Nézem a semmit

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 1. NAP, 2017. JÚNIUS 8.

A Könyvhetet várni (úgy képzelem), bizonyos szempontból olyan, mint a Messiást. Annyi kivétellel, képzelem hozzá, lényegében nulla messiástapasztalat birtokában, hogy mikor a Könyvhét valahára megérkezik, s találkoztunk már oly kedves olvasó- (író-, szerkesztő-, kritikus-, satöbbitársakkal), meghallgattuk a megnyitóbeszédet, s mentünk két-három kört (nem feledendő az örök szabály, szűkös készletünkből, kimerítő terepfelmérés nélkül, első nap ne vegyünk egy könyvet se, nehogy az utolsón valami még fontosabbra ne maradjon pénz), szóval mindezek után, jó fél-egy órával a Könyvhét hivatalos és ünnepélyes megnyílása után már azért elfáradunk, belefásulunk, hazamennénk.

Én legalábbis mindig így voltam vele, s még ha a későbbi délutáni órák során olykor vissza is tértem egy-egy, Forma-1-es szakzsargont lopva, levezető körre, ennyivel rendre be is értem kezdetnek az elmúlt egy-egy év oly felfokozott várakozása után. Idén mégis minden másképp van.

Másképp, amennyiben a nagyszínpad, mint már tavaly is, valami felfoghatatlanul hülye szervezés eredményeképp, mint olyan, megszűnt, s a régi B-, gyerek- és per vagy második színpad helyére került, átadva a helyét valami teljesen indokolatlan, járókelő-megőrzőnek használt jurtának. Ez nem más, persze, amennyiben már tavaly is ilyen megszokhatatlan volt, de más, amennyiben az ember nem 2016-ban kezdte az ismerkedést a Könyvhéttel, s (halkan dörgölöm a szervezők orra alá), a józanésszel. A nagyszínpad, az oroszlános kút előtt (mely előtt pedig így is kényelmesen elfért volna a tűző naptól valamelyest talán védő pihegőjurta), nem túlzás, a Vörösmarty tér térbeli elrendezésének, fizikai szerveződésének alfája s ómegája, origója, legfontosabb pontja volt. Naná, hogy ott nyílt meg a rendezvény, s ott zajlottak a várhatóan többeket érdeklő, fontosabb, komolyabb beszélgetések. Rangja, s persze, néha sajátos unalma is volt, míg vele szemben a B- vagy gyerekszínpad sokszor érdekesebb és izgalmasabb, de ezzel járulékosabban kisebb presztízsű, undergroundabb volt. Az, hogy egyetlen ilyen színtér maradt csak, de az viszont az eldugottabb színpadon, lényegében minden ottani történést eleve marginalizált, arról nem is beszélve, milyen abszurdan heroikus, mégis szívszorítóan méltatlan, értelmetlen látvány volt tavaly, akkor már ismert kondíciójában Esterházy Pétert az oroszlános kútra lényegében felkapaszkodva végignézni, amint megnyitja a rendezvényt.

Idén, (talán) a hülye és ormótlan, indokolatlanul a kútra „rátolt” jurta miatt a Könyvhét nyitáskor sréhen elfordult balra, így Závada Pál a földalatti megállója irányába beszélve kellett megnyissa a Könyvhetet. Nem is véletlen a (tapasztalataim szerint) példátlan felkonferálási zavar, melynek értelmében meg kellett kérni az egyébként szép számban gyülekező közönséget, hogy jönne-e már közelebb, mert pillanatokon belül ott nyílik meg a Könyvhét, míg a régi, jobb időkhöz szokott kultúrtömeg legnagyobb része az eredeti helyen várta azt. Felesleges kötözködés talán erre két ilyen hosszú bekezdést is szentelni, mégsem teljesen az. Hiszen Závada Pál, s előtte Péterfy Gergely is valamelyest részben a normalitás kérdéséről beszélt az elmúlt évek megrendítő megnyitóihoz (Esterházyéhoz, Spiróéhoz) méltó beszédében. Arról (ha nem magyarázom félre), hogy noha esetileg ugyan még el-eldönthető is a kérdés, mégis, ép ésszel felfoghatatlan a választási helyzet, hogy az egyre abnormálisabb abnormalitásban, ami körülöttünk ez az ország, tágabb értelemben pedig az egész valóság, mi volna a helyénvalóbb; úgy tenni, az ünnep méltósága végett, mintha minden rendben lenne, avagy ismét az egyre masszaszerűbb panasz hangján szólni. Ennek roppant kisszerű, nevetségesen bagatell szimbóluma nyilván a megnyitó térbeli elrendezkedésének szánalmasan ünnepietlen és (legalábbis számomra) teljesen értelmetlennek tűnő megvalósítása, mégis jelzésértékű, hiszen szimbolikus. A tér kifordul magából, s nem vicces, nem is tragikomikus, inkább csak ízetlenül méltatlan karikatúrájává válik önmagának – ismerős? Barátaim elmondása szerint pár elhaladó NER-hívő szerint (morognak félhangosan Závada szavaira – persze csak színleg válaszul) azért nem mindenkinek.

Idén azonban minden más. Legfőképp az, hogy a nyitónapon rendre vérszomjas fenevadként a Könyvhétre szabaduló tömeg ezúttal viszonylag gyorsan épp elviselhető embersűrűségűvé csökken (nagy öröm az egyszeri járókelőnek, kisebb az ilyenkor – is – élet-halál harcot vívó, többnyire nyomorgó kiadóknak), ahogy a fél-egy óráig elviselhetetlenül perzselő (tehát ismerős) kánikula is még tolerálható hőséggé enyhül, szintén furcsamód gyorsan. Az emberek pedig, furcsa mód, a ritkásabb tumultusban, nem (annyira) elviselhetetlen hőségben épp a várhatóval ellentétesen viselkednek. Nem tolakodnak, sietnek, lökdösődnek, ahogy a nyitónapokon nemcsak szokás, hanem egyenesen hagyomány is, hanem épp csak vánszorognak (ránézésre talán még a tűzoltózenekar is), valahogy szellemszerűen, hitetlenül, életuntan. De legyen ez csak az én hagymázos, lilaködös, túl érzelmes költői túlzásom. Valami azonban mégis más.

Nem véletlenül volt a megnyitóbeszédek, Dés László zenei intertextje, s az elhaladtunkban fél füllel meg-meghallott privát csevelyek origója is Esterházy Péter, illetve az ő felfoghatatlan hiánya. A Könyvhét nélküle, azaz nem is csak személy szerint nélküle, hanem szellemisége, de akár, meg merem kockáztatni, egyszerűen létezésének puszta tudata nélkül valahogy más lett. Tompább, lagymatagabb, főbekólintottabb. Nem is szomorúbb, csak lassabb, ritkásabb, mélázósabb.

Még azt sem hazudom, mert nem volna, csak részigazság, hogy: gyászosabb. Egyszerűen más, s ebben a másságban benne foglaltatik az is, hogy bizonyos szempontból közben egyszerűbb, de egyben érdektelenebb is. Vagy talán mindez nincs is így, csak én képzelődöm, s a magam egész napi fáradt semmilyenségét vetítem ki az engem körülvevő világra. Nem tudom, de ígérem, amint kiderül, beszámolok róla, mert hogy ez igazán csak a rendre elviselhetetlen, tehát csúcsrajáratott, őrült hétvégi tömegnyomorban, a leglátogatottabb két napon dől el. Nem tudom igazán, melyik verziónak szurkoljak.

A nagyszínpaddá átminősített kettes színpad barátságosan érdektelenné morzsolódó (noha, ki tudja, nagy eséllyel amúgy érdekes) duruzsolása közepette rójuk a köröket, többedmagammal. Meg-megnézegetünk egy-két standot, leheveredünk (le sem tagadható kiadószimpátiánk okán) felváltva a két legbarátságosabb helyre, a Gondolathoz és a FISZ-hez, nézegetünk könyveket, de még csak óvatosan. „Hogy lesz ebből napló?” „Mit írsz majd meg?” Ezeket kérdezgetik közepesen kárörvendő, közben mégis együttérző röhögések közepette, leginkább a tudósító sorstársak. Széttárjuk a kezünket, ők is, én is. Hát ezt, ezt a mozdulatlan, plöttyedt nyári zsibbadtságot. Nem azt, hogy rossz a Könyvhét, hanem hogy ilyen. Épp ilyen, más mint tavaly, vagy pláne, tavalyelőtt és korábban. Nem is csak rossz értelemben. Az egyszeri járókelőnek (olvasónak, szerkesztőnek, kritikusnak és írótársnak) lehet ez (néha úgy is hat) akár maga a földi kánaán is, kisebb sorok, több levegő, nem annyira sodró tömeg. Nyugodtabb, ráérősebb gondolkodási idők válogatni, beszélni pár szót, kiszúrni itt-ott egy-egy írót.

Tulajdonképp ez a Könyvhét barátságosabb arca, valami ilyesmire jutunk az egyik legbarátságosabb standnál ülve, az egyik legbarátságosabb kiadó legbarátságosabb munkatársával. Már jócskán süppedünk a délutánba, ő cigiszünete közben a Gundel felé fordítja a székét (standjuk mögött tipikus tragikomikus abszurdmagyar szcenírozással indokolatlan szemétkupac gyűlt fel, a tippek szerint talán a könyvhét-összeeszkábálási lomokból). Kérdezzük, mi van? Nézem a semmit, feleli blazírt mosollyal. Mi is így teszünk.

Ma még megfontoltak voltunk, holnap már veszünk könyveket. Ahogy magunkat, magamat, korántsem csak alkalmi könyvhétjáró társaimat, de kiterjesztett önmagunkat, tehát mindannyiunkat ismerem, nem is egyet.

Nyerges Gábor Ádám