Bartis Attila – Radu Arfim: A nyugalom

MAROSVÁSÁRHELYI
TOMPA MIKLÓS TÁRSULAT BUDAPESTEN

A budapesti Nemzeti Színház idén április 12–30 között rendezte meg a IV. Madách Nemzetközi Színházi Találkozót. A MITEM (Madách Internacional Theatre Meeting) fesztivál az európai sikerként is számon tartott találkozó mára a nemzetközi színházművészet új és tradicionális műhelyeinek találkozási pontja lett. Idén Dánia, Lengyelország, Litvánia, Lettország, Macedónia, Magyarország, Norvégia, Olaszország, Oroszország, Románia és Svédország képviselteti magát a seregszemlén. A fesztiválon műsorra tűzték Bartis Attila A nyugalom című darabját, melyet Radu Afrim, neves román rendező állított színpadra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeivel.

„18 éven felülieknek! Figyelem, durva lesz!” Két évvel ezelőtt egyik helyi médium így harangozta be Marosvásárhelyen a különös érzékenységgel, kemény őszinteséggel komponált előadás premierjét. A bemutató óta A nyugalom előadás és annak közreműködői tizenkilenc díjat nyertek el különböző fesztiválokon.

Nagy ívű, veretes produkció ez, nem könnyen emészthető, mélylélektani tartalmakkal és melléjük pontosan adagolt, humorból kevert „oldószerekkel”. Radu Afrim tudja, hogy a tragikum és a komikum, a szeretet és a gyűlölet egy nadrágban járnak, s hogy a szenvedés az alkotás kerozinja. A főszereplő fiatalember is ettől inspirálva válik íróvá. Andor, amúgy nem a saját életét éli, hanem az anyjáét.  Az anyjáét, aki ünnepelt és preferált dívaként élt évekig Budapesten a Kádár érában, de mikor lánya disszidált ejtette őt a hatalom. Akkor zárkózott be lakásába és zárta maga mellé fiát is, aki jó ideig nem volt elég erős ahhoz, hogy megpróbáljon kitörni a fogságból. Abból a fogságból, melyet megvet ugyan, de mely, mint üvegbúra meg is védi őt az élet megélésétől. Persze azért mindentől mégsem védi meg ez a fogság, leginkább férfivágyaitól nem. A szerelemmel találkozva a fiú ráeszmél, hogy a bezártság nyugalmánál sokkal nagyobb érzés, a kínnal és örömmel járó kitörni vágyás. A szexus, a női nem fogalmának komplettálása, ami persze először gyötrelmes kihívásnak tűnik számára. Megrázó írói és rendezői mélyszántás ez a produkció. Egy anya zsarnoksága, egy fiú sodródása, a se veled, se nélküled érzés szimbiózisa van itt jelen, lélektani késszúrásokkal fájdalmasítva, és a közelmúlt történelmének vágásaitól is megvéreztetve.Andor számára lassan kiderül, milyen is a múlt és a jelen körülötte. Megtudja például, hogy apja ávós volt, s hogy a neki most magát felkínáló öregedő szerkesztőasszony gyermekkorában az ő pelenkáit mosta.

A látvány igen komplex, a különböző helyszíneket egy többnyire ellipszis alakú vizesárok köré építette a díszlettervező (Adrian Damian) középen kis szigettel, ahova eljutni legtöbbször csak úgy lehet, ha közben csuromvizessé válnak a szereplők. Ez a rekvizitum amellett, hogy nagyon erős vizuális jel,  a néző  érzetét nagyban befolyásolja. Mire az előadás véget ér, gondolatban mindnyájan ott gázolunk a vízben, vagy csapzott lélekkel didergünk a hatvanas évek metlakijából kirakott hidegpadlón.

Oldószere is van az előadásnak, nem a színpadi víz az, hanem a humor, melyben rengeteg szeretet lakik és azok a színészek, akik ezzel nem öncélúan bánnak, azok segítenek a nézőnek egy másik perspektívát is megmutatni: hogy van élet a vizes árkon túl is. Hogy van madárfütty (zseniális madárfütty!) is a kalitkában, és hogy egy fekete koporsó nagyon is lehet a fekete humor forrása, ha az súlyával szinte maga alá gyűri akrobatikusan egyensúlyozó szállítóját. Az oldást és kötést a „kar” képviseli. A benne megjelenő színészek jól adagolt ritmusban, sajátos epizódokkal „szakítják meg” a cselekményt, egyszer zsonglőrködve székeket dobálnak, máskor temetési menetet képeznek (ebben Varga Balázs papi énekszólója külön is figyelemre méltó) ha kell bizottsággá alakulnak, hogy az eléjük idézett művésznő fegyelmi ügyét megtárgyalják. A kar metamorfózisait Márton Erika bravúrosan segíti szellemes jelmezeivel.

Az anya (B.Fülöp Erzsébet) agresszivitását mintha még törékenysége is erősítené. Ő a gonosz manó, egy kobold, aki belerondít mindenbe, ami akár szép is lehetne. Levegőt nem enged venni maga körül, egérutat sem lehet nyerni előtte, mert apró lépteivel áldozatát mindig utoléri. Elvárásaival ő határozza meg fia számára az életet, mintha arra született volna, hogy a halálára spekuláljanak. Zseniálisan undok és szánalmasan magányos. Bányai Kelemen Barna nem ismeri a manírt, ő a színész, aki nem eljátssza Andort, hanem: momentán ő Andor. Születetten természetes mikor szeret, mikor gyűlöl, amikor kétségbeesett, amikor hazudik (legtöbbször persze önmagának). Olyan, mint a börtönben senyvedő elítélt, aki már-már attól fél, hogy egyszer majd kiszabadul. Kiss Bora, mint Fehér Eszter a kiszolgáltatott nő önfeladó magatartását váltogatja a kétségbe esett személyiség agresszivitásával. Az ifjú színésznő a mély traumákat hordozó lányt Ofélia erőkkel tolja az őrület határáig. Érzékenyen, törékenyen, de mégis erőt mutatva amplitúdózza végig a szerepét. A drámai színészi játék mellett több jelenetben, saját zongora kísérettel különös dalokat is énekel ( a többiek által előadott oratórikus betéteket is ő komponálta).

Nagy Dorottya olyan, akár egy Brecht-figura, lompos-rongyosságában a lepusztultak méltóságát képviseli, éppen kiégettségében emberi és szerethető prosti. Biluska Annamária monológja megindítóan szép „Balkán-gyöngyszem”. A korosodó büfésnő romantikus hőssé lesz egy kopott konyhakredenc és az őt mesére biztató, húsvéti locsolkodásra érkezett kocsmai „bútordarabok” között. A könyvkiadás mindenható üdvöskéjét, a szexre éhezett hölgyeményt Berekméry Katalin alakítja kiválóan. Hol tizenöt éves kislánynak, hol nyolcvan éves matrónának álcázva jelzi női elvárásait a könyvét megjelentetni kívánó Andor számára. Bartha László Zsolt Fenyő elvtársa telitalálat. A fiatal színész pontosan érzi, hogyan kell találkoztatni a humort a drámával, hogy abból tragikomikum szülessen. Intellektuális pengeél ez, kevesen képesek megállni rajta. A kar szereplői tevékeny résztvevői és nem csupán kísérői az előadásnak. A tagok „miniprodukciói” (Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter) élő vetülékszálként épülnek be a cselekmény-és gondolati fonalak közé, melyekből a rendező Radu Afrim e tragikomikus, groteszk kárpitot összeszőtte.

A produkciót tényleg nem a zsenge ifjúságnak szánta a rendező, de itt minden „durva” megoldás az artisztikum szolgálója. Ebben a színházi felfogásban a vetkőzés nem azonos a gatyaletolással, a meztelenség nem üres show mutatvány, a naturális színpadi szeretkezés pedig nem pornográfia. Ezek az elemek a darabban egy ödipális kapcsolat feloldhatatlan drámájának kísérői, a fájdalmas őszinteség, a csontig való önlecsupaszítás, az érzelmi-, nemi- és lelki zűrzavar megjelenítői.

A három órás produkciót egy ülésben láthatta a budapesti közönség. Az előadás azonban lelket és tudatot fogva tartó intenzitásával, különlegesen adagolt pszichodramatikus elemeivel a nézőket végig szellemi izgalomban tudta tartani. Oly annyira, hogy az előadás végén szinte zavarba ejtően hosszú csend után csattant föl az utána kitartó vastaps.

Pacsika Emília