A szómaesztétika teremtője Szegeden

INTERJÚ RICHARD SHUSTERMAN NEOPRAGMATISTA FILOZÓFUSSAL

A pragmatizmus sohasem tartozott a kanonizált filozófiai iskolák, mozgalmak közé. Széleskörű érdeklődéssel rendelkező filozófusait mindig is csupán néhány közös elv kapcsolta lazán egymáshoz, és ez érvényes a neopragmatizmusra is. Ahogy a klasszikus pragmatizmus legjelentősebb képviselői (Ch. S. Peirce, William James, John Dewey), úgy a legtöbb neopragmatista gondolkodó is elfogadja a naturalizmus valamilyen formáját, a világot állandóan változó viszonyok komplexumának tekintő relacionizmust, a közösségi élet javítására törekvő meliorizmust, és életünk egészét egyrészt dialógusnak, másrészt alapvetően olyan gyakorlatnak tekinti, amelyben minden, még a tudományos és filozófiai elméletek is problémamegoldó szerszámnak minősülnek. Ennek következménye egyfajta módszertani pluralizmus is, aminek értelmében tagadják bármilyen privilegizált filozófia vagy tudományos módszer szükségességét, és úgy látják, hogy a megfelelő módszerek kiválasztását vagy létrehozását mindenkor a konkrét feladat elemzésére kell alapozni.

A mai pragmatisták durván három jelentősebb csoportba sorolhatók. Elsőként a neoklasszikus pragmatistákat (pl. Larry Hickman, Susan Haack, John McDermott, John Ryder, Jacquelyn Kegley, Kenneth Stikkers, James Campbell) kell említeni, akik a radikális empirizmusba hajló naturalizmust elsősorban a tudományos módszerek privilegizálásával kötik össze, és ily módon önmagukat tekintik Peirce, James és elsősorban Dewey igazi szellemi örököseinek.  A másik jelentős csoport az analitikus pragmatistáké (pl. Robert Brandom, Huw Price, Donald Davidson, Hilary Putnam, és a fiatal Richard Rorty is ide sorolható), akik a nyugati filozófia nyelvi fordulatát halálosan komolyan véve a pragmatizmus és az analitikus filozófia keresztezésében látják a filozófia jövőjét. A harmadik csoportot pedig posztanalitikus pragmatizmusnak nevezhetjük, amelynek képviselői már nem ragaszkodnak az analitikus látásmód prioritásához, erőteljesen figyelembe veszik a kontinentális filozófia fejlődésének 20. századi eredményeit (fenomenológia, filozófiai hermeneutika), ugyanakkor megőriznek alapvető pragmatista elveket. Közéjük elsősorban a késői Richard Rortyt, Daniel Dennettet sorolom, és ide tartozik Richard Shusterman is.

Richard Shusterman 1949. december 3-án született Philadelphia egyik középosztálybeli zsidó családjában. „Tizenhat évesen Izraelbe ment, ahol letelepedett és folytatta tanulmányait. Angol nyelvet és irodalmat, valamint filozófiát hallgatott a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, és ott szerzett BA fokozatot angolból és filozófiából, illetve MA fokozatot filozófiából. Katonai szolgálatát az Izraeli Katonai Hírszerző és Elhárító Szolgálatnál töltötte (1973-1976), ahonnan főhadnagyi rangban szerelt le. Izraeli tanulmányai alatt kezdett érdeklődni általában az analitikus filozófia iránt, majd az analitikus esztétika terén folytatta kutatásait Oxfordban, ahol 1979-ben védte meg PhD disszertációját a Szt. John’s College-ban. (Ennek eredménye lett első, The Object of Literary Criticism című könyve 1984-ben.) Ezt követően különböző izraeli egyetemeken tanított, majd a negevi Ben-Gurion Egyetemen kapott végleges professzori állást. (…) 1985-ben azonban először vendégprofesszorként tanított egy évet a Temple Egyetemen, majd 1986-ban vissza is települt Philadelphiába, ahol 1988-ban lett véglegesített professzor és 1998-2004 között a filozófia tanszék vezetője. Filozófiai érdeklődése megváltozásának (aminek tanúságát láthatjuk második könyvében: T. S. Eliot and the Philosophy of Criticism, 1988) és személyes tapasztalatainak köszönhetően Shusterman 1988-ban eltávolodott az analitikus filozófiától, és John Dewey esztétikájának továbbfejlesztésével nekilátott saját projektje kidolgozásának. Akadémia karrierjében az áttörést a Pragmatist Aesthetics című könyve hozta meg 1992-ben, amit azóta már legalább tizenkét nyelvre, többek között magyarra is lefordítottak. (R. Shusterman, Pragmatista Esztétika. A szépség megélése és a művészet újragondolása. Pozsony-Budapest: Kalligram, 2003.) Shusterman pozícióját újabb könyvei tovább erősítették (Practicing Philosophy, 1997; Performing Live, 2000; Surface and Depth, 2002; Body Consciousness, 2008; Thinking through the Body. Essays in Somaesthetics, 2012; The Adventures of the Man in Gold, 2016). Ezekben továbbfejlesztette a pragmatista tradíciót, amivel jelentős érdeklődést és kritikát váltott ki szakmai körökben. Richard Shusterman 2004-től a Florida Atlantic University filozófia professzora és a Center for Body, Mind and Culture igazgatója, mely intézmény segítségével a szómaesztétika nemzetközi mozgalommá vált.”[1]

Richard Shusterman szintén analitikus filozófusból vált tehát a neopragmatizmus gondolatvilágának képviselőjévé, de ellentétben Rorty nézeteivel, Shusterman visszaállította a tapasztalat jelentőségét, és olyan álláspontot foglal el, ami nagyon hasonlít nemcsak Dewey, hanem Heidegger és Gadamer álláspontjára is. „Bár Rorty elutasította a tapasztalat fogalmának Dewey féle használatát, én védelmembe veszem azt, mint azon hatásos támadásának körültekintő és lényegi stratégiáját, melyet a szépművészet kategorizáló, elitista elzárkózása ellen indított, és amivel összhangban kísérletet tett arra, hogy a művészetet és az esztétikát a demokratikus élet gyakorlatába ágyazza.”[2] Shusterman általános elméleti álláspontját olyan filozófiai esztéticizmusként írhatjuk le, amit erősen áthatnak a demokratikus politikai intenciók. Az ő esetében mindez egy naturalista szómaesztétikában manifesztálódik, amit a pragmatizmus ama meliorista törekvése színez, miszerint a társadalmat demokratizálni kell, amennyire csak lehetséges. Shusterman a következőképpen definiálja a szómaesztétika lényegét: „Ugyanez a meliorista orientáció alakítja szómaesztétikai kutatásomat, ami (…) röviden úgy határozható meg, mint kritikai és melioratív tanulmányozása a tapasztalatnak és a test használatának, ami az érzéki-esztétikai elsajátítás (aiszthészisz) helye, illetve mint kreatív önformálás. A szómaesztétika, a szomatikus gondoskodást strukturáló vagy azt javító tudományok és tudás formáinak vizsgálatával átfogja a társadalom szomatikus értékeinek és viselkedésének kritikai tanulmányozását. Sőt, testi tudatosságunk és gyakorlatunk olyan átirányítását is, ami eltávolít a reklámiparunkat átható, pusztán szomatikus sikert hirdető, elnyomó módon szűk és ártalmas sztereotípiáktól. Ehelyett a szómaesztétika a szomatikus értékek és kiteljesülésük jóval érdemlegesebb vízióira és elérésük jobb módszereire koncentrál, és azokat törekszik feltárni.”[3]

A Thinking Trough The Body (A gondolkodó test) című könyvéről kérdezném először, amelyet már lefordítottunk magyar nyelvre, és ez a könyv már meg is jelent. Hogyan összegezné ennek a könyvnek az újszerűségét, legutóbbi könyve fényében, és összehasonlítva pragmatista esztétikájának korábbi kifejtéseivel. Mi az új ebben a könyvben a szómaesztétika tekintetében?

Talán először megvilágítanám annak a könyvnek (The Adventures of the Man in Gold[4]) a genealógiáját, amellyel implicit módon a kérdése is foglalkozik. Szómaesztétikai projektem egyrészt pragmatista esztétikámból, másrészt a filozófiát az élet művészeteként kezelő pragmatista eszméből született. A dolog logikája egyszerű. Mivel testi cselekvések nélkül nem teremthetünk művészetet, és a művészet nem is értékelhető testi eszközök nélkül (nem csupán a látás, hallás, megfigyelés, és más érzékszervi tevékenységeink nélkül, hanem a testi megalapozottságú hajlamaink és érzelmeink nélkül sem), mindebből az következik, hogy a művészetet teremtő és értékelő szomatikus eszközeink javításával jobbá tehetjük esztétikai tapasztalatunkat is. Ugyanígy, ha a filozófiát az élet művészeteként műveljük, és halandó emberi életünket csak a testünk révén élhetjük (hiszen még mentális életünk is testi kondícióinktól függ), akkor nagyon is értelmes elgondolkodni a testen (vagy, ahogy szívesebben nevezem, a szómán, tehát az eleven, érző testen), és művelni azt, hogy jobbá tegyük életművészetünk.

A Pragmatist esztétika című könyvem második kiadása (magyar fordítása 2003-ban jelent meg) már tartalmazott egy utolsó fejezetet, amely bemutatta a szómaesztétikát.[5] A Body Consciousness (2008) című könyvem, amelynek még nincs magyar fordítása, de olvasható francia, lengyel, német, portugál, kínai és koreai nyelven, úgy tárja fel a szómaesztétikával kapcsolatos központi episztemológiai, ontológiai, etikai, és politikai kérdéseket, hogy kritikai vizsgálatát nyújtja hat jelentős huszadik századi filozófus szómaelméletének.  Ezek a filozófusok M. Foucault, M. Merleau-Ponty, Simone de Beauvoir, L. Wittgenstein, W. James, és John Dewey. A gondolkodó test mélyebb elemzését adja a tudás, az önmagunkról való tudás, és az erkölcsi gondoskodás néhány fontos filozófiai kérdésének, de abban teljesen új, hogy még erőteljesebb pragmatista fordulatot vesz. Először is bemutatja, hogy a jobbá tett testtudat miként oldja meg számos patologikus problémánkat a mindennapi életben; továbbá konkrét gyakorlatokat ajánl testtudatunk javításához. Másodszor ez a könyv jóval részletesebben és konkrétabban mutatja be, hogy a szómaesztétika milyen módon képes javítani a művészetre vonatkozó megértésünket és életművészetünket, mivel a színház, a tánc, az építészet, a fotográfia, valamint az étkezés és a szexualitás mélyreható tárgyalásával is foglalkozik. E különös művészeti ágak és esztétikai formák kiemelése teljesen új, mivel korábbi, pragmatista esztétikai munkásságom fókuszában az irodalom és a populáris zene állt.

Új könyve, Az Aranyember kalandjai (The Adventures of the Man in Gold) érdekes filozófiai mese a művészet és a filozófia kapcsolatáról. Sőt mi több, ez a könyv többdimenziós személyiségünk (self) problémáját, valamint az esztétika és az etika kapcsolatát is érinti. A kérdés az, vajon sikerült-e új perspektívára szert tennie a szómaesztétikát illetően? Összehasonlítva korábbi, szómaesztikai megfontolásaival, milyen új felismerésekhez vezettek ezek az új tapasztalatok, amelyeket e művészi performanszban való aktív részvétellel szerzett?

Igen, ez a könyv igazi meglepetést és revelatív tapasztalatot jelentett számomra, ahogy az Aranyember (Man in Gold) maga is. Kalandjai és azok leírása sok tekintetben új perspektívákat nyitottak számomra a művészet, a filozófia, a nyelv határai, a gender témák, a személyes önazonosság, a bizalom etikája terén, valamint az idegenek társadalmi kirekesztése, és megértésre, elfogadásra és szeretetre törekvésük tekintetében. Ez a könyv igazi hibrid: kétnyelvű (angol és francia), szöveg és kép, tény és fantázia, filozófia és művészet egysége. A könyvesboltoknak nehéz lehetett eldönteni, hová is helyezzék: boltjuk filozófiai, esztétikai vagy irodalmi részlegébe? Ez a mese francia és angol nyelven is kiadásra került, mivel az Aranyember Franciaországban született, a párizsi művésszel, Yann Tomával történt együttműködésem eredményeként, melyet már A gondolkodó test című könyvemben is tárgyalok. Kollaborációnk a fotográfia, a performanszművészet és a film vizuális művészeti ágaiban történt. Az Aranyember a performanszt végző személy, aki pózol, előad, és akit Yann Toma fényképez és filmez. Az Aranyember megtestesítéséhez magamra kell öltenem “arany bőrét”, azaz egy olyan csillogó, testre simuló, lycra ruhát, amit Yann örökölt szüleitől, akik a Párizsi Opera balettjének táncosai voltak. Ezt az előadói munkát számos alkalommal folytattuk egyrészt Franciaországban, másrészt Kolumbiában, az USA-ban, Dániában és Lengyelországban is. Teljesen új perspektívát teremtett számomra az esztétikai tapasztalatot illetően, hogy a művészettel előadóművészként, és nem pusztán filozófusként, értelmezőként foglalkoztam. Sőt mi több, a testem kölcsönzése az Aranyember éjszakai vándorlásaihoz és gyakran komoly fizikai erőfeszítést igénylő kalandjaihoz, mint kihívást jelentő munka, olyan egészen új szómaesztétikai tapasztalatokat biztosított számomra, amelyekbe a gender keveredést és konfúziót is beleértem. Bizonyos tapasztalatok egyáltalán nem voltak kellemesek. Főleg azok nem, amikor megbámultak, gúnyoltak, sőt megfenyegettek különös kinézetemért. Illetve azok az élmények sem, amelyeket olyan helyeken szereztem, ahol az emberek nem érzik jól magukat, ha valaki úgy néz ki és olyan idegen módon viselkedik, mint az Aranyember, ez a néma, de alapvetően érzékeny és töprengő individuum, akit én szavak nélküli filozófusnak tekintek.

Azt hiszem, magától értetődő, hogy átfedések fedezhetők fel legutóbbi projektje, az Aranyember perspektívája, és az írással is foglalkozó színészek, filmrendezők és művészek projektjei között. Elsősorban Konstantin Stanislavsky (An Actor’s Work), Antonin Artaud (Le Théâtre de la cruauté) és Mark Rothko (The Artist’s Reality) műveire gondolok. Miként látja a hasonlóságokat és a különbségeket a saját projektje és tapasztalatai, valamint az övék között?

Sajnálom, de azt hiszem, nem tudok igazán jó választ adni erre a kérdésre, mivel nem tudom, hogy egészen pontosan milyen motívumok vezették az említett művészeket, amikor megírták a művészi tevékenységüket kísérő, magyarázó vagy igazoló szövegeiket. De azt hiszem, az én könyvem az ellenkező irányból fogalmazódott meg: ez nem egy teoretikus szöveg, amely magyarázni hivatott valamilyen művészi tevékenységet, hanem sokkal inkább irodalmi és vizuális műalkotás, amely bizonyos módon illusztrálja vagy kiegészíti filozófiai munkásságomat.

A könyv igazán rejtélyes módon született. Azért kezdtem írni a szöveget, hogy bemutassam az Aranyember-projektet, és egyfajta kronológiai listázását adjam azoknak a színhelyeknek és dátumoknak, ahol az Aranyember különböző performanszai zajlottak a Royaumontban található apátságnál, 2010 júniusában kialakult kezdetektől, az észak dániai utolsó eseményekig, amelyek 2014 májusában történtek. A szöveget katalógusnak szántam a Yann Tomával folytatott együttműködésünkről tervezett kiállításunkhoz. Az Aranyember keletkezésének magyarázatakor azonban az Aranyember átvette tőlem a szöveg írását, az ő mélyen imaginációs és misztikusan taoista szellemiségével, és lényegében a saját történetét mesélte el, rajtam keresztül. A narratíva alapvető szerkezetét biztosító keret helyszínei és kronológiája teljesen tényszerűek, ahogy a karakterek többsége is, de az Aranyember a saját, erősen költői és látomásos módján tapasztalja meg ezeket a helyeket, embereket, és eseményeket, amelyek ily módon nem csupán költőivé és fantáziadússá válnak, hanem filozófiai jelentőségre is szert tesznek. Az Aranyember világlátása erősen különbözik a filozófus Richard Shustermanétól, ahogy a viselkedése is. Elfoglalva a filozófus testét (az én testemet), és azzá válva, aki lett, az Aranyember egyúttal átalakította a személyiségem (self) érzékelését, és személyes önazonosságom felfogását is. Most már sokkal jobban értem a megszállottság fenoménjét, és ennek művészethez való viszonyát, tehát azt a viszonyt, melyet Platón elítélt és elutasított a Ión című dialógusában, de amit én megtanultam értékelni és elfogadni.

Szintén evidenciának tűnik, hogy az Ön szómaesztétikája nem pusztán egy erősen gyakorlatorientált pragmatista elmélet a művészetfilozófia terén. Ez a szómaesztétika nem csupán a megtestesült életként értett filozófia megjelenése, hanem benne testet ölt az Ön etikája is. Már az a tény, hogy a szómaesztétika elméletét és gyakorlatát választotta élete alapvető projektjeként, azt a meggyőződést mutatja, hogy erkölcsi értékeit is a szómaesztétikai gyakorlaton és elméleten keresztül akarja kifejezésre juttatni. Beszélhetünk úgy az Ön szómaesztétikájáról, mint etikájának egyik, de talán legfontosabb megjelenéséről?

Igen, egyetértek azzal, hogy a szómaesztétika az alapvető filozófiai projektem, és a filozófia gyakorlata (a tanítás, az írás és a viselkedés) életem legfőbb gyakorlati tevékenysége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden erkölcsi értékemet szómaesztétika terminológiával fejezem ki, és azt sem, hogy minden erkölcsi értékem a szómaesztétikai perspektívára korlátozódik. Azt viszont mindenképpen jelenti, hogy nagyon tudatos vagyok a testiségünkkel kifejezett erkölcsi értékek tekintetében. Az ilyen kifejezés nem csupán a testünk révén intencionálisan mások irányába kinyilvánított cselekedeteinket jelenti, tehát azt, ahogyan szabályozzuk, gondozzuk és formáljuk másokhoz való viszonyainkat. A szómaesztétikai kifejezés azt is magában foglalja, hogyan prezentáljuk, jelenítjük meg magunkat a világban. Feleslegesnek tűnik mondani, de mindazonáltal igaz: már megjelenésünk formálásával és alakításával kifejezzük értékeinket – gesztusainkkal, arckifejezéseinkkel, modorunkkal, öltözködésünkkel, járásunkkal, hangunkkal, de még az illatunkkal is. A gondolkodó test című könyvemben külön fejezetet szentelek ennek a szomatikus stílusnak, rámutatva arra, hogy az ilyen stílus végső soron nem csupán külső megjelenés, hanem az egyén jellemének, sőt szellemének sokkal mélyebb elemeit is kifejezi. Megjelenésünk e különös részletei természetesen nem feltétlenül bírnak komoly morális jelentőséggel, de mindegyik részét képezi a világgal való kapcsolatunk, interakcióink egészének. Ha tehát valóban törődünk másokkal, akkor nem akarhatjuk rendkívül kellemetlen megjelenési formákkal érzékileg büntetni őket. Az Aranyember érdekes határeset ebben a tekintetben, mivel az olyan megjelenési formák határán táncol, amelyek eléggé provokatívak ahhoz, hogy mások számára majdnem zavaróak legyenek, de mégsem fájdalmasak.

Végül használjunk egy tágabb interpretációs kontextust! A globalizáció történelmi folyamata megállíthatatlannak tűnik, és hatékony világkormány nélkül erősen polarizálja a társadalmakat. Egyik oldalon egyre hatalmasabb és kegyetlenebb lesz a politikai, gazdasági és katonai hatalom koncentrációja, míg a másik oldalon a szegénység és a nyomor permanens fokozódását látjuk. Gondolja, hogy egy ilyen világban a szómaesztétika elégséges kifejezése erkölcsi és politikai nézeteinek és értékeinek?

Egyetértek ezzel az általános elemzéssel. Ez valóban elkeserítő. Korábban a legtöbb értelmiségi komoly reményeket fűzött a globalizáció és a multikulturális társadalom projektjéhez. Az egyik ilyen eszmény az Európai Unió volt, ami azonban sajnos a multinacionális kapitalizmus mechanizmusává és az önelégült neoliberális bürokrácia rendszerévé változott. Nagyra értékelt mentorom, Pierre Bourdieu elképesztően jövőbe látónak bizonyult, amikor annak veszélyére figyelmeztetett, hogy az Európai Unió elszipkázhatja azon nemzetállamok hatalmát, amelyek kormánya szerinte az egyetlen olyan intézmény, mely megvédheti állampolgárai egészségét, jólétét és oktatását, mivel közvetlenül felelős azokért az állampolgárokért, akik megválasztották. Másrészt természetesen fennáll a szűk látókörű, xenofób nacionalizmus veszélye is. Az Aranyember tudja, miről van szó mindezen esetekben. De, a kérdésére áttérve, a szómaesztétika természetesen nem elegendő a teljes etikai és politikai orientációhoz. Ezt több helyen világosan meg is fogalmazom. Az egyik ilyen szöveghely Simone de Beauvoir testfilozófiájának tárgyalása a Body Consciousness (Testtudat) című könyvemben, ahol egyetértek ama nézetével, miszerint az individuális szomatikus tudatosság fejlesztése nem elegendő a nők alárendelt helyzetének orvoslására a patriarchális társadalomban, hanem széleskörű politikai cselekvésre van szükség a társadalompolitikai és a gazdasági reformok érdekében. Mindez nem jelenti azt, hogy a szomatikus kultúra művelése, ami fejlesztheti a nők erejét, egészségét, kitartását és önismeretét (s mindezek fokozzák az önbizalmat és erőt, melyekre szükség van az átfogóbb erkölcsi és politikai ügyekben), ne volna maga is hasznos.

A világ rendkívüli nehézségeinek, vagy akár egy közösség, egy család, vagy egy individuum (aki gyakran a habitusok és orientációk komplex sokaságát foglalja össze egyetlen szómában) problémáinak a megoldása a módszerek pluralitását igényli. Egy szerszámosládára van szükségünk, tele számtalan különböző szerszámmal, hogy megoldjuk a problémáinkat. A szómaesztétika csupán egyike e szerszámoknak. Elismerem, hogy a szómaesztétikai művelődés igazán szűk körűnek tűnik a törvénykezés, a társadalmi tervezés, és a gazdasági reform nagymérvű politikai átalakításaihoz képest. De ez olyasmi, amit az egyén valóban megtehet önmagáért, a hatalom jelentősebb intézményeihez való kapcsolódás nélkül is. Az egyéni cselekvés valóban behatárolt lehet hatókörét tekintve, de nélkülözhetetlen, és sokkal átfogóbb eredményekhez is vezethet, ha gyakorlati és konkrét. Ezért kell méltányolnunk és fejlesztenünk az egyéni cselekvés hatásait, még akkor is, ha mi filozófusok többnyire előnyben részesítjük a nagy általánosítások és absztrakciók révén történő gondolkodást. Én megtanultam értékelni a szómaesztétika konkrét gyakorlati erejét, mivel ez az egyének és csoportok olyan pozitív átalakulásait eredményezi, amelyek szélesebb politikai és társadalmi előrelépésekhez vezethetnek. Az itt működő logika egyszerű és ősi, és kiváló megfogalmazást nyer a konfucianizmus egyik klasszikus művében, A Nagy Tanításban. (Közismert, hogy az ázsiai gondolkodás, a pragmatizmussal együtt, szómaesztétikám egyik jelentős inspirációját képezi.) Hagy idézzek most ebből a műből, mivel a leghelyesebb olyan szavakkal zárni ezt az interjút, amelyek sokkal magasabb rendűek a saját szavaimnál: „A régiek, amikor világossá akarták tenni a fényes erényt az egész égalattiban, először rendet teremtettek a fejedelemségükben. Amikor rendet akartak teremteni a fejedelemségükben, először rendbe tették a családjuk ügyeit. Rendbe akarván tenni a családjuk ügyeit, először tökéletesítették saját magukat.”[6]

Krémer Sándor

JEGYZETEK

[1] Richard Shusterman, Szómaesztétika és az élet művészete. Válogatás Richard Shusterman írásaiból. (Szerkesztette, fordította és a bevezetést írta: Krémer Sándor) Szeged: JatePress, 2014. 13-14.

[2] Richard Shusterman, A gondolkodó test. (Fordította: Antoni Rita, Bodóné Hofecker Zsuzsanna, Csuka Botond, Konkoly Ágnes, Krémer Sándor, Pavlovski Róbert) Szeged: JatePress, 2015. 227. (Továbbiakban: AGT)

[3] AGT 242.

[4] Richard Shusterman, The Adventures of the Man in Gold – Paths Between Art and Life/ Les Aventures de L’Homme en Or – Passages Entre L’Art et la Vie. (English/Franςais) Paris: Hermann, 2016.

[5] A magyar fordítás már e bővített második kiadás alapján készült. (K. S.)

[6] Kínai filozófia – Ókor I. kötet. (Válogatta, fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Tőkei Ferenc) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1986. 180.