Köldöknézegetők

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 2. NAP, 2017. JÚNIUS 9.

Belterjes banda. Köldöknézegető bölcsészek magánügye. Egy brancs maguk, ne is tagadja… – hallom ki lelki fülemmel a hátam mögül, ahogy megérkezek a Könyvhétre, s rögtön köszöngetni kezdek. Pár éve még félnyilvánosan csak a kurva anyámat, a megverni, esetleg megölni, vagy a halálba kívánni szándékozott („Írd meg majd a hagyatékodba”, mondta régesrég el nem olvasott kéziratáról, mit ad isten, épp e szent helyen kiadója, mit ad isten, szintén író apámnak, s én túl messze álltam, csak otthon hallottam, mi hangzott el, így elmaradt az azévi könyvheti botrány, verekedés) apámat kívánták a halálba vagy dögrovásra, akik keveset köszönnek. Mondván, a Könyvhét – nyilván – a helyezkedés terepe, írók (akik egyszersmind – nyilván – egymás kizárólagos olvasói) helyezkedési terepe, ahol kívülről oly kuszának tetsző kapcsolati hálóikat szövik, ahol a színfalak (standok) mögött eldől minden.

Az írók egy (paranoidabb) része persze meghallani vagy elképzelni véli e tán tényleg hallható, tán csak lelki fülükkel felfogható, de bizonyosan meglévő, a Vörösmarty téren szintén jelenlévő suttogásokat. Jön a szekta, találkozik. Beszélget, egy-egy standon fröccsöt is kap, cigire gyújt, a büdös ingyenélője, ez neki munka. Spekulál, gazsulál, tessék, már megint, ez a kettő is kezet fog, mosolyog, nevet, mintha csak kulturáltabb országban élne, kollegiálisan köszönti egymást. Hogy dögölnének meg.

Bizonyos értelemben nincs a Könyvhétnél magányosabb dolog. Elnézve, legalábbis, a csütörtökinél nagyobb, a hétvéginél kisebbnek remélt, de már növekvő tömeget, ez, többé-kevésbé (amúgy íróilag, ha másképp nem) felmérhető. Emberek tömege (fele, egyharmada), akiket kiráncigáltak. Párjuk, szüleik, munkatársaik, becserkészni vágyott valakijeik. Emberek, akik nem kívánnak itt lenni, de ha már itt ez a középnagyszabású szar, mindenféle kétes bölcsészek és filozófusbűnözők (az még rémlik? csak azért kérdezem, mert nem is volt még oly régen) nyilvánossá perverzionalizált találkozóhelye (kirakodóvására, bolhacirkusza), nézzük már meg, unszolja egyik az épp táncolni, shoppingolni, netán csak egyszerűen, könyv- és betűmentesen, könnyeden pihenni kívánó másikat a nyár e kezdeti napjaiban, s az, valami rosszul kommunikált szeretetből közösséget hazudva, persze, megy vele, kábé fél év múlva itt lesz a karácsonyi vásár is, ott legalább akad mondjuk forralt bor, pálinka, kürtőskalács.

„Az a koncepció, hogy szerzők árulnak a pultból, és iszonyú nagy az arcunk”, győzködi egy nyugdíjasnak tűnő, azidáig az érdeklődésnek csak szórványos jegyeit mutató, élemedett hölgypárost nálam nemcsak zavarbaejtően fiatalabb, de zavarbaejtően fiatalosabban is beszélő, fiatalosabban élő költőtársam. Kivárok, várom az idős hölgyek reakcióját, sejtem, mi lesz, engem ez például standokkal arrébb lökne (meg is jegyzik, az elmúlt napokban nem is kevesen, hogy noha még csak alulról karistolom a harmincat, mintha kiöregedni látszanék a „Fiatal Írók” kultúrköréből), de tévedek. Meglepnek, nálam fiatalabbak. Az idős hölgyek nevetgélnek, tetszik, azaz, fiatalítom magam belső jegyzetelésemben, bejön nekik az eladói szöveg. Mint pár éve még valóban „fiatal író”, tehát valaha ifjú szerző, magam is invitálva lettem a koncepcióba, s nemcsak elvi okokból utasítottam el. Az idős hölgyek nem vesznek ugyan könyvet, de nevetgélnek, jól érzik magukat (ezt mire fordítsam, lájkolják a vibe-ot?), tetszikelik a stílt, nem kizárt, hogy a hétvégi tumultusban még visszatérnek, s megveszik, tán pont az én (hajdanvolt ifjúságom derekán) épp itt megjelent, s csoda, korlátozottan még kapható, koravén, életképtelen, fásult és minduntalan rosszkedvű fiatalokról (gyerekekről) szóló prózakötetemet.

Esküszöm, nem (csak) magamról írtam a könyvet, de visszaolvasva születő soraimat, látom, rosszul nyúltam a témához, nem kedvesen, s végképp nem kedvcsinálóan (nem elég nagy arccal?) kezdtem. Öregesen, dohogva, mit sem értve, mindenre panaszkodva. Mégis, a Könyvhét második napjának ez mintha visszatérő momentuma lenne. Holott nemcsak az olvasók, a szerzők (és szerkesztők) átlagéletkora is mintha évről évre fiatalodna (míg én, balga módon évről évre, mintha egyet öregednék), én meg itt pörölök. Szinte gomolyog a feszültség a pökhendien kánikulai jellegű, tűző, nyári melegben.

Két úgynevezett „fiatal író” ül a színpadon a Fiatal Írók Szövetségének blokkja keretében, sorozatszerkesztő társam, Fráter Zoltán beszélget velük. S egyszeriben, mint terápiás vetítővászonra, mintha ki is vetülne odáig csak belsőnek vélelmezett feszültségem. Egyikük a már emlegetett nagy arccal (ezt most, ha nem volna szintén öreges, öregítő beidegződés, most idézőjelbe tenném), teli szájjal tagadja a hagyományt, mondván eredetiségének legfőbb záloga az íróelődök tudatos negligálása, „húúú”, üvölti egy köszönöm után a mikrofonba, mintha csak csápolna a mintha csak tinilányokból álló közönség. Másikuk az irodalom és a Könyvhét, a költészet és az irodalom súlyáról, azzal birkózásról, s megilletődött megtiszteltetésről beszél. Mindkettejük könyve jelentős akcióval megvásárolható, zárja le az emlékezetesen amorf, összeillesztethetetlenségében roppant érdekes, húszperces színpadi beszélgetést Fráter Zoltán, míg én, lelkes tyúkanyóként fotózgatva remélem, mindkét könyvünk, mindkét szerzőnk eljutott, ahogy ízlése, értékrendje megkívánja, választott közönségéhez.

Ezek előtt még friss folyóiratpéldányokért rohanunk többedmagunkkal a nyomdába, ezek után már magam is, mint pályát tévesztett színpadi ügyelő, könyvheti szekuritis, következő színpadi fellépéséről (szerencsére) csak majdnem elkéső szerzőket hajkurászok és lelkes puliként terelgetek, ad notam: „Erre!” „Nem, arra!”

Végül minden rendben alakul, a nagyszínpad (nem győzöm hangsúlyozni rögeszmémet, valahai nem-nagyszínpad) Magyar Napló utáni, fiatal írókat felvonultató menetrendje (Csillik Kristóf–Mizsur Dániel; Horváth Veronika–Szalay Álmos–Szerényi Szabolcs; beszélgetőtársaik: Fráter Zoltán, illetve Gál Soma és Tinkó Máté) végül menetrend szerint alakul, noha helyenként (végül is pályakezdőkről van szó) izgulással, néhol (végül is pályakezdőkről van szó) „nagy arccal”, de főleg profin, informatívan, izgalmasan. Közben, ezeknek még jóval előtte, végtére is vége az első napnak, vásárolok (harmadolom el múlt héten még kielégítőnek tűnő, pénztárcámban szerénykedő) apanázsom, alig hogy hagyok magamnak a később felfedezett, kihagyni véteknek számító könyvékkövekre.

És igen, közben írótársakkal, olvasókkal, spanyolból fordítani esetleg vágyó, külföldi kollégákkal találkozom, beszélgetek. Egy brancs vagyunk, ne is tagadjuk, senki se mondja, mégis hallom, a kurva anyánk. Évek óta először találkozom újra Kovács András Ferenccel, beszélgetünk irodalmi paradigma- és rendszerváltásról, arról, micsoda félreértés a költészeti játékosságot kizárólag a humor territóriumába (vélve) száműzni, ilyesmikről. Egy brancs, gondolhatják morcosabb tekintetű elhaladók („Ez uncsi, menjünk arrébb!” vélem hallani egy könyvkupac előtt egy laikus olvasópártól, de lám, ez is csak az én rosszhiszemű paranoiám, félrehallhattam, mert csak fél métert mennek arrébb, s tovább nézelődnek.)

Így telik a nap, s nagy eséllyel a holnapi és az utáni is. A Könyvhét magánya és öregségérzete, a Könyvhét közösségteremtő ereje és megfiatalító ereje. Pár éve (tehát még hajdanvolt „fiatal íróságom” hajnalán) erre most még talán kitaláltam volna valami szép, kibékítően ellentétező költői képet. Most inkább csak nézek, figyelek, befelé, majd hazaérve már élesben naplózom. Belterjes banda, mondom, s remélem, kívánom mindenkinek, aki kilátogat, épp ezt az ismerős, otthonos élményt, ez vagyunk mind. Könyvhétre járók, könyvszeretők. Olvasók és nézelődők. Máshol lenni vágyók, de végül könyvet vásárolni elcsábulók. Magukat kortalanná olvasó, megszállott Köldöknézegetők.