Nagy Zopán: Generátor

AZ ARTÉR MŰVÉSZETI EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
A képzőművészet, az irodalom – és természetesen más szellemi jelenlétek, indíttatások is indukálják, generálják egymást. A képzelet, a látomás, a szenzibilitás időtlen idők óta találkoznak, együttműködnek, ölelkezésükből, ütközésükből új kohéziók, energiák, új „generációk” születnek. A generatív nyelvtanról itt nem is beszélve: ismételten, újragondolva is generálják egymás létezését…

AZ ARTÉR MŰVÉSZETI EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA

A képzőművészet, az irodalom – és természetesen más szellemi jelenlétek, indíttatások is indukálják, generálják egymást. A képzelet, a látomás, a szenzibilitás időtlen idők óta találkoznak, együttműködnek, ölelkezésükből, ütközésükből új kohéziók, energiák, új „generációk” születnek. A generatív nyelvtanról itt nem is beszélve: ismételten, újragondolva is generálják egymás létezését…

Újra-indulás, indít(tat)ás, feltöltődés… Tor, tor: generá-tor, mint „rituális” esemény, áldozathozatal, ünnep (tél és tavasz-szimbolikák egymásba-áramlása, inspirálás, közös(ség) generálás…

A rituális (képzeletbeli) színház ki- és bejáratai egy-egy óriási, spirális köldökként is funkcionálnak. Platón barlangjából tátongó, tér-idő zónák, képlékeny járatok, melyek beszippantanak, szédületbe vonzanak, centrifugális dimenziókba vetítenek, káprázatos álmokat ajánlanak fel, majd ismeretlen-ismerős léthelyzetekbe okádnak vissza, ismét magunkra hagyva, újabb szellemi társkeresések és befelé-fordulások szimultánban lüktető helyzetgyakorlatait mutatva fel minduntalan…

A Látomás Generális: melankóliát és vitalitást keresztezve, Genezis-ből újat alkot – és generál is. Impulzus Generator (Zopan Generator, P-20) = „Generator Impulsowy Instrukcja Shematy”. Előlép a Generális. Jelenléte figyelmeztet, indukál és generál is! Mély-tengeri admirális, efemer, puritán és szakrális…

Akár az Artér Művészeti Egyesület változatos alkotásainak megközelítése, látás(mód)unk is oly szerteágazó, kaleidoszkópon át rezonáló: érzékelés-fénytörések sokasága! Egy-egy individuum összjátéka fiktív terekben, a képzelet csarnokában.

És itt, ismét visszatérnénk az áldozathozatalhoz, illetve annak lehetőségeihez. Tor, tor: generá-tor, az élve-boncolás diszkrét bájait is a terítékre vonva, a lét-lapra kiterítve:

„Hőő, hullám, álljon meg a habverés (az agymenés)!
Nem győzzük a disznót győzni, mert késik a kés! –
Hiabálták a kentesek…” – Keset neka káát – lá-iá bai a hiab, -II-…

A Nagy Emse-álmodta gyermek, hajnalban az udvaron, kőplaccon alszik. Álmában (de, amint „kiderül”: valóságosan is), embrió-pózban gubbasztva: a feketére perzselt, hatalmas koca farkába kapaszkodik… Idegenek veszik ölbe, és embrió-pózban viszik a gyermeket egy hátsó konyhába, ahol gőzölgő hagymás vér a reggeli…

Mélytudatunk mindent s mindenkit egy magasztosabb állapotba képzel, vetít ki, ezért sem történhet (itt és most) „valóságos megvalósítás és megismerés”… – Maradunk tehát az álom-képek és bizonyosnak hitt jelenlétünk köztes állapotaiban, a sok-rétűséget generáló folyamatban.

Kép- illetve káprázat. Képzelet és fénytörések, töredékek: Achát-kékes kristály-szemeit valaki kiemelte. Tenyerében ragyogott a látni-való. Valaki pedig nem emlékezett, hogy honnan indult el évekkel ezelőtt, ezért állandóan maga körül forgott… Egy meztelen kismamát hátulról átölelve: magvas kenyeret törtem ketté, a köldökéhez is hozzáérve, és egy ember-méretű, repedezett tükör elé helyeztem, hogy (a magvak) sokasodjanak. A tükörből négy kéz nyúlt ki, és a kenyér darabjait nyolc felé szedte szét – s mindez így folytatódott a morzsa-sokaságig, végeláthatatlanul, mígnem a tükör beesteledett. Sötétlő madarak szédültek-vergődtek ki a foncsorozott ezüstnitrát-üveglap alól, hogy a morzsákat és a magvakat fölkapkodják…

Két Janus-arcú, szintén mez nélküli harmat-frodita állt a tükörteremben: egymásnak hátat fordítva és egyszerre szemben. Kiállított ön-képüket, iker-magányukat, imágóikat, képtelen képmásukat figyelték, analizálták folyamatosan… Mimikátlan, belassított volt ott minden pillanat. Kisvártatva tompa mocorgást és monoton csámcsogást észlelhetett az őket figyelő (tükrök mögötti közönség): a lények szemérmeit elfedő leveleket nagy élvezettel rágták a selyemhernyók…

Mindennapos fél-álmaink, alfa-állapotaink: barlangokba ki-be járkáló, tűzruhás révülések, megperzselt tévedések, hibázások, javítások és megújulások. Ébredéseinkben szinte egyszerre történik minden, aztán szertefoszlik, atomjaira hullik, ám az alkotások tovább élnek, éltetnek, kimozdítanak, további terveket, érveket, éneket (és géneket is) generálnak.

A karcos, vulkanikus-holdbéli tájra tévedő ember-alakok apró meglepetések formáit vizionálják… A tárgyiasítás (itt) elvonatkoztatás. A dolgok helyzete kimozdítja a Riksát; az elme: inga-lengéseket követve meditál; a láncolatok: rész-megoldások, összeomlások mögötti szekvenciák… Faerezetek, sötét odvak nyílnak egymás felé, egy kispárnának álcázott fekete nyomatot: mágnesként, gömb-villámként vonz a vérszínekben úszó születés… Forma-bontott kőidomok erezetei áznak, oldódnak a kékfestő mozaik-darabkáinak hullámaiban… Letisztult, fény-visszaverő bőr-tájak, mint domborzati síkok, női hátak: titkok, rejtett nyílások felé fordulva… A lecsorgó-absztrakt kilátás szürke-fekete gesztusaiba vörös folt-gondolatok merülnek. Alkonyi gyár-tömbök, elhagyatott tölcsér-formák baljósan sötétlő sistergés-csöndjébe tompa szerszámok csapódnak – az éteri távolban pedig fehér áramlások ritmusa kísérti a szövevényes „kapcsolatok” töredékes, hálózatokkal benőtt magányát… És hamarosan (a Vénusz és a Merkúr hatásainak jegyében) egy kiválasztott kulcs és egy misztikus pecsét találkozik a Kék bársony bélelte éjszakában…

A műalkotások önmagukat és egymást is Generálják! A többit, a befogadás lehetőségeit Önökre bízzuk…