Sznobok, színészek, öregasszonyok, írók

Mekkora baromság már az, hogy agyamba nézett s nevetett, dühöngött osztálytársam harmadikban, amikor Adyt vettük. Kimondta, amit sokan gondoltak. Néhányan viszont voltunk annyira sznobok, hogy őket röhögtük ki, amiért nem értik ezt az egyszerű képletet. Furcsa sorsfintor, hogy háborgó osztálytársam fejébe bele lehetett látni, legalábbis az orvosok beleláthattak, amikor néhány évvel korábban egy balul sikerült otthoni kémiai kísérlet után söröskupak nagyságú területen eltávolították homlokából a csontszilánkokat. Arra már nem emlékszem, magyartanárunk hogyan kezelte a szent költő és a szent tananyag elleni indulatos támadást, de ez végül mindegy is.

Akkoriban sokan rajongtunk Adyért. Tizenhét voltam, tizennyolc? Volt egy Latinovits-kazettám, sőt három is (egyiken Ady, másikon József Attila, harmadikon Krúdy szólt), rongyosra hallgattam őket. Aztán elkallódtak valahol, de megőriztem a bevésődött emléket, hogy Latinovits mekkora nagy beleérző, s nála jobban senki nem mond Adyt. A színészkirályt néha filmen is láttam, tévében is; volt, amikor kevésbé tetszett a játéka, de mégis megkövesedett bennem: valamit nagyon tud. Aztán pár éve egy hatalmas kivetítőn megint láttam, ahogy Adyt szaval. És nem értettem. Nem értettem, korábban miért gondoltam, hogy jól tolmácsolja Adyt. Nem azt állítom, hogy rosszul, csapnivalóan mondta volna, dehogy!, csupán azt, hogy mellé tudott nyúlni hangsúlyban, értelmezésben is. Jó, bevallom, utóbb azt is gondoltam: micsoda ripacs! (De hát ripacsok vagyunk mindahányan!)

Aztán a napokban a Facebookon találkoztam egy felvétellel: valaki faggatja Latinovitsot. Kegyetlen interjúalany volt! Gonosz, önelégült, flegma. Illetve ilyennek tűnik. Persze bő négy évtized múltán honnan tudhatnám, miféle sérelmek növesztették arcára a kiállhatatlanság cinikus maszkját. De végül ez is mindegy. Már nem érdekel az Adyt mondó Latinovits, pedig valószínűleg tényleg nagy színész volt. Vagy a fene tudja!

Mindig vannak alkotók, színészek, írók, zenészek, akiket felkap a pillanat, hordoz egy darabig, aztán elejti őket. Vagy nem. De mindenesetre egy ideig ők a szentek és sérthetetlenek. Ady is ilyen. Vagy ilyen volt. Végzős gimnazistaként rajongtam érte. Kosztolányiért is. Szűkös kis csárdámban együtt létezett a két dudás! Próbáltam magamban békítgetni őket, ahogy szorongó gyerek a veszekedő szülőket. Tulajdonképpen most is megférnek bennem, ahogy civakodó szüleim emléke, csak az utóbbi évtizedekben számomra Kosztolányi vált „ércnél maradóbbá”. Talán épp az a bizonyos Toll-vita döbbentett rá még középiskolásként, hogy sok mindenről lehet töprengeni az irodalomban a rajongáson túl is. Meg az érdeken túl.

De mi a rajongás, s azt mennyire motiválja az érdek? Gimnazistakori vagy későbbi lelkesedésünk tényleg a műveknek szólt és szól? Esetleg a szerző mítoszának? Egy fényképarcnak, egy póznak akár? Vagy annak, hogy valakik túl sokszor elmondják, mennyire zseniális egy-egy színész vagy író? Nem mindegy persze, hogy kik mondják. Mert attól is függ, hogy azonosulunk-e a véleménnyel, vagy lázadunk ellene, s csak azért is ellentmondunk. Hányszor csapódunk be, vagy ülünk fel gyáván egy-egy hullámra, mert az gondoljuk, az a fősodor, s aki kimarad – miként a reklámban –, az lemarad. Meg egyébként is: falkában könnyebb. A falka megvédi a tagjait.

Amikor először mesélt valaki arról, hogy az egyik irodalmi ikont, akit szeretni és dicsérni illik, magánbeszélgetésekben, kocsmaasztalnál miként pocskondiázzák pályatársai, barátai, azok a barátai, akik egyébként írásaikban és nyilvános megszólalásaikban csupa jót mondanak róla, megdöbbentem. Nem mintha nem tanultam volna meg a kommunikáció, az emberi viselkedés sajátosságait gyerekkorban, a szomszédok, az utcabeliek világában, de valahogy úgy vagyunk kitalálva, hogy elfojtjuk magunkban a kellemetlen tapasztalatokat. Hogy létezni tudjunk. Szóval a kettős beszéd nem csak a politikusok és a pletykás öregasszonyok jellemzője.

Mennyiszer megtapasztaltam később is az alakoskodást, az óvatos beszédet. És alakoskodtam, alakoskodok magam is. De ami régen kisebb társaságokban, zártabb körökben hangzott el, nem szóródott oly mértékben, mint manapság. És ha nem is maradt benn az információ, de legalább meg lehetett kérdőjelezni. Vagy nem figyelni rá. De mostanában áttevődött a közösségi oldalakra az irodalmi csoportok oly mértékű gyalázkodása is, amilyent korábban tényleg csak szűk kocsmai körökben engedtek meg maguknak a szereplők. Persze mindenki tudja, ha csak nem elvakult, hogy ezek a szereplések is alakoskodások. A megváltozott körülményekhez alkalmazkodók.

Az alakoskodás persze mindig valaminek a rovására megy. 1932-ben Kosztolányi Móricz Zsigmond egy tanulmányára reagálva a Nyugatban fejti ki a maga (Móriczéval ellentétes) Arany János-képét. Ott írja: „Én, aki a közelmultban egy népszerű költővel szemben a teljes bírálat jogával éltem, most is azt hírdetem, hogy mindenkiről meg kell mondanunk véleményünket, akár élő az illető, akár halott, akár élőhalott s nem irodalom az, ahol a szabadság annyira guzsba van kötözve, hogy az irodalmi jelenségeket nem értékelik át szakadatlanul s nem lehet büntetlenül azt állítani, akár a legnagyobb költőről is, hogy tökfilkó, akár a leggyémántabb jellemről is, hogy óvatos-duhaj. Az ilyen irodalom hovatovább megmerevedik s remekírói csak bebalzsamozott múmiák lesznek államilag gondozott díszsírhelyeken.”

Kosztolányinak valószínűleg igaza van, bár tudjuk, nagy játékos volt ő is.

Az érték megítélését annyi minden befolyásolja: ízlés, sznobizmus, szimpátia, barátság, falkaszellem, félelem, esztétikai, erkölcsi, anyagi helykeresés, érdek.

Volt egy legendás szolnoki színidirektor. Valami díjat kapott, amiért a társulata adandó alkalommal hatalmas ovációval köszöntötte. Az igazgató talán meg is hatódott, de ahogy villant a szemüvege, a hangjában kicsi gunyorosság is bujkált: Nagy színészek vagytok!

Jenei Gyula