Oláh András versei

útlevél a múltba

álmod szerettem volna lenni

megbújni párnád gyűrődésein

ám belőled elfogyott a csiklandó

öröm: kinyúlt pólódban

vacogsz összekucorodva

s ha volt is hozzád kulcsom: már

nem érvényes – bezárkóztál végleg –

két ember kell a magányhoz

ám nincs ami felejtésre ítélhetné

a tiltott határátlépéseket

– itt kering bennünk az ősz

de talán még kinyújtja kezét a

rosszkedvű reggel hogy ne menj el

hogy ne kelljen visszajönni

didergéseink

vacog a kezedben a telefon

– maroknyi fuldokló remény –

a szavak elakadnak hamar: az a másik

semmit sem értett meg belőled

– érzi azt az ember amikor nincs tovább –

itt kint másképp esik az árnyék

a mindent felélő bolond szorgalom

miatt elfogytak a feladványok

a nyitva hagyott kérdések

de a megfejtés-mező mégis üres maradt

és üres vagy te is amikor fojtva elköszönsz

s ha pár másodperc múlva halk búgással

remegni kezd zsebedben a készülék

– nem számít már: úgysem veszed fel

fejfájós délutánok

fekszel hanyatt a redőny résein beszivárgó

fénycsíkok közt úszó porszemek fojtó

tengerében… akkor is így csíkozódott a fény

amikor az a lány hagyta hogy testéről

lesodord a semmi kis bugyit

kedvesen átsegített az első remegésen

forró párát lehelt testedre

együttérzőn fészkelődött alattatok az ágy

s ahogy magába zárt

fojtott sóhajod az ő sóhajával találkozott

– azóta sem jut eszedbe semmi szebb…