Tükrök tükrözése

RAKOVSZKY ZSUZSA:
FORTEPAN
GERGELY ÁGNES:
VIHARKABÁT

A 2015-ös könyvhétre jelent meg Rakovszky Zsuzsa Forte­pan, az ideire Gergely Ágnes Viharkabát kötete. Két költő-író, műfordító, elsősorban az angol, amerikai irodalom közvetítői, a kortárs irodalom két meghatározó alakja. Mindkettejük friss verskötetét prózák előzték meg, mindkettőből kiolvasható a számvetés, összegzés szándéka. A párhuzamok azonban nem állnak meg az életrajzi mozzanatoknál, a kötetek több ponton is összekapcsolódnak, felelnek egymásnak. A Forte­pan és a Viharkabát költője is hisz az emlékek identitásformáló erejében, mindkét kötet ragaszkodás az emlékekhez, a múlt valahol mélyen őrzött darabjaihoz. Az én és az emlékezet egymást feltételező, alakító viszonya, a múltra, az örökségre való ráeszmélés köti össze a két versvilágot. Ezt erősítik a borítók is: a fényképek szürke-fekete árnyalatától élesen elütő fehér betűk díszítik mindkét kötetet. A versek legtöbbjét foglalkoztató kérdést Rakovszky így fogalmazza meg: „mindaz, mit őriz az emlékezet –/ az árnyakkal, kiket táplál a vérem –,/ mi lesz velük, ha én már nem leszek?” (16)

A Fortepan két ciklusba rendezi a verseket. A Napéjegyenlőség spirituális, látomásos, ősi toposzokkal, archetípusokkal, belső képekkel teli világa után a Fortepan ciklus következik. Utóbbi anyagát az interneten található azonos című fényképarchívum inspirálta, a régi fotók előhívják a versbeszélő emlékeit. A kötetnek nincs mottója, ciklusokból kiemelt verse, mégis az első darab, A pszichológusnál egyfajta nyitányként is olvasható. A cím egyértelműsíti a vershelyzetet, a beszélő egyes szám harmadik személye eltávolítja magától az énkereső alakot. Mintha laboratóriumi körülmények között vizsgálná a költő (és az olvasó) az önmagát kereső alanyt. „Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem,/ Mindig gyorsabban futnak a napok:/ Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:/ Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok./ A dolgok megtevődnek általam./ De én hol vagyok ebben az egészben?/ Akár egy kulcsot: elhagytam magam./ Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!” (8) – nyílik meg a beszélő, kitárulkozása éppen hétköznapi megoldásaitól lesz lírai, megrendítő. A már-már közhelyszerű kijelentések katonás rendjébe szedett vallomás – sorvégekkel összehangolt gondolati egységek, a szigorú központozás, a lírától szokatlan kettőspont – is mutatja, hogy a felszín rendezettsége és a mélység rendezetlensége feszül egymásnak. A kötet versei, beszélői makacsul keresik ezt a bizonyos kulcsot az én és az emlékezés viszonyában.

Rakovszky kötetében vissza-visszatérő motívum a túlpart és a víz. Az első versben a „mennydörgő zebrán” való átkeléskor jelenik meg a halott anya szellemképe. A látomások és az álmok mellett a reális mozzanatok is összekapcsolódnak a motívummal, például a túlpar­tok közötti utazás metaforája lesz a városon belüli ingázás is. A mitikus és a reális tereket ezek a közös képek kapcsolják össze, megteremtve ezzel a Napéjegyenlőség ciklus alaphangulatát, a – hol borzongató, hol cirógató, de – kísérteties lebegést. Az álom és az ébrenlét, a tudat és a tudattalan összemosódik, mégis a nyitányban tapasztalt rend a rendezetlenségben uralja a ciklust. Dal, szonett, elégia, életkép, verses novella, ballada igyekszik megragadni ennek a szellemekkel teli világnak a lényegét, ahonnan nézve a jövő félelmeitől a múlt nyújthat menedéket, az emlékek azonban tünékenyek, az emlékezés molyrágta, lyukas. „A lét tüzében perzselődöm” – olvasható a Parázs szonett zárásában. A reális képekből látomások születnek, ez lesz az alapja annak a koncepciónak, amely a különböző formájú, nézőpontú, regiszterű verseket ciklusba rendezi. Ez az építkezés versen, versszakon belül, de verseken keresztül, narratív jelleggel is tapasztalható, például A föld alatt „túlpartra” siető alakjának megakad a szeme egy bulvárlapon, „a képről farkasszemet néz vele/ az anstetteni rém sötét szeme” (10), a címlap előhívja a látomást, de azt csak a következő vers, Az elrabolt lány bontja ki.

A Napéjegyenlőségben is megjelennek a Fortepan ciklus központi motívumai, az emlékezet által őrzött pillanatképek, melyek „veszendő drágakövek” (17), és legkésőbb az emlékezővel együtt tűnnek el. A Fortepan ciklus verseit az internetes képadatbázis egy-egy darabja ihlette, a közös forrás egységesebbé, kiegyensúlyozottabbá teszi ezeket a verseket. A képek kronológiája, a múlt konkrét nyomai problémátlanul kapcsolják össze a ciklus darabjait, erős versfüzérré gyúrva a kötetet záró címkeverseket. A beszélőt a kamerák által rögzített képek mögötti „világ”, „szellemtérkép” foglalkoztatja, az az „elgondolhatatlan” tér, ahol „ledobja álarcát a Lét” (36), amit csak a „behunyhatatlan belső szem” (41) érzékelhet. Az irodalomelméleten edződött olvasó szívesen citálná a már-már kötelező Luhmann-, Kittler-, Derrida-fogalmakat, de bármennyire is illusztrálhatná Rakovszky Zsuzsa az elméleteket, a versekbe oltott bölcseleti kérdések mélysége, a beszélő személyessége, a költő mesterségbeli tudása és alázata többet érdemel ennél a szerepnél. A 20. század magyar történelmének kis tablóiként is olvasható ciklus tele van olyan szép versekkel, amelyeknek egyszerűen csak hagyni kell, hogy megszólítsanak, megérintsenek, és soraikat pillanatfelvételekként megőrizzük magunkban.

Ez a tudás és alázat alapozza meg azt az eleganciát is, ami Gergely Ágnes pályáját, versvilágát jelképezi. A Viharkabát válogatott és új verseket tartalmaz, a szerző értelmezésében trilógiát alkot a Két szimpla a Kedvesben memoárral és az Oklahoma ezüstje portrékönyvvel. Önmagában érdekes az a koncepció, amelyben ilyen különböző műfajok alkotnak szerves egységet, bár második gondolatra voltaképpen nincsenek olyan messze egymástól. A memoár, a portré és a versek közös nevezője a személyesség, amely a vallomáson, érintettségen, az emlékek felidézésén keresztül szorosan összekapcsolja ezt a három kötetet.

A Viharkabátba bekerültek Gergely legnagyobb versei, köztük a Nászéjszaka, az Izabella és Ferdinánd. „Nincsenek emlékeim, / és ha vannak sem őrzöm őket” – olvasható a több mint ötven évvel ezelőtt született Ajtófélfámon jel vagy versben. Gergely Ágnes életműve, a trilógia, és annak is legújabb, záró szándékú darabja, a Viharkabát azt mutatja, ez nem igaz: ez a kötet maga az emlékezés, szerettekre, barátokra, olvasmányokra, tapasztalatokra, érzésekre, benyomásokra. Nem válik a múlt őrzőjévé, inkább olyan bölcsesség olvasható ki belőle, amihez kell a tapasztalás, az emlékezés.

Gergely Ágnes szigorú szerkesztője saját magának, több interjúban is hangsúlyozta, hogy a 2006-os, monumentális, összegyűjtött verseit tartalmazó Útérintőből kimaradt verseket végleg kidobta. Ez a kérlelhetetlenség tapasztalható meg most is: átírt sorok, címek, kigyomlált részletek, új elosztás nyomán született meg a Viharkabát kötet. A régi versek erősen átválogatott anyaga került az első két ciklusba: az Izabella és Ferdinándba (1959–1997) és a Zilált időbe (1998–2010). A 2011 és 2015 között született versek a harmadik, Álmatlanok című részben kaptak helyett. A ciklusokon belül is meghatározó a kronológia katonás rendje, mégsem törik meg a kötet egészének íve.

A kötetkompozíció jelentősége és interpretációt alakító ereje megkerülhetetlen az olyan tudatos költő-szerkesztők esetében, mint Gergely is. Ebben a vékony kötetben is ott vannak mások mellett a nyugatosok, az újholdasok, a francia szimbolisták, az angol preromantiku­sok, az amerikai kortársak éppúgy, mint a zeneszerzők, festők. Gergely versvilágában nem annyira a hagyomány folytatásáról van szó, inkább annak levetkőzhetetlenségéről, a magyar és világköltészet hatására való ráészmélésről.

Hogy milyen sokrétegű Gergely lírája, arról sokan írtak már, különösen az Útravaló kötet megjelenésekor. Az elmúlt évek versei is azt mutatják, hogy Gergely Ágnes frissessége, eleganciája, töménysége semmit nem kopott. Nincs mód arra, hogy egyenként merüljek el a szövegekben, de már az Álmatlanok nyitó verse bizonyítja, hogyan él együtt a hagyomány, ízlés és emlékezés. A Költőnek nincs kora villoni ballada, a nyolc soros versszakok játékos iróniáját töri meg az ajánlás tömörsége és a szakasznyitó megszólítás: „Herceg, ne mondd: letelt a lét,/ s a hegynek nincs bora –/ borgát vagy korlát, mes amis,/ költőnek nincs kora.” (78) Az ajánlás – és a kötet kompozíciós megoldásai is – megidézik a fiatal Babitsot. A Ballada Irisz fátyoláról megrázó zárlata a fehér gyászt öltő istennő képével párbeszédbe lép a Gergely-verssel, ahogy az Ajtófélfámon jel vagy József Attilával, vagy az a több tucat vers azzal a több tucat klasszikus és egzotikus költészettel, amelyet mind ez a vékonyka, mégis súlyos és tömény kötet tartalmaz.

Együtt olvasva a Fortepannal, Gergely és Rakovszky nemcsak témával és motívumokkal (víz, tenger, belső képek, utazás, szakralitás stb.), de egész versekkel is kapcsolódnak egymáshoz. Nagyon szép összeolvasni például Gergely Ágnes 2013-as versét, A régi házat nemcsak az ajánlásban szereplő Robert Lowell versével (For Sale), hanem a Fortepan régi otthonokat felidéző és elbúcsúztató soraival is. Vagy a két kötet záró verseit. „Más kavicsok, más part, másik ország, más kontinens” – szól a Viharkabát mottója, A bretagne-i fogolyból (2015) kölcsönzött gondolat. A Gergely-versvilág gyakori toposza az utazás, amelyhez nem ritkán a hajó-motívum kapcsolódik. Ez a két ősi eszköz keretezi a Viharkabát majdnem félszáz évből merített válogatását is. A kötet záró verse (Rimbaud az angyalok között) a részeg hajó metaforát gondolja újra, összeolvasva a mottóval és a kötet egészével különösen megindító a zárás: „Nincs részeg hajó többé/ csak részeg kikötő” (150). A központozás nélküli, a szakaszhatárokat elmosó vers utolsó két sora élesen kiválik a „Nincs” nagy kezdőbetűjével. A „részeg kikötő” párja Rakovszky zárlatában (címkék: szitakötő, istenek, remény) a mindent benyelő „sötét folyó” partja, ahol a beszélő végül így ragadja meg az én és az emlékezés szétszálazhatatlanságát: „Mikor már nincsen arcom és nevem,/ a parton, hogyha kérdezik, ki voltam,/ korlát, ecetfa, árnyék, felelem,/ halványuló képek sora, írás a porban.” (65)

Nem az a lényeges, olvas-e Rakovszky Zsuzsa Gergely Ágnest, és fordítva. A Fortepan Csillag című szonettjének beszélője kérdések sorával próbálja megragadni a „puszta Én”-t, mely talán Isten-szilánk, talán őrláng, talán „egymásra néző tükrök tükrözése” (19). Pontos, szép sorok tükrözik egymást, a Fortepant és a Viharkabátot, a magyar és a világirodalmat, a költőt és az olvasót.

Varga Betti

Magvető Kiadó
Budapest, 2015
72 oldal, 2490 Ft

Európa Könyvkiadó
Budapest, 2016
156 oldal, 2790 Ft