Mindig, mindenkinek

NÉZŐMŰVÉSZETI KFT.–MANNA PRODUKCIÓ: SOHA SENKINEK
A nézők között ül, egész lényével figyel. Rezzen rajta a póló, már belül játszik nekünk, már ő a tizenhat éves kislány, és még számtalan szereplő a fájdalmasan összegubancolódó családi albumból, ami erősen, tragikusan rajzolódik elénk Simkó Katalin színészi átváltozóképességének megvillanásaiból… – DRUBINA ORSOLYA BESZÁMOLÓJA

NÉZŐMŰVÉSZETI KFT.–MANNA PRODUKCIÓ: SOHA SENKINEK

A nézők között ül, egész lényével figyel. Rezzen rajta a póló, már belül játszik nekünk, már ő a tizenhat éves kislány, és még számtalan szereplő a fájdalmasan összegubancolódó családi albumból, ami erősen, tragikusan rajzolódik elénk Simkó Katalin színészi átváltozóképességének megvillanásaiból.

A tér üres, mindössze két tonett szék szükséges ahhoz, hogy Scherer Péter rendezésében ez a színházi nevelési előadás létrejöhessen és leképezzen paneltömböt, fürdőszobát, utcákat, a borzalmas nagyapa kanapéját, lugast és padot, és még sorolhatnánk sokáig. Kátyuska világa betölti a teret. Furcsa módon, az első percekben még ezt érzem, ezt a közvetlen gesztusokkal operáló, interaktivitásra buzdító színházi foglalkozást, de a kezdeti hullámok elcsitulnak, a megvilágított színpad és az elsötétített nézőtér kettőssége is aláhúzza a monodráma érzetét, amely egyszerre jobban segít engem, hogy Simkó játékát tanulmányozzam, és ugyanakkor ki is rekeszt a színész színpadi teréből.

A családon belüli szexuális erőszak, bántalmazás, frusztrációk, gátlások megjelenése Teresa Hanika regényének témája, amit a Nézőművészeti Kft. ezúttal választott magának. A darab sokszor hasonlít is arra, amiről szólni kíván, de néhol túl irodalmi, túlságos papírízű marad. A történések, valahogy tudjuk jól, hogy nem ilyenek. Nem is így beszélünk róla. Bár a megnyitóval együtt arról is értesülhettünk, hogy ez egy nagyon nehéz előadás, készítsük fel rá a lelkünket. És bizony, hogy az. De mindezt nem a szöveg, és nem is a téma megközelítése tárja elénk. Simkó szép, meggyőző és egészen letisztult játéka az, amely képes arra, hogy folyton sikeresen új jellemek, új figurák bújjanak elő belőle. A bántalmazást eljátszani iszonyatos munka. És Simkó Katalin azt a munkát, amely talán arról szól leginkább, hogy a színész győzzön önmaga felett, ne elégedjen meg a könnyű sikerrel, ne maradjon a felszínes alakításnál, bizony elvégzi. Fizikuma szerint csupasz, puritán, madárka alkatú művész ő, aki elképesztő erővel képes belső tartalmakat mozgatni, kiterjeszteni ránk saját személyiségének hatósugarát. Hihetetlenül nagy feladat lehetett a fesztivált megnyitnia úgy, hogy a nap folyamán délelőtt a Kiss Ferenc Erdészeti Szakképző Iskolában is eljátszotta a Soha, senkinek c. darabot. Simkónak mégis sikerült az, ami talán a szöveg ellenére kell, hogy működjön benne: hiteles volt, átlényegült és energikus.

A történet szerint a nagyapa molesztálása elől nincs hová, kihez menekülnie Kátyuskának: édesanyja gyenge jellem, édesapja gusztustalanul homokba dugja a fejét, a nagymama asszisztál a szörnyűségekhez, majd rákos lesz és belehal, a nővére csitri és ostoba. De mégis van egy tündérkeresztanya-szerű lengyel néni a perverz nagyszülő szomszédságában, aki végig finoman és mégis határozott bölcsességgel kíséri a kislányt ezen az úton, őt pedig Moldvai Kiss Andrea alakítja egyszerű nemességgel. Az összhatás érvényes és mai. Mégis a Ryan Gosling-, Robert Pattinson-szerű fiú karakter, a jóságos szomszédasszony kissé hiteltelenné, meseszerűvé finomítja az egyébként az életben egyáltalán nem ilyen történetet. Simkó kissé túl jól énekelt Cseh Tamásos dalai is elidegenítőleg, kissé szentimentálisan a jól megcsináltság érzetét keltették. A nevelési előadást természetesen diákközönség számára készítették az alkotók, akik a tabu feszegetését, feltörését tűzték ki célul. Ezek az előadások napjainkban (is) mérhetetlenül fontosak és hasznosak, ez talán vitán felül áll. A feldolgozó beszélgetés előtt azonban valószínűleg jót tett volna egy leheletnyi szünet, nem a taps után rögtön faggatózó szakértő kérdése elé szegeződni, aki szintén feltette azt a kérdést, milyen is volt ez a történet. Durva? – hallom újfent. Nem. Nem volt az. Az élet nem ilyen. Mégis mindig, mindenkinek látnia kéne ezt a játékot egyszer, mielőtt.

Drubina Orsolya