Csalás nélkül

LAUDÁCIÓ NAGY HAJNAL CSILLA DÍJÁHOZ

Élveboncolás, talán ez a szó írja körül legpontosabban, milyen állapotba kerültem, amikor arról olvastam Nagy Hajnal Csilla első verseskötetében, miért félek az őrültektől. Vagy attól a kísérteties érzéstől, hogy önmagam számára is vaktérkép vagyok. Hogy megosztódott, megsokszorozódott az, amit én-nek nevezek. Hogy a kezem, a lábam, a nemi szervem tárgy, nem azonosak velem, aki talán pusztán fantázia vagyok, kilobbanó sejtcsomó. Nagy Hajnal Csilla költeményei friss hangon, női szempontból érzékeltetik a kielégületlen vágyba vetettség iszonyát és gyönyörét. Majdnem dísztelen versformákat használ, a szépség nála törmelék. „Mindig te leszel a saját fejébe zárt lány”, írja bevezetésül a kamaszválság időtlen kiábrándultságába, amit jól kiegészítenek Gužák Klaudia groteszk rajzai. A 2016-os évben több figyelemre méltó első kötet született. Az átlag fölötti generáció egyik kiemelkedő szerzőjét, Nagy Hajnal Csillát köszönthetjük a Makói Medáliák díjátadóján.

A kötet címe, Miért félünk az őrültektől bátran használja a többes számot, nem finomkodik, közvetlenül szólítja meg az olvasót. Az „őrület” mellett a „félelem” kerül a középpontba, illetve a rákérdezés gesztusa. Elementáris kétely a sablonos formákkal, válaszokkal szemben. A normalitás gyanús, talán emiatt is írja Csilla az egyik költeményében, hogy: „Hosszas keresgélés után találtam / magamnak egy rendellenességet.” Mert a rend csal, a rend átver, a rend kényszerzubbony, parancsszavainak szajkózása halálos unalom. Amikor olvastam a kötet verseit, többször is felmerült bennem, honnan ez a szinte már érett, kiábrándult hang? „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén”, írja József Attila az egyik költeményében. És mit lát Nagy Hajnal Csilla? Nyelvbe vetett szereplőket, amit a cikluscímek is jól érzékeltetnek: Én, Te, Ő, Isten, Kötőszavak, és végül mindezek utóiratba foglalt lomtalanítása. Ugyanakkor a korlátozott nyelvi világgal párhuzamosan létezik egy másik is: „Van egy párhuzamos világ, / ahol apám sohasem hűlt ki.” Kihűlt kapcsolatok, családtörmelék, és egy pálinkabűzös Isten, aki nem ad semmiféle tanácsot, csak egy üveg mézet. És akkor itt zümmögést hallani, körberajzanak a méhek, és betömik a helyrehozhatatlannak tűnő repedéseket. Ugyanakkor Istenről beszélni talán lehetetlen félelem nélkül: „Mama álmában mindig egy / nagy fekete vonat után szalad, de / sosem éri el.” Fekete vonat, melyben fekete zongorát hallani, a belőle feltörő fekete csend zúg Csilla verseiben. A köztes terek csendje, ahol „mindketten ugyanúgy rettegünk.”

A halál pedig ott kísért már a kötet elején: „A lány kamaszkorában / írt egy novellát, / csak azért, hogy valahol / megölhesse magát, / fájdalom nélkül.” A költészet, az irodalom kóstolót nyújt a haláltorból, akár többször is meghalhatunk, attól függően, mennyire tudunk azonosulni a hősökkel. Erről ábrándozhatott Nagy Hajnal Csilla egyik név szerint is megidézett szerzője, a lélek bugyraiban elmerülő, a keserűen szép Sylvia Plath. Van-e jogom a boldogsághoz, vagy szégyen önmagamnak gyönyört okozni? Akárcsak Sylvia Plath, Nagy Hajnal Csilla is rákérdez az önszeretet tabujára, a világ falairól pedig visszapattan a lírai alany vallomása: „ígérem, soha többé / nem fogom ennyire / szeretni magamat.” József Attilához hasonlóan Nagy Hajnal Csilla analitikus költészetet művel, és akárcsak a Medáliák költője, ő sem elégszik meg a pszichológia magyarázataival. Petri Györgyhöz hasonlóan, aki magyarázatok írt M. számára, itt sincs magyarázat arra, honnan a testbe zárt bűntudat. És ha már testről is olvasunk, akkor vajon az végérvényesen meghatározza az identitásunkat? Akkor is, ha az azonos neműekhez vonzódunk, esetleg mindkettőhöz? Az én körvonalai rejtélyesek, kibogozhatatlanok, olykor csomósak: „egy pillanatra magam sem éreztem úgy / mintha ezt én mondtam volna. // És tényleg ki vagyok én / ha bárkit szerethetek?”

Talán ebből is látni, hogy Nagy Hajnal Csilla verseiben minden alapvetőnek hitt érték bezár a futószalagon gyártott válaszok, a sterilitás paradicsomába: „Költözz velem az Ikeába. / Minden bútorunkat / a nevén szólíthatnánk, hogy / egymást sosem kelljen. // Levegőt innánk gyönyörű / talpas poharakból, / miközben / egy piros fotelből néznénk, / minden pár milyen / egyforma.” Ha nem is szabadít meg önmagunktól, Nagy Hajnal Csilla a félelmek, a szorongás megnevezésével, élveboncolásával elhiteti az olvasóval, hogy magányával nincs egyedül.

Nem szóltam még a kötet humoráról, iróniájáról, pedig van benne bőven, a fapofával elmondott történetekben, pl. amikor az egyik versben a lírai alany nem fél a lábamputációtól, mert újabb lábakat növeszt majd magának. Vagy amikor az Igor című versében a szeretőkről azt írja, hogy: „A fiúk, akik / az egyetemen tanulnak, majdnem / mindig nagyon szépek. […] A maga módján mind / nagyon sikeres lesz / – ki ebben, ki abban -, / és gyönyörű, törékeny, félős / lányokkal fognak / szeretkezni, / zokniban.” Ebben a versben a politika is belenyal a párkapcsolatba, a lírai alany felveti az orosz hős, Igor kapcsán: „Hogy képes volna-e / szenvedélyes szerelmet táplálni / Putyin iránt, / abban nem lehetek biztos, de / valószínű.” Ez a vers jól érzékelteti, hogy a vágy tárgya lehet egy politikus is. Gondoljunk csak bele, hányan feküdnének le egy ország miniszterelnökével? Abszurd, ám nincs abban semmi különös, hogy valaki jobban szereti a miniszterelnököt a saját férjénél vagy feleségénél, sőt a saját gyerekeinél is.

Ezek után azt is hihetnénk Nagy Hajnal Csilla kíméletlenül őszinte költő. A kötet legjobb verseiben nincs pátosz, közhely, bárgyú életbölcsesség, nem oktat ki és nem rágja szájba az üzenetet. A sokszor nyersnek, kendőzetlennek tűnő mondatok mellbevágóan hatnak, ám ennek ellenére mégsem tudnánk meghatározni a kötet szubjektumát, azt az én-t, amit versről versre színrevitt a szerző. Az egyik versben azt találni, hogy: „Sosem leszek talán eléggé meztelen.” A költemények őszintesége így nyelvi kérdéssé válik. Amennyiben sikerülne is teljesen lecsupaszítani az én-t, akkor talán áttetszővé válna, semmivé foszlana. Minden nyelv előbb-utóbb megkopik, egy idő után az emléke sem marad meg. Az anyanyelvünk, amihez ösztönösen ragaszkodunk, nem örök és változatlan. Pedig nincs más, mint ez az illúzió: „Vagy én, te, ő és Isten, / egy grillsütő körül, / négy kopott férfiingben.” Végezetül pedig nem is marad más hátra, minthogy megköszönjük Nagy Hajnal Csillának a költészet vigaszát, hogy „megköszönjük egymásnak a magányt.” A Miért félünk az őrültektől egy igen bátor első verseskötet, gyávaság lenne figyelmen kívül hagyni.

Orcsik Roland