A bennünk élő rossz

LOVELESS
Hóval borított erdei részlet, csupasz ágak, melyek visszatükröződnek a közeli folyó tükrén. Nagytotálban vett iskolaépület és annak udvara, totális sivárságot árasztva. Egy magányosan bóklászó, 12 éves kisfiú, aki egy műanyagszalagot hajít a már egyszer pásztázott kihalt terület egyik fájának tetejére. Andrej Zvjagincevnek csupán három, egymástól látszólag független epizód elég ahhoz, hogy lélekállapotot költöztessen a vászonra… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

LOVELESS

Hóval borított erdei részlet, csupasz ágak, melyek visszatükröződnek a közeli folyó tükrén. Nagytotálban vett iskolaépület és annak udvara, totális sivárságot árasztva. Egy magányosan bóklászó, 12 éves kisfiú, aki egy műanyagszalagot hajít a már egyszer pásztázott kihalt terület egyik fájának tetejére. Andrej Zvjagincevnek csupán három, egymástól látszólag független epizód elég ahhoz, hogy lélekállapotot költöztessen a vászonra. Képekkel, vizuálisan mesél, egyszerre jéghidegen formatervezett és a rövidesen beköszöntő, valamint a már szereplőit váró telet is líraian szemléltető snittjei gyorsan kommunikálják a Loveless legfőbb témáját.

Merthogy a Leviatán direktorának új (a 70. Cannes-i Filmfesztiválon zsűridíjjal honorált) drámája nem hazudtolja meg önmagát, centrálisan tényleg a címben jelölt fogalomról, a szeretet teljes felszívódásáról regél. Családi drámaként fogalmazza meg tézisét a rendező – a tájképek után rövidesen a főszereplő moszkvai házaspár, Borisz és Zsenya veszekedése harsan a levegőbe, és repeszt szét minden falat. Rögtön nyilvánvaló, a diszharmónia uralkodik, kezdettől fogva menthetetlen a viszony, ugyanis képtelenek szót érteni, csupán egyet nem értés követ újabb egyet nem értést. Zvjagincev diszfunkcionális családja kezdettől fogva a mélyponton időzik: az orosz auteur ezzel örök témáját boncolgatja A visszatérés apa-fiú kapcsolata, az Elena paneldzsungelébe helyezett famíliadrámája és a Leviatán politikai, egyéni és metaforikus (lásd: bálnacsontváz) szinten is működő katasztrófatörténete után újra a családot érintő problémák jutnak nála főszerephez. A rendező a Lovelessben ugyancsak képes mind elvont szimbólumokkal, mind pedig konkrét síkon ábrázolni a teljes elhidegülés, széthúzás hosszú, kínokkal teli folyamatát.

Borisz és Zsenya döbbenetes verbális viaskodásának épp gyermekük, a nyitányban már látott Alekszej issza meg a levét – Zvjagincev szinte végig egyedül mutatja a gyereket. Ha éppen iskolatársaival van, akkor „sincs ott”, leválik a tömegről, később el is árulja a cselekmény, a gyereknek csak egy barátja van. Lényét a magányos bolyongás igazolja legjobban (egy sötétben filmezett, az ajtó mögött szülei újabb perlekedését hallgató, menthetetlenül zokogó fiú vágóképével), és amikor édesanyja, a folyton feszült, üvöltöző, rendkívül szigorú, marcona arcvonású Zsenya az otthonukban, régi-jelenlegi lakásuk újdonsült vevői előtt agresszíven löki meg Alekszej fejét és kényszeredetten húz ki belőle szavakat, feltárul a Loveless egy másik, újabb témája. Generációról generációra ívelő nyavalya ez, mások elhanyagolása, passzív-agresszív lelki tönkretétele anyáról fiúra burjánzik, illetve házastársak, férfi és nő között is felüti a fejét. Nemcsak Borisz és Zsenya nyűglődésén, de Alekszej szerepeltetésén keresztül is bizonyítást nyer ez – a gyereket legfeljebb 10 percig látni az egész filmben, vagy talán annyi ideig sem, és amikor kámforként tűnik el, rájövünk, szerepe mennyire rejtélyes, sőt, katalizátor-típusú. Vörös heringként jelenik meg a fiú: rövidesen keresni kezdik a hatóságok, nyugtalanító totálképeken megy utána egy kiterjedt keresőcsoport, fájdalmasan tehetetlenül üvöltik a nevét a nagy semmibe, így a Loveless a thrillerek vagy a krimik narratíváját is destruálja. Noha Zvjagincev felettébb ért a thriller hatásorientált nyelvén, suspsense-pillanatait bőszen adagolja, csupán az izgalmat srófolja, ám végül sötétben hagyja a publikumot, a thrillerek kardinális siker-befejezéséről zokszó nélkül lemond. Átadja helyét a zord, didergető családi, sőt, nemzedéki drámának. Alekszej (a bravúrosan rendezett „eltűnéspillanatban” csupán a lépcső sarkában forduló, majd a fiú hűlt helyét hosszú másodpercekig, rigid, statikus kamerával figyelő Mihail Kricsman operatőr nagyszerűen utal mind az érzelmi hidegségre, mind a megmagyarázhatatlan eltűnésre) köddé válása nem csak felszínre hozza a családban uralkodó parázs hangulatot, hanem tovább fokozza azt, eltűnése lehetővé teszi, hogy Zvjagincev még mélyebbre hatoljon a figurák közötti békétlenség szövevényében. Ott lesz igazán ingoványos a talaj, és válik abszolút félreérthetetlenné a Loveless generációs dramaturgiája, amikor az egyik kulcsjelenetben felbukkan az eltűnt gyerek nagymamája, Zsenya édesanyja – a feleség azt vallja, szereti az anyját, hiába üvöltözik vele folyton és bánt vele rosszul gyerekkorában. És Zvjagincev megadja a legrosszabbat: a nagymama szinte transzba zuhant őrültként szórja a félelmetes tirádákat, ő és a lánya ugyanúgy nem értenek szót, mint Borisz és Zsenya, a szülők és Alekszej. Rémlik, a múltban Zsenya ugyanazt szenvedte el, amit Alekszej a jelenben. Az ő mamája is éppen ugyanolyan volt és ma is ugyanaz, amivé a cselekmény idejére Zsenya vált – a filmnek pedig eszében sincs magyarázattal szolgálni az okokra, csupán rögzült tényként áll előttünk ez a generációs, ragályként terjeszkedő belső-emocionális nyomor. Kódolt és kitörölhetetlen viselkedés fertőzi a karaktereket, és a Loveless még azt is deklarálja, ez cseppet sem a múlt hozadéka, a jelent is képes darabokra robbantani. Napjainkban ugyanis Borisz új, fiatal szeretőjével készül összebútorozni, Zsenya egy idősebb, vagyonos férfi mellett köt ki, ám óriási tévedés lenne azt hinni, hogy ezzel a régi pár majd kiutat talál az egymás mellett töltött poklukból. Privát gyehennájuk lassan, de biztosan áttevődik az új párkapcsolatra is. Tökéletes, ahogy ezt a szüntelen gyötrelmet filmnyelvileg, repetitív párhuzamos montázsokkal érzékelteti a rendező: Borisz és a barátnő gyöngéd szeretkezése után a fiatal nő előre gyászolni kezdi a viszonyukat, sőt, a jövőjüket, kételyek fogalmazódnak meg benne férj-feleség együttélésről, gyermeknevelésről, ami pláne riasztó, lévén a lány gyermeket vár – egy jövőt szimbolizáló figura készül világra jönni, és érezni, a Loveless az ő sorsával szemben sem lesz kíméletesebb. Zsenya és idősebb párjának viszonya ugyancsak a szex-motívumon keresztül kezd romlani. A kezdeti örömteli aktusokat mind fásultabb, mechanikusabb rutin-pózok váltják fel, és noha az introspektív, halk szavú Borisszal szemben Zsenya materiális, csupán anyagi boldogságot és felszabadultságot remél, a Loveless szerint valójában nincs különbség egyik pár között sem. Akarva-akaratlanul tönkremegy az életük, az érzelemhiány, a szeretetnélküliség váratlanul, figyelmeztetés híján csap le rájuk. Beigazolódik Borisz szerelmének jóslata, a zárlatban három nemzedék éldegél egy fedél alatt, a fiatal lány édesanyja, a férfi főszereplő és párja, valamint az immár megszületett gyermekük – akit Borisz úgy ejt le, mint holmi vasdarabot. És végpontra jut Zsenya és élettársának relációja is: a fásult nő immár rettentően távol húzódik korábban idealizált szerelmétől, és fásultan edz a futógépen.

Zvjagincev három évvel ezelőtti Leviatánja ugyan magába olvasztotta a szláv világfájdalmat, ám a kisember-polgármester oppozíció révén azt még dühös kiáltásnak lehetett nevezni, az ottani főalak legalább próbált törekedni a jóra. Itt már nincs többé jóság, a figurák semmi iránt nem táplálnak reményt, helyesebben, ha rá is szánják magukat erre és próbálják kideríteni, hová tűnt a fiúk, csak dühösebbek, indulatosabbak, frusztráltabbak lesznek (legfeljebb másképp mutatják ki, míg Borisz magába zárkózik és az utolsó pillanatban szabályosan kitör belőle a sírás, addig exneje dühöng, ütlegel, vádaskodik), de sosem jutnak előrébb. Végleg belefulladnak saját nihiljükbe, örökké ugyanabban a posványban időznek: a Loveless a Leviatán kontrapunktjaként a néma dermedtség, a kénytelen-kelletlen viselt apátia és a keserű beletörődés drámája. Rendezője a bennünk lappangó rosszról mond el egy történetet, és sztorija éppen hétköznapiságában félelmetes – diszfunkcionális családok voltak, vannak, lesznek, az ilyen mikroközösségekben burjánzó lelki kegyetlenségek elől pedig gyakran lehetetlen menekülni, és végül csak az átlagember, mi magunk maradunk ott egyedül, magányosan, a talány („Hová lett Alekszej?”) megoldását nem birtokolva. Végső, de a narratíván végigvonuló cselként Zvjagincev 2012 októberére időzíti a történéseket, visszalép az időben 5 évet, hogy autórádióból visszhangozzon a nagy orosz, sőt, ukrán hon összes kataklizmája a hangos Putyin-kritikus Borisz Nyemcov Canossájáról, netán a bontakozó ukrán harcokról – a Lovelessben párhuzamosan fut a nemzet drámája egy család vakvágányra rohanásával. A kettő közül viszont az utóbbi tartogat fájdalmasabb tanulságokat.

Szabó Ádám