Nagy Zopán: Összeérések

LUZSICZA ÁRPÁD: FESTMÉNYFÉLÉK ÉS
EGY GRAFIKA CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ

Art9 Galéria, Budapest
2017. 05. 02. – 05. 20.

A labirintusok ritmusa, a ritmusok labirintusa (is) összeér…
Önnön járataiban feloldódik, újabb csavarokat, kígyósiklás-mintákat, mélyedéseket, rezgéseket indukál, egy-egy szigeten, rejtekhelyen, az érzékek és gondolatok belső járatainak egy-egy zugában, az elme-fonál, az agytekervény egy-egy odvában megtorpan.

Ott, egy tiszta felületet, kijelölt szellemi téglalapot, fénykockát, üresség-szimbolikát mutat fel, majd elmond egy szavak nélküli Haikut.
Közben a 365 tagú, néma ének-kórus a homlokára tűz egy-egy üres lapot – és kottákat nyel le…

Luzsicza Árpád egy-egy 17 kg-os, vegyes, szabad-asszociációs alkotása, akár egy ismeretlen, súlyos Haiku, oly megközelítésekkel is funkcionál. 1 kg = 1 szótagszám!

Ezen absztrahált, „neo-dada” Haikuk rétegeit lila magok, színjátszó magmák részecskéi éltetik, „varganyók, varganyák és vargapák”, és légyölő galócák pulzáló spórái, élet-szövetei… Akár a bizonyos Csenki Lajos versek reinkarnáció-darabkáinak visszhang-morajlása, akár hangkép-képhang-rezonanciák hallucinogén násztánca zajlik a komponált kavalkádban, a szenzibilis tér-kivetülésekben: a szövetek, a zsigerek (bentről kifelé és kintről befelé): minduntalan összeérnek…

Anyagok. A 17 kg-os művek is metaforikus hordozók, vegyes életképek, melyek attribútumokkal elegyen értelmezhetőek. Az Idő (Kronosz – Szaturnusz) és az anyag: filozófiában, költészetben, de a hétköznapi ritmusban, rítusban egyaránt feloldódik. Parány és monumentális: a Kozmikusban nem jelent (jelentősen mérhető) különbséget… Így lépdelünk naponta a valós-fiktív (képzelet-térben):

A Fogak Tornáca, hová beléptél,
vörösmárvány-csarnok: a te szád,
fehérmárvány-oszlopai: a te fogaid,
s a bíbor szőnyeg, melyet taposol: a te nyelved.

Hajolj ki saját idődből:
Isten vén, s egy könyvre görnyed.
A gyermeknek nem jut cukor:
tyúkganajt eszik és megleli az édeset.
Minden göröngy: fénytelen csillag!
Minden féreg: szárnytalan kerub!

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:
az már a menny. Mert minden körbe ér.
(W. S. Fogak tornáca, részlet.)

A közhely és a poézis is naponta összeérnek:

Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas…

Győznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sűrűség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj –
az üresség öntözi szélét!
(W. S. Harmadik szimfónia, részlet.)

Kilépek a véres kádból, elég volt a vörös tájból… Jó barátunk Weöres Sándor (látomásos sátor-tábor)! – Vörös sátor: véres nádból…

Luzsicza Árpád kiállításán: utak és jelek, illetve rejtett jelképek (a lírikus absztrakt, a kortalan-játékos, a medrekből ki – és visszalépő folyamok) érintik, sűrítik-, majd oldják egymást. Mindezt, afféle definiálhatatlan és konkrét módokon, mint például, ahogy a „világhírű”, archaikus költő is mondaná:

Bocson igyi tengere!

Bezén attmaz, Kenze kikte,
Szen lészen szenadon,
Dösön szen küklön,
Nicigen gerde ali kektebezén,
Akomuzne okne menze,
Okne mezge hergezge,

Pitpütor il bézen méne mezne (pitbütor, ó, pitbütör!),
Neszem bezde jermezbezge,
Utro-gergenge ilme bezne olgyamanna,
Kutkor bezne algyamanna (algya-algya, algyamanna!),
Szen borson hoka csalli…
Panyigai, panyigai, panyigai, ü!

Bocson igyi tengere! Ámen.