A karácsony másik oldala

KÖNYVHETI NETNAPLÓ, 2017 – 0. NAP

Három éve, mikor legutóbb netnaplóztam itt a Könyvhétről, a karácsonyhoz hasonlítottam ezt a pár nyári napot, leginkább a várakozás tekintetében. Persze, akkor még én is pont csak előtte álltam annak, hogy úgy istenigazából megtapasztaljam, milyen a karácsony másik oldala, á la dark side of the Moon. Azóta immáron harmadik éve jelentkezünk mi magunk (az Apokrif Könyvek sorozatra gondolok) is friss kiadványokkal a legnagyobb könyvünnepen, némiképp tehát változott a helyzet.

Hiszen könyvheti netnaplóimban szubjektív, impresszionista tudósításaim minduntalan az olvasók és az írók szemszögéből íródtak, s miközben nem kis karakterszámban panaszkodtam a kánikulára és a Walking Dead-statisztának is beillő turistaforgatagra, mégiscsak mindig abból a kényelmes pozícióból szólhattam, mint aki vendégségbe megy, vagy a nagymamánál várja, amíg a szülők otthon hullafáradtan csomagolnak, fát faragnak és díszítenek, vacsorát főznek. Minden first world problem (egy ideje ez szűkebb köröm szóhasználatában már intertextus, kopirájt Simon Mártonék baromi jó spoken word-albuma) ellenére a kényelem, illetve a kényelem helyzetéből megérthető kényeskedés monológja volt. S most is azzal jövök, hogy teljes a perspektíva, holott még standácsolási, könyvkipakolási tapasztalataim sincsenek, maradjunk tehát inkább abban, hogy tágul az a bizonyos perspektíva, mintha csak valami könyvszakmai fejlődésregény közepe felé járnék.

Egy szó mint száz, nem árt így, pillanatokkal a 88. Ünnepi Könyvhét kezdete előtt megemlékezni azokról, akik a fát faragják és díszítik, a könyvmunkásokról. Azokról, akik még egyszer utoljára (majd megint) átfutják a végleges levonatokat, akik nappal és éjszaka is rohamtempóban tördelnek vagy korrektúráznak, akik még, fogyatkozó türelmű, de azért nyájas bébiszitterekként vagy kifacsart idegrendszerű szülőkként ezért-azért nyafogó vagy reklamáló, nehezen kezelhető szerzőiknek magyarázzák, hogy miért nem lehet például közvetlenül nyomdába adás előtt újratervezni a nulláról egy könyvet, vagy hogy újabb fejezeteket már ne írjanak bele a lezárás után napokkal vagy hetekkel. Vagy miközben ezerfelé kapkodják fáradt fejüket, sokadik határidejükkel is késve igyekeznek megnyugtatni a szintén kifacsart idegrendszerű, kéziratuk sorsával nap mint nap rémálmodó, egyébként joggal türelmetlen szerzőket. A nyomdai dolgozókkal, akiknek olyan problémákat kell néha megoldaniuk, amikről az egyszeri szerkesztő nem is rémálmodna, s mindezt hajszolva, siettetve, mindenért okolva. Mindenkiről, aki megfeszül odáig, hogy csütörtök délutánra készen álljon minden, s lehessen majd anyázni, hogy nagy a sor, tűz a nap, lehessen könyökölni és furakodni, letaposni egymást egy-egy kutyafuttában rángatott kézfogásért vagy dedikációért, megküzdeni utolsó példányokért, majd szarrá ázni a majd minden évben váratlanul lecsapó, égszakadásszerű könyvheti monszunban.

De közben persze csak a végeredmény számít, amit leteszünk az asztalra, hallom még a fejemben a tanári hangot, ami ezzel a pár szóval képes lesöpörni az asztalról minden „pedig én…” kezdetű érvet, lett légyen az betegség vagy családi program, netán csak az, hogy hiába magol az ember, akkor sem érti, mondjuk, a kémiát. A legdühítőbb az, hogy az emlékezetben egyetlen rideg alakká összemosódó tanároknak igazuk van. Így hát, ez volt az átvezetés, nézzük a könyvheti listát!

És akkor máris a ló túloldalán vagyok, olvasóként, kritikusként, és miközben pár sorral feljebb még úgy meghatódtam a Könyvhét oly hálátlan, s jóformán minden elismerés reménye nélkül végzett háttérmunkái felett, már csak a fitymálás és szájhúzás marad. Mert hogy (legalábbis eddigi praxisomban, mióta így figyelek) most először úgy látom, a Könyvfesztivál lenyomta a Könyvhetet. Mintha idén áprilisra lettek volna időzítve a fontosabb és érdekesebb megjelenések, a nagyobb dobások, kíváncsiságunk és várakozásunk főbb kiváltó okai. (Nádasdy Ádám évek óta várt, új verseskötetével, Nádas Péter szintén rég várt, nagyszabású memoár-regényével is épp akkor jelentkezett, ennél több érv talán nem is szükséges.) Talán ennek is köszönhető, hogy az elmúlt napokban irodalmár barátokkal beszélgetve rendre arra jutottunk, hogy alig-alig jut eszünkbe egyetlen olyan könyv is, ami Könyvhétre jönne, s várnánk, izgulnánk miatta.

Holott, nocsak, nofene, hüledezünk rendesen végigböngészve az idei könyvheti listát. Kezdhetjük mindjárt a névsor elején, Ágh Istvánnal. De folytathatjuk cseles morbiditással a Hátrahagyott versekkel jelentkező Erdős Virággal vagy Fodor Ákos posztumusz-kötetével, G. István László, Kántor Péter és Kovács András Ferenc új könyveivel (bizonyos Karinthy Frigyes végre valahára összegyűjtött verseiről sem feledkezve el), Szilágyi Ákos Posztpetőfi versei pedig a hab a tortán. Ezért kellett annyit fanyalogni?, reklamálhatja az idáig jutó, nagy eséllyel menet közben hasonlóképp fellelkesült olvasó.

És akkor egy bekezdésnyi hazabeszélést még ki is hagytam. Hiszen első olvasójaként (a könyv szerkesztőjeként) első kézből is ismerem Mizsur Dániel vékonykaságában is mélyre menő, szép verskötetét, az Apokrif és a FISz közös kiadásában, az Apokrif Könyvek 6. darabjaként megjelenő Karc című debütkötetet, amivel szerzője könnyen a fiatal, pályakezdő magyar líra élvonalában is találhatja magát, ha megkapja a kellő figyelmet olvasóitól és kritikusaitól.

Azért is hagytam a reklám helyét a végére, mert persze a karácsony szülői szemmel sem csak a végeérhetetlen és embert próbáló melóról szól. Nemcsak a valahára hullafáradt kanapéba zuttyanásról, mikor az ilyenkor (s csak ilyenkor) egy csapásra túl nagynak ható lakás már kitakarítva, megfaragva, feldíszítve végre a rohadt fa, becsomagolva (majd egyetlen, mohó mozdulattal feltépve) az ajándékok, betermelve az ünnepi vacsora, s az ember káprázó szemmel elnézve az egy-két órája még teljes pompában tündöklő, ünnepi romok felett, nem érezve máshoz erőt, végre leülhet egy percre. Mert közben mi lehetne karácsonyibb jelleggel emelkedettebb egy Könyvhét előtti bemutatónál, mondjuk a Fugában, lelkes és hálás közönség előtt, eladósorban két jó verseskötet első példányaival? Mi lehetne jobb ennél a hullafáradt örömnél, amit talán mégsem kell annyira különválasztani. Mert hogy, és erre jutottam a végére, a könyvheti öröm mindenki számára egy és ugyanaz.

Boldog Könyvhetet, kedves érintettek! Készüljetek fel, hamarosan kezdünk.

Nyerges Gábor Ádám