Tiszatájonline | 2017. április 22.

Keserédes utazás Keletről Nyugatra

UTAZÁS APÁNKKAL
Az ifjú román rendezőnő Anca Miruna Lăzărescu első nagyjátékfilmje, az Utazás apánkkal hamar kedvező kritikai visszhangban részesült szerte Európában. A német–román–magyar–svéd koprodukcióban gyártott alkotás bevallottan életrajzi történeteket dolgoz fel. A művészfilm és a közönségfilm határmezsgyéjén egyensúlyozó mozi mind formailag, mind dramaturgiailag a művészfilm keretei közt marad, miközben engedményt tesz a szórakoztatás kívánalmának is… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

UTAZÁS APÁNKKAL

Az ifjú román rendezőnő Anca Miruna Lăzărescu első nagyjátékfilmje, az Utazás apánkkal hamar kedvező kritikai visszhangban részesült szerte Európában. A német–román–magyar–svéd koprodukcióban gyártott alkotás bevallottan életrajzi történeteket dolgoz fel, mondhatni a rendezőnővel készült interjúkból megismerhető családi legendárium fő történetmagjának elemei és motívumhálója bontakozik ki a vásznon a közel kétórás játékidő alatt. A művészfilm és a közönségfilm határmezsgyéjén egyensúlyozó mozi mind formailag, mind dramaturgiailag a művészfilm keretei közt marad, miközben engedményt tesz a szórakoztatás kívánalmának is (éppen emiatt kevéssé hasonlítható a román újhullám darabjaihoz, a közelmúltban készült német múltfilmekhez viszont annál inkább). A film egyik legmarkánsabb rétege kétségtelenül a történetből kibontakozó egzisztenciális kérdések mentén artikulálódik, jelesül a hidegháború Kelet és Nyugat között húzódó ideológiai és életmódbeli törésvonalai a szubjektum önszerveződésének örök problematikájára íródnak rá.

A szüzsé meglehetősen könnyen fölvázolható, hiszen egy Aradon élő dunai sváb származású, így a romániai társadalomban egyszerre belül és kívül elhelyezkedő család Németországba történő, bonyodalmakkal teletűzdelt utazása beszélődik el. A műfaji tekintetben kézenfekvő módon road movie-ként elkönyvelhető mű az utazás kétségtelenül centrális motívuma ellenére inkább a helyben járás, semmint a mozgékonyság jegyeivel operál. A mozgás ugyanis korántsem fizikai megvalósulása esetén válik érdekessé, hanem az egyénben megvalósulandó határátlépések tekintetében mutathatna fel egyfajta állapotváltozással járó tapasztalatot. Mindez nem történik meg, hiszen az Utazás apánkkal a kelet-európai létbevetettség szcénáit vonultatja fel a maga groteszk irányába tendáló dramaturgiájával, az utazáshoz a fizikai helyváltoztatás ellenére nem az előrejutás párosul, hanem a kitörhetetlenség, azaz az előrejutás mint illúzió felmutatása (ehhez kitűnő támpont Michel Onfray Az utazás elmélete című opusza).

MV5BZDdiNzU5YjMtYjdlNC00ZjdlLWI0NzctNTg1ZDAzZTRlYjg0XkEyXkFqcGdeQXVyNDkzNTM2ODg@._V1_SX1500_CR0,0,1500,999_AL_

A keleti blokk ketrec léte örök toposz: a hatalom által bedobozolt, iktatott és nyilvántartott személyiség Nyugat felé tartó mozgásának, majd megérkezésének valódi értelme felülíródik, hiszen a szabadság valójában illuzórikus formában jelenik meg (a széttartó példákat a természetesen jóval korábbra datálható Kafkától – Az elkallódott fiú – , Gothár Péter Tiszta Amerika című filmjéig lehetne felvonultatni). Ez megy végbe Lăzărescu filmjében is. A kisebbségi lét kettősségének tapasztalata a romániai diktatúrában való érvényesülés mentén is jelentést nyer, hiszen a történetbeli testvérpár (Mihai és Emil Alexandru Margineanu és Răzvan Enciu kitűnő alakításában) idősebbik tagjának, az orvos Mihainak a Securitatéval kell együttműködnie ahhoz, hogy útlevélhez jussanak. Apjuk egyetlen esélye az életben maradásra ugyanis, ha egy drezdai kórházban megműtik.  Az NDK-ba vezető utazás időpontja azonban teljesen egybeesik a prágai tavasz kezdődő zűrzavarával. Ez a véletlen további véletleneket generál: a román külképviselet iránymutatása alapján csak Nyugat-Németországon keresztül térhetnek vissza Romániába, amiből logikusan következik az ottmaradás. A határon való átkelés után azonban a két testvér között egyébként is folyamatosan jelenlévő konfliktus kiéleződik, s Mihai a menekültszálláson megismert, arisztokrata gyökerekkel rendelkező Ulrike von Syberggel (Susanne Bormann alakításában) tart Münchenbe. Ahol is bebizonyosodik, hogy a hölgy valójában egy kommunista közösség tagja, társai pedig egytől egyig csodálattal emlegetik a keleti blokk progresszívnak hitt politikai berendezkedését.

A Nyugat mint a szabadság terrénuma egy müncheni kommunista közösség lakásában meglehetősen groteszk módon tárul fel: Marx és Lenin képekkel, mozgalmi plakátokkal és díszletekkel a kelet-európai kulisszákba való visszatérést rejti. A keleti blokk fojtogató levegője nem pusztán ebben a formában köszön vissza, Mihait a nyugatnémet titkosszolgálat is megpróbálja beszervezni. Ez az egyfajta kelet-európai sorssá stilizálódó létszituáció nemcsak az utazás értelmetlenségében és abszurditásában ölt testet, hanem a térben és időben való létezés szűkös mozgásterére, az egzisztencia beszorítottságának időtlen tapasztalatára utal.

MV5BMDIyOTk3YjMtOWM5My00YTZhLWI0NzktMGM1N2I0ZjdkOTZkXkEyXkFqcGdeQXVyNDkzNTM2ODg@._V1_SY1000_CR0,0,1582,1000_AL_

A nézőpontváltások, nyelvi keveredettség, a történelemben való tájékozódás képtelensége a film második harmadának (halál)tánc jelenetében manifesztálódik. A Kalinka című széles körben ismert orosz népdal Emil általi átiratára táncoló szélsőbalos fiatalok a nyelvi korlátokból fakadóan sétálnak be a testvérpár csapdájába, a dalszöveg egyik sora például így hangzik: „ki az összes sztálinistával az országunkból”. A nyelvi manipuláció ilyen típusú megvalósulása ugyanakkor a testvérpár életstratégiája kapcsán jóval húsbavágóbb kérdéssé bonyolódik, hiszen a hatalommal szembeni nyelvi dekódolás szükségszerűen tragikus végkimenetelű lesz, amit előrevetít az apa halála (William a tánc közben lesz rosszul, majd a kórházban hal meg). A menni vagy maradni kérdésköre ennek nyomán bontakozik ki, hiszen az apát el kell temetni, amihez haza kell térni Romániába. A melankolikus, keserédes, groteszk filmvég már kiszámítható, hiszen a lázadó Emil mégis hazatér, főként abból a megfontolásból, hogy a rendszer szükségszerűen emberarcúvá válik (azaz nyelvi síkon bíznak a tévé által közvetített Ceaușescu-beszéd állításainak). Hazaérve azonban mindennemű naiv illúzió szertefoszlik, lakásukat kiüríti a Securitate, minekutána Emilt kötelező katonai szolgálatra utalják.

A hazatéréskori viszonyok az utazás megkezdéséhez képest még inkább a talajvesztettség tragikumát rejtik: az apa nélkül maradt Mihai és Emil hazatéréskor még szörnyűbb léthelyzetbe konzerválódik. Érzékelhető azonban, hogy Lăzărescu filmje immár a másodgeneráció szemszögéből tekint a szocializmus időszakára, a múlt felidézését meghatározza, hogy a rendezőnőnek nincsenek közvetlen tapasztalatai a diktatúra időszakából. Ami korántsem probléma, hiszen a kulturális emlékezet által továbbörökített történetekből építkező film inkább a kortárs jelenből visszatekintő emlékező perspektívájából közelít a felmenők létszituációira. Az Utazás apánkkal ennek nyomán egy tragikomikus, néhol groteszk dramaturgiát működtet, amelynek felszínére a hatvanas évek nosztalgiája is beszüremkedik, főként korabeli zenéken keresztül. Ám a film mélyrétegei mégis a szabadsághiányból fakadó szorongás és félelem generációkon átívelő tapasztalatát közvetíti a befogadók számára.

Fritz Gergely

928187_33Utazás apánkkal (Die Reise mit Vater)

Rendező és forgatókönyvíró: Anca Miruna Lăzărescu

Főbb szereplők: Alexandru Margineanu, Răzvan Enciu, Ovidiu Schumacher, Susanne Bormann; zeneszerző: Darvas Ferenc