02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Quan Barry, Báthori Csaba, Becsy András, Csehy Zoltán, Alan Dugan, G. István László, Németh András, Radnai István, Vas Máté versei

Mátyás Győző, Petőcz András prózája

Mítoszok, mesék, testamentumok – Margaret Atwood szövegvilágairól (Benczik Vera, Kérchy Anna, Kovács Fruzsina, Kürtösi Katalin, Martonyi Éva, Sághy Miklós tanulmányai)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

140 év után magyar színpadon
2017.05.26 - tiszatáj

BELLINI: A PURITÁNOK

Egyszerre lelkesített föl és keserített el A puritánok előadása a Művészetek Palotájában. Vincenzo Bellini operája 140 éve nem került Magyarországon színpadra, akkor Kolozsvárt játszották. Jelentős adóssága volt ez a magyar operakultúrának. Másfelől a mostani fenomenális produkció teljesen igazolta, hogy az általam kidolgozott Traviata-tétel mennyire igaz A puritánokra is: ‘még első osztályú éneksekkel se jó, kizárólag osztályon felüliekkel!’

Most ezt megkaptuk, ami öröm. Viszont csak megerősítette kétségeinket, ki lehetne-e ezt osztani akár megközelítő színvonalon magyar énekesekkel?

Apropót talált a mostani előadáshoz a Művészetek Palotája: 500 éves a reformáció. Márpedig a darab egyik pártja, a puritánok a protestáns egyházhoz tartoznak. Némedi Csaba rendező is érezte, hogy ez a szál kissé vékony, ezért keresett még egyet: idén 40 éve halt meg Maria Callas Bellini operáinak föltámasztója. (Persze én tökéletesen megelégedtem volna azzal is, ha azt mondják, azért játsszuk, mert remekmű.)

Callas 1972-es new yorki mesterkurzusát találja ki kerettörténetnek. A kórus és a szereplők, mintha hozzá érkeznének tanulni. A megoldásnak számos előnye van. Például nem kell kosztümös koncertet csinálni teljesen korhű ruhákban. Arturo vagy Riccardo mai öltönyben jelennek meg, mintha üzletemberek volnának, a két basszus viszont tanulmányaikhoz szép középkorias jelmezt öltenek, és a Királynő is korhű ruhát kap. Elvira alakítója erős testalkatú fiatal hölgy, ő viszont úgy néz ki, mintha a lengyel piacról öltözködött volna. Slampossága annál is föltűnőbb, mert Callas szerepében a táncosnő Aleszja Popova jelenik meg. Callas egyik legszebb fotója alapján testhez simuló fekete ruhába öltöztették, fekete harisnyával, magassarkú cipővel tündöklően mutat. Ráadásul művészi ereje lenyűgöző, ha nem csinál semmit, csak átlépked a színen, kották között matat, vagy néz valakire, jelenléte akkor is besugározza a színpadot. Nehéz pillanataiban az idősebb pályatárs együtt érző ölelésével próbálja átsegíteni Elvirát, egyben mintha saját régi énjét ölelné át. Jessica Pratt széparcú, de suta, tinihájas bakfisnak tűnik mellette. Ami egyébként nem mond ellent a figura szélsőséges, sértődékeny természetének. Csak hát annyira hozzászoktunk már, hogy szép emberek szerelmeit szemléljük, hogy a hősnő alkata mégis zavar. Annál inkább, minél távolabb áll valaki az operaműfajtól. Az angol énekesnő amúgy tökéletesen tudja a hosszú, magas szerepet. Szopránja erőteljes, a legfelső hangjai is biztonságosan szólnak, stílusosan formálja meg a díszítéseket is. Mégis inkább elismerést, rokonszenvet és csodálatot ébreszt, semmint megrendülést.

Ha már éneklecke, mindjárt az első felvonásban kettőt is kapunk belőle. Az orosz Alekszej Markov Verdi-, és orosz szerepekben járja a világszínpadokat. Bellinit is ezzel a gazdag tónussal, markánsan szólaltatja meg – ugyanakkor baritonja sima, hajlékony, a koloratúrákban pedig könnyedén gurul. Belépő áriáját csillogó sötétbarna zománccal énekli, áradó magas G-vel zárja. Későbbi számaiban hajszállal kevésbé nyűgöz le. A nagy bariton-basszus kettősre mintha kicsit elfáradna, amit a záró magas hang elhagyása is jelez.

Minden Puritánok-előadás feledhetetlen pillanata, amikor megérkezik Lord Arthur Talbot és a világ legszebb dallamával szerelmet vall. Ezúttal ezt a pillanatot még nehezebb lesz majd elfeledni. Francesco Demurót felvételei alapján tehetséges lírai Verdi-énekesnek tarthattuk. Bellini zenei világban azonban hangja csodás színgazdagsággal, szabadsággal szárnyal. Az A te o cara kezdetű, kvartetté szélesedő tenorszólóban elvarázsol. Van az operában egy szakkifejezés: frazírozás. Azt jelenti, az énekes hogyan rakja egymás után a hangokat. Hogyan köti össze, vagy választja el őket, milyen apró lassításokat és nekilendüléseket alkalmaz. Ez minden zenei stílusban nagyon fontos, de itt, a bel cantónál százszoros a jelentősége, mert pusztán ez hordozza a drámai kifejezést. Nos, Demuro ezt mintaszerűen csinálja! Ettől hangja vagy háromszor szebbnek tűnik, másrészt hol mély szomorúság, hogy reménység, hol öröm árad belőle. Ráadásul a MüPa Bartók Béla hangversenyterme annyira szereti hangját, hogy a legkisebb erőlködés nélkül is körbezengi a hatalmas teret. (Vagy megtalálta a Callas-pontot. A Milanói Scala színpadán van ugyanis egy pont, ahonnan a legjobban szól minden énekes hangja. Állítólag Callas találta meg, és a kritikus pillanatokban mindig odaállt.) Demuro tenorja és dallamformálása maga a tömény gyönyörűség. Az utolsó felvonásban elbűvölően szövi hangokba a reménytelenséget, melankolikus szerelmét közben bombabiztos magas D-ket sőt egy helyen F-t énekel – ráadásul miután lejön egy kényes magas hangról még hosszú másodpercekig énekel levegővétel nélkül.  (Megjegyzem Popova-Callas éppen azzal a lágy bel cantóval emeli föl a kezét ahogy a tenor énekel.) Demuro most énekelte először Arturót. Biztos, sokszor fogja még, ma nem ismerek nála jobbat a világon. A magyar énekiskolát ebben a mezőnyben is méltón képviselte Bretz Gábor. Giorgio szerepe magas basszus, ami jól megfelel Bretz hangjának. Simogató tónusban, pompás legatóval, nagy kultúrával énekelt. Csak a kifejezés, az apró változatosság volt kevesebb nála.

A bel canto specialistaként beharangozott Riccarrdo Frizza szépen kidolgozott zenei hangzást hozott, jó arányokat teremtett. A lassú részekről az volt a véleménye, hogy még szebbek lesznek, ha még lassúbbra veszi őket. Pedig ezáltal épp a kifejezés sokszínűsége csorbult. Frizza mindig a közvetlen gyönyörök kertjébe akar vezetni bennünket, pedig Bellini sokszor inkább a közvetett gyötrelmek labirintusát szeretné megmutatni. A Pannon Filharmonikusak szép hangzással, biztosan játszottak. Nagyszerű volt a Kolozsvári Opera Énekkara is. A két pesti előadás után, május 22-én az ő székhelyükön, Pécsett, a Kodály Központban is eljátszották a darabot, akkor Elvira Kolonits Klára volt.

(A pécsi előadást nem láttam, csak részleteket felvételről. Ám Kolonits alakítása olyan lényeges, hogy muszáj kitérni rá. Ő a színpadon nőiesebb jelenség, mint angol kolléganője, s ettől a szerelem komolyabb tétet kap. Alakításából pedig világossá válik, hogy Elvira a történet során nő föl. Az első felvonásban kislányosan játékos, máskor meg dacos, durcás. A második felvonás kétrészes őrülési áriájában sötét tónusban, szomorú hangon szólal meg. Ez jól érthető szándék, ám annál érdekesebb, hogy az orgánum a gyors részre se világosodik ki, ezzel jelezve, hogy a fölszabadulás csak látszólagos, a lélek mélyen továbbra is sötétség uralkodik. A koloratúrás futamokban merész, szokatlan, szinte disszonáns ugrásokkal jelzi az elme megbomlását. A 3. felvonásban pedig jön a ‘poén’, amit ki lehet találni, de akkor is elemei erővel hat. Amikor Arturo elmondja: mégis őt szereti és kinyújtja felé a kezét, Vieni, vieni Kolonits hangjában fölragyog a napfény, az igazi boldogság fénye. Nem is beszélve a gyönyörűségesen elsöprő magas D-kről, amellyel Demuróval elragadtatásuk végtelenségét kifejezik. Hangjával és éneklésével Kolonits a bel canto legmélyebb titkaiba avat be, különleges lehetőségeit aknázza ki, megmutatja a stílus kivételes emberábrázolási lehetőségeit.

Az énekesnő meleg hangja és emberi lénye miatt is minden szereplővel intenzívebb kapcsolatba került. Érintések, tekintetek, kézmozdulatok szövik a viszonyokat. Kolonits nyitottsága nagyobb hangsúlyt ad Popova-Callas figurájának is, aki ezúttal Elvira lelke másik felének tűnik.)

Gilles Gubelmann sötét, gránitos repedezettségű háttérfalat tervezett, amely középen széthúzható. Kis fehér fülkék tárulnak föl mögötte, előtte színházi széksorokat rendezgetnek különféle alakzatokba. Némedi a kórustagokat időnként szinte díszletelemként használja: a vár népe akkor is tanúja az eseményeknek, ha nincs éppen énekelnivalója. A puritánok librettóját bugyutának tartják. Pedig nagyon érdekes és érthető drámai szituációk vannak benne. Ahogy Riccardo például önzésből segít ellenlábasának a királynő elszöktetésében. A 2. felvonásban pedig elfogadja Giorgio érvelését: a tényleg szereti Elvirát, segítsen megmenteni Arturót, különben a lányt veszejti el. Elvira megőrülése is konszolidált kertetek között marad, ő nem követ el semmi végzeteset, mint Lucia, inkább csak teljesen összezavarodik, ami megvilágosodását is valószerűbbé teszi. Arturo Bánk bánszerű dilemma elé kerül: a szerelmét vagy a hazáját válassza, ami ezesetben egyet jelent a királynéval. Ő is, mint Bánk a hazát tartja sürgősebb ügynek. Szerencséjére szerelme megmentésével sem fut ki az időből.

A bel canto opera seriához még nem tartozik hozzá elengedhetetlenül a tragikus végkifejlet.

A puritánok három előadása igazi világszínvonalat és hatalmas sikert hozott. Tanulságot nem vonok le. Inkább meghallgatom újra a róla készült felvételeket.

Márok Tamás

(Fotó: MÜPA/Posztós János)


Címke: , , , , ,
2021.03.05 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással… – NAGY IGNÁC KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.26 - tiszatáj

LEGÉNDY JÁCINT: FÖLDALATTI OLTÁR
Látványos és sokatmondó a kötet borítója, amelyen a szer­ző félmeztelen, alvó portréja látható kékes derengésben, amely nagyon illeszkedik a tematikához. A sejtelmes portré a kitárulkozás és a zártság aktusaként egyszerre jeleníti meg az underground individuum önmagát felvállaló, kifejező testnyelvét, ugyanakkor a modellnek a nézők felé tanúsított közömbös passzivitását, a nyugalom, a békés önmegadás magatartását. Az oldalmargókon végigfuttatott illusztrációk, amelyek a költő saját kollázsaiból készültek, már önmagukért beszélve idézik meg a ’80-as évek újhullámának hangulatát, mintegy annak oltárképeiként… – HORVÁTH ÉVA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.24 - tiszatáj

TÉREY JÁNOS: NAGY TERVEKKEL JÖTTEM ROSMERSHOLMBA
Térey János egész lírai életművét áthatja a nagyság igénye. Már az első kötetekben feltűnő volt a beszélő erőteljes hangja, a megszólalás provokatív élessége, a sokat emlegetett természetes arrogancia. A nagyság itt leginkább a gyengeség (és gyengédség) hiányában, a kíméletlen határozottságban, illetve a nyelvi eredetiségben, elevenségben, pezsgésben érvényesült… – GÖRFÖL BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő