak vánszorogni jut erő. Két naplóval korábban megfogalmazott kérdésemet, mely szerint majd hétvégén dől el, hogy lesz-e idén is olyan zsúfolt a Könyvhét, mint a korábbi években, a magyarság olvasási (vagy legalábbis: könyvnézegetési) hajlandósága tekintetében megnyugtató, a tér élhetősége szempontjából csalódást keltő válasz érkezik: igen. Mozdulni sem lehet, haladni még lépésben sem, legfeljebb lábujjhegyen kivitelezett, óvatos udvariasságú topogásban. Holott sietni kell, Szerényi Szabolcs épp már adja át a dedikáló stafétát egy másik debütánsnak: Mizsur Dánielnek. Lapjaimat, ez esetben tehát menet közben szerzett túlélőszettem teljes arzenálját, kólát, ásványvizet, jegeskávét, valamint gondos páromtól még a nap elején kapott banánt kiterítve épp csak felhívnám a rögtön elsőre lezser profizmussal, mintha mindig is ezt csinálta volna, dedikálni készülő Mizsur kolléga figyelmét, hogy kezdünk, de már el is késtem, jönnek az első dedikálók, s nem is hagyják békén az egyórás műszak végéig, majd még egy kicsit túlóráztatják is. Sikeresen, boldogan telik a nap.

Mire Mizsur aláírja a Karc nem kevés elé helyezett példányát, elegánsan a sor végére szánva az enyémet, de örömmel konstatálom, hogy még utánam is jönnek páran, szinte észrevétlen futunk bele, egyrészről a Könyvek Éjszakájába, másrészről egy ettől elválaszthatatlan, mélyenszántó filozófiai kérdésbe. Nevezetesen, hogy este hatkor, mikor még bőven világos van, hogy is értelmezendő a Könyvek Éjszakája, mely választott kiadónk standjánál, előre szólnak a szervezők, csak nyolcig tart? A FISZ nem sokat teketóriázik a kérdéssel, bor és cigi kerül elő, hangulatfestéshez épp elég hangos, a nyugalom megzavarására viszont előzékenyen nem elég hangos zenével, hirtelen, szinte a semmiből feltűnő író- és kritikustársakkal.

Beszélgetéseink szimultán sakkmeccsekként edzik három nap Könyvhét után sem fáradható intellektuális képességeinket. Attól függően, hogy az ember spontán kialakult társasága mely pontja felé fordul épp, egyszerre beszél Nádas és Krasznahorkai legutóbbi műveiről, de a Twin Peaks és az X-Akták egy lapon csak nehezen említhető szinten kivitelezett újjáélesztéseiről is. Urbán Bálinttal épp legundorítóbb (szívünknek legkedvesebb) X-Akták szörnyeink felidézésénél tartunk – gyermekkorunk gyakori mumusa, a májevő gumiember előzetes várakozásainkkal ellentétben még a top 5-be se fért be! –, miközben Smid Róbert átellenben már arról érdeklődik, nem emlékszünk-e, ki írt legutóbb kritikát Kötter Tamás kötetéről, Evellei Katával pedig a könyvheti termést mustrálgatjuk.

Gondolati kavalkádunkat, noha az éjjel elvben soha nem érhet véget, a fiszes Könyvek Éjszakája nyolcórai végpontja szándékszik berekeszteni, de a műszakjuk végeztével hozzánk csatlakozó írókboltosokkal, afféle FISZ–Írók Boltja dafkeaftert kreálva a térközépi szobor menedékében verünk tanyát. Szarka kolléga itt csatlakozik hozzánk, majd sorban a többiek is. Lassan, barátságosan iszunk, már-már barátságos jelenség lehetünk távolról, ahogy ránkesteledve megvalósítjuk a program eredendő lényegét: valóban könyvekről (is) beszélgetünk, és valóban éjszaka is lesz menet közben. Fogyatkozó alkoholkészletünket időről időre komoly áldozatok árán a kisboltig szalajtott önkéntes mártírjaink utántöltik, míg a menzán egykupacban ülő, lúzer gimnazisták vágyódó tekintetével nézzük a pont velünk szemben vigadó Magvető stand asztalán sorakozó üvegeket, halljuk a JAK-stand felől jövő híreket és néha idáig is el-elhallatszani vélt, egyre vidámabb bulihangokat, de valahogy mégis baromi jól érezzük magunkat. Az este visszatérő momentuma kamaszközhellyé nemesedett popszámok szándékos összezagyválása, leginkább a „te csillag vagy fecske” bármelyik zenekar bármely szövegébe való beillesztgetése. (Egyben a sidekick rapperek mintájára a sidekick költő színpadi műfajának feltalálása is, aki ez esetben nem hosszú rapszólók alá-közé ordítaná be, hogy „Yeah!” vagy „Yo!”, hanem „és”-eket és „úgymond”-okat, rafináltabb kötőszavakat szúrogatna be hibátlan prozódiával híres költők felolvasása közepette, természetesen jó pénzért.) Mikor már azt hisszük, minden létező Kispál-közhely felcsendült, nem feledve, hogy is feledhetve a horrorisztikus traumaélményt, mikoron még az Írók Boltjából visszafelé Bödecs László költőien ihletett előadásában hallgathattuk Somával az Álmodj, királylány acapella változatát, végre valahára eszembe jut plusz egy találó közhelyidézet. Megvan a netnapló címe, jelentem be inkább csak magamnak a hosszú és nehézkes bulioszlatás közben, meg is örülök, hogy senki sem hallja. Mert persze, elcsépelt, de mégis milyen igaz így, e minimalista, fröccsözgetős csoportjelenet szűkebb rádiuszában, de akár az egész Könyvhétre kiterjeszthetően is, hogyaszongya: „buli van az összes szomszédunknál / az lehet, de a mienk jobb.”

Nyerges Gábor Ádám