Kislexikon hitválsághoz

NÉMASÁG (2016)

Sorok közé bújtatott lélektani drámából kliséktől rogyadozó akadémikus dráma: ezzé fajult a Shusaku Endo 1966-os, nagyhatású regényéből készült újabb adaptáció. A nagymester Martin Scorsese jórészt független pénzből, apró, ismeretlen stúdiók közreműködésével világra jött Némasága fájón nélkülözi a legendás szerző-direktor invencióit. Vizuálisan nem különösebben találja fel magát, lévén Scorsese imádja újraalkalmazni a régi korok képiségét (A rettegés foka-remake – expresszionista ’60-as évekbeli horrorok, A leleményes Hugo – bölcs, gyengéd fityisz a 3D-őrületnek 2011 csúcsévében). Története pedig, noha kézenfekvőnek tűnne a lassan hitehagyottá váló lelkészek miatt, nem jól fókuszál a vándorló antihősökre, így a rendező korántsem a magányos Travis Bickle (Taxisofőr), Jake LaMotta (Dühöngő bika) alakmásait rajzolja meg.

1988 óta próbálta tető alá hozni az Endo-írásmű filmváltozatát, szerelemprojektként tekintett rá, csakúgy, mint a Krisztus utolsó megkísértése című Kazantzakis-könyvre, és ha egybeesésekre gondolnánk, cseppet sem tévedünk. Mindkettő vallásdráma a felsőbb hatalom kívánalmai és az ember belső világa közötti rivalizálásról, pontosabban, ezek feloldhatatlan oppozíciójáról regélnek. (Csupán kis színes információ, hogy a japán regény akkor zuhant Scorsese küszöbére, amikor a görög író regényéből született film félreértett botrányműként csiholt indulatokat.) Ám míg a Krisztus utolsó megkísértése celluloid-verziója tényleg centrumába helyezte a nyűglődő, önostorozó, sorsával vonakodva, sőt, rettegve, zokogva („Nincs másik lehetőség?!”) szembenézni akaró, kíméletlen alternatív történelembe csöppenő, deheroizált isten-Embert, addig a Némaság ugyanerre képtelen, holott előnyből indul, hús-vér, bukásra ítélt karaktereket mozgathatna. Legfeljebb sablonos tézisszentenciák jutnak nekünk Isten csendjéről. Fő állításként szerepel ugyan, hogy hiába remélünk segítséget hithű keresztényekként, odafentről nem érkezik sugallat, így ott maradunk mi, egyedül, láncra verve, fejjel lefelé lógatva, véresen, börtönbe zárva. Humanizmus ütközik az égi kívánalmakkal, hovatovább, mind az ún. Harmadik Generációs regény, a japán újhullámos Masahiro Shinoda 1971-es vászon-átirata direkt hangsúlyt fektetnek a deprimáló olvasatra, olyan kulcsfogalmakra, mint a Magány, ám leginkább maga az Ember. Utóbbi kapcsán egyébként ildomosabb anti-humanizmusról szólni. Az eredeti műben és – az írás végét rendezői felháborodásra még kegyetlenebbé alakító – a japán filmben is végül feladja az identitását a főszereplő portugál jezsuita, Rodrigues atya. Végképp tűzre vettetik minden keresztény, bennünket jobbá formáló idea, így Endo vagy Shinoda, csakúgy, mint irodalmi (Junnosuke Yoshiyukitól Hiroyuki Agawáig) vagy mozis (Hiroshi Teshigaharától Koji Wakamatsuig) kortársaik, fejcsóválva, illúziók nélkül bizonyítják a rajtunk segítő erők romantikus-kanonizált erejének hiányát. Ugyancsak a sérülékeny test és lélek állnak előttünk, vagyis a kazantzakisi út bizonyulna járhatónak Scorsese számára is. Ő viszont csak hűen tollba diktálja a regényt, biflázza a külsőségeket, de képtelen velővel, szubsztanciával tölteni a papírra vetett mondatokat.

Nála lényegesebb, hogy csillogjanak a képek, eposzinak tűnjenek a snittek, Rodrigo Prieto, a hű mexikói operatőr színben pompázóvá avatja a saját hazájukban üldözötté lett keresztények barlangját, nagytotálban mutatja Rodrigues és Garrpe Ázsiába hajózását, olajfestményeket idéző barnával mázolja a Rodrigues hitkrízisét szimbolizáló atmoszférát. Nagyszabású az egész, üvölt róla, hogy a kurrens Oscar-hajrá idején tartották a bemutatót, ez az adaptáció feltűnően klasszicizál, tradicionális narratíva-öntőformákban, karakterrajzokban hisz. Amennyiben az Andrew Garfield által rendkívül jellegtelenül alakított Rodrigues belső transzformáción megy keresztül, a kamerába, a néző arcába kell bifláznia a megélt tapasztalatait, vagyis a Némaság didaktikusan külsődlegessé avatja egy figura lélektani próbáját. Rendszerint így jár el mozi, emiatt egy rakás coelhói elmélkedés a jussunk, ha Liam Neeson buddhistává formált mentorfigurája nagy beszédet tart pálfordulásáról, úgy beszél, mintha a legepikusabb szónoklatot kellene mondania, persze, szigorúan suttogva, mert a film igazi drámaként próbálna helytállni, visszafogott kíván maradni, ám látványosan bukik. Bosszankodásra ad okot a japán művekben kulcsszerepű taposóikon, a fumi-e beemelése. A 2016-os Némaságban Krisztus mosolyra fakasztóan beszél a főhőshöz, az 1966-os írásműben ugyanez indokolt, mivel a kijelentések belesimulnak a papírhalmazba, míg az 1971-es film abszolút földhözragadt, a Megváltó nem szólal meg benne, tényleg kínzó a némaság. Realista, csaknem naturalista stílben (a pap ordít, vergődik, tehetetlenül viseli a szörnyűségeket) zsákol a Shinoda-film, pontosan azért is indokolt a befejezése, amely a fumi-e-re lépést az identitásrombolás, a hittagadás netovábbjaként, a lelkileg végleg összeroppantott, meggyilkolt Ember zálogaként definiálja. Felesleges polifóniára számítani, a Némaság újabb változata pusztán foghegyről veti oda, hogy mind a vakbuzgón kergetett kereszténység, mind a japánok képmutató, buddhista tanok mögé bujtatott vallási nézetei egyaránt fanatikusok ideológiái, így Inoue elöljáró és Rodrigues pokoli tanulságos, bivalyerős nézetvitája a kulturálisan érzéketlen nyugati nézőpont áldozatául esik. Scorsese, már csak saját katolicizmusából fakadóan is, a jezsuita misszionáriusok perspektíváját részesíti előnyben, ám kardoskodása felszínes marad. Idősebb japán kollégája, Shinoda elevenünkbe talál, mert egyrészt saját kultúráját veszi célba (vagyis azt mímeli, amit a Kurosawa-féle eposziságot unó, 1920-as években született generáció bírálat tárgyává avatott, lásd például a ’71-es film önkényuralmi lovas, képtaposó szcénáját a vallásos szamuráj-párral), másrészt nála valóban gyarlókból áll mindkét tábor. A japánok merev, brutális „Verd be a kiálló szöget!” hozzáállása ódzkodást szül, a portugálok „Éljen a kereszténység!” lózungja eleinte ugyancsak vakságként jelenik meg, hogy papjaik aztán bántalmazottakként a cserbenhagyott, a hallgató Isten bergmani hústesteiként haljanak meg. (Ráadásul, ha jobban belegondolunk, a japán írásmű és a japán celluloid-átirat is azt ábrázolják, ahogy mestert, tanítványt évtizedekre beszippantja a diktatórikus japán vallásgyakorlat örvénye, így ha valaki odamerészkedik, bárki is legyen az, lecsap rá a dehumanizálódás, lelkileg elpusztul, nem jut ki élve.) A Némaságban hiába keresnénk ilyesmit, még a zárókép sem segít a japánná maszkírozott, urnában égő, keresztet szorongató Rodriguessel.

Vallás- és karakterdrámaként sekélyes az új film, amennyiben zsigerekig hatoló, lelkileg-mentálisan darabokra ziláló kereszténység-kritikára vágyunk, azt nem Scorsese fél-független amerikai dolgozatától kapjuk meg, hanem Európából vagy Dél-Amerikából. Az olyan szerzői művek, mint a Dietrich Brüggemann 2014-es Keresztútja, a román új hullám veretes Dombokon túl-ja Cristian Mungiutól vagy a Pablo Larraín által jegyzett A klub ténylegesen határsértők, távolságtartásukkal, netán infernális pszichológiai erejükkel ütik gyomorszájon a közönséget, zömmel kortárs közegben bonyolódnak, a hétköznapok terrorjában látják az igazi fenyegetést. Ha pedig az elvhűség és a külső nyomás szembenállásáról néznénk filmet, a Fred Zinnemann-féle Egy ember az örökkévalóságnak és a Hiroshi Teshigahara jegyezte Rikyu sokkal jobb tananyagoknak bizonyulnak.

Szabó Ádám

Rendező:
Martin Scorsese

Szereplők:
Andrew Garfield, Adam Driver, Liam Neeson, Issey Ogata, Tadanobu Asano