Alex Webb A fény szenvedése című kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Alex Webb (1952 San Francisco) az amerikai kortárs fotográfia megkerülhetetlen alakja. Fényképei a legjelentősebb magazinokban jelennek meg, (pl. New York Times, Life, Stern, GEO, National Geographic). Kiállításai voltak a New York-i International Center of Photography-ban, a Whitney Museum of American Artban, a Walker Art Centerben, Minneapolisban és egyéb neves kiállítóhelyeken. A legkiválóbb fotográfusoknak járó Leica Medal of Excellence díjat 2000-ben, a gyermekek sorsát érzékenyen bemutató munkái elismeréseként a neves spanyol Premio Internacional de Fotografia Alcobendas díjat 2009-ben kapta meg. 1976 óta tagja a MAGNUM PHOTOSnak, amelyet Robert Capa alapított 1947-ban.

Alex Webb A fény szenvedése (The Suffering of Light) című kiállítása

2017. 03. 01 – 2017. 04. 09.

Műcsarnok

1146 Budapest, Dózsa György út 37.

Deák Csillag:  Határokon túl

A kiállítás, a Budapest Fotófesztivál exkluzív nyitóeseménye, a művész átfogó monográfiáját mutatja be 63 képben, amelyek három kontinens számos országában készültek.

Alex Webb kedveli a tört fényeket, a vibráló színeket, a szobrászatot idéző formákat, az emberi testeket, helyzeteket és magát az építészetet, az épületeket. Színesben látja és láttatja a világot, sohasem a valóságot, mert az nem színes, hanem inkább fény és árnyék viszonyával érhető tetten. És tetten éri, mert különös érzéke van hozzá, a tettenéréshez. Néha kollázsszerű egy-egy kép, és mégse arra gondolunk, hogy képszerkesztő programok eredményeként születtek. Fotoapparátus és fotós viszonyát is látjuk a képeken, egyik sem nő a másik fölé, egyensúlyban vannak, és eldönthetetlen, hogy most a technika adta lehetőséget látjuk, vagy a fotós szándékát, akaratát, sőt filozófiáját. Tempó és térérzék jellemzi. A körülményekre figyel, ami szembetűnő, amit ennek ellenére, és talán éppen ezért, más nem igen vesz észre.

Alex Webb lassít, lelassítja az időt, szereplőit. Tagol, elválaszt, leginkább kiválaszt és kiemel. Nem törődik azzal, hogy határokon innen, vagy határokon túl van. Számára nincs határ, nem téveszt utat, bárhol is van, megtalálja módját, hogy célba érjen. Célzottan. Az origót keresi, azt a biztos pontot, ahonnan úgy tekinthet a világba és a világra, hogy nem a camera obscura válik centrális erőtérré, hanem a látvány, amit rögzít a fotográfus. Nem Szindbád ő, aki kikötőről kikötőig vitorlázik, bolyong, keres valamit és valakit, névtelenül. Nem is Esti Kornél, aki a városi aszfalton jár-kel, esti fények között. Inkább Odüsszeusz rokona, távolra és egyre távolabbra űzi magát. Mindig úton van, ennyiben Kerouac rokona is, Sal Paradise és Dean Moriarty egyszemélyben. Kerouac a spontán prózát teremti meg, Alex Webb a sodró, lendületes fotót, amit nevezhetnénk akár spontán fotónak is, de nem az. Cenzúrázva sincs. Cenzora mégis van, maga Alex Webb.

Egymásnak feszül két nő Barcelonában, feszültséget látunk, mintha egy kakasviadalon lennénk, de nem csak ez adja a kép feszültségét. A háttér majdhogynem idilli a sétáló, beszélgető családokkal, akik nem vesznek tudomást a kép előterében történtekről. Kislány görcsösen kapaszkodik a beton peremébe, hatalmas alak magasodik fölötte, csak vörös nadrágos, sportcipős lábát látjuk. Próbajáték? Nőjön az adrenalin szint? Nő is, feszültségpontokat látunk, ahogy Yavizában (Panama).  Az alak nem két, hanem több szék között áll, háta mögött az ajtószerű, bedeszkázott tákolmány nem mutat bejáratot, kilincset. Szárnyát próbálgatja a madár, nem látjuk a gyerek arcát, aki tartja, talán rejtőzködik, és egybeolvadnak, madár és gyerek, együtt repülnének, de kétségeink vannak, hogy ez sikerülni fog. Marad a két (több) szék között.

A Bombardopolis, Haiti, 1986 képen első pillanatban mintha Jeruzsálemet látnánk, a Szent Család bevonulását. Nem tudjuk, mi van a kék ruhás nő kezében, talán kő? Megkövezés lesz? Látni a földön is kőtörmeléket és a falon is omladozik a vakolat, kimerevített pillanat, mégsem megérkezést látunk. Alex Webb értékeli azokat a pillanatokat is, amikor látszólag  nem történik semmi, ami történik az közhelyes, mindenki teszi a dolgát, él, mozog, mozdul, megmozdul, áll. Hangtalanul, csendben, csendesen. Alex Webb csendéleteket fest, és emberekkel teli képeket. A földi világ érdekli, annak magasztos eszméje, hogy miként és hogyan is élünk ma, ill. akkor, amikor a fotó készült. A jelen így válik múlttá, így lesz reprezentánssá, jellé. Eposzi jeleneteket látunk, ismétlődéseket, földrajzi helyek változásában a változatlant ragadja meg. Alex Webb szemlélődik, az emberi cselekvésekben a gondolatokat és érzéseket éri tetten, kapcsolja össze őket.

Bombay, India, 1981 című képen a tudatlanság kötőerejét látjuk, a biztonságot, a rejtekhelyet, a rejtőzködést. Valami áthatolhatatlan, szemmel tartják a tekinteteket, a mozgást, a lépéseket, reklámrészleteket. Két női szemet látunk a plakáton. Alex Webb rajzol is, fest is. Vagy inkább sző, a bombayi kép egy szőttes, tele mintázatokkal és titkokkal.

Mi kapcsolja össze a Children playing in a courtyard. Tehuantepec, Oaxaca state, Mexico, 1985 című képet a Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 című képpel? Két világ, egyik is, másik is, egyik következik a másikból. Egymás nélkül nem léteznek. Mozgásban vannak, megállíthatatlanok. Alex Webb a körforgást veszi észre, az élet visszavonhatatlanságát, legyen szó gyermeki korról vagy a felnőttek világáról, a határsértésről.

A Műcsarnok a nemzetközi fotográfia klasszikus értékeit, a fotográfiai tradíciókat, valamint a kortárs fotóművészet kiemelkedő tendenciáit és alkotóját állítja középpontba. Alex Webb fotóit nézve nem gondoljuk, hogy az események helyszínére kellene mennünk, ellenőrizni, vajon úgy történtek a dolgok, ahogy most látjuk. Fogalmainkat háttérbe szorítjuk, hiszünk a képen látottaknak, és nem tudjuk, hogy miért hiszünk Alex Webbnek. Ahogyan azt sem, miért is hittünk gyerekkorunkban a mesékben és felnőttként miért hittük el Kerouac történeteit, végtelen utazásait.

Kölüs Lajos: A szivárvány alatt

Diskurzust látunk a világról, a világ egzotikumairól a Műcsarnokban. Alex Webb diskurzusát. Hányan fordulunk meg a Karib-tenger országaiban, Eurázsia országaiban, Amerikában? A médium lehetővé teszi, hogy egy szobában ülve is ott legyünk, ahol fizikailag, testileg nem lehetünk ott. Filmek, fotók tárják elénk a látványt, amely lehet manipulált, rostált, vágatlan film, fotó. Szeretünk a saját szemünknek hinni, az ottlétnek van egyfajta igazságosztó gesztusa, ott voltam, láttam, és a látvány meggyőz minket, mit is láttunk. Alex Webb harmadik szemnek ajánlkozik, helyettünk jár ott, ahol a madár sem jár, és ez a madár mi vagyunk, a többség. A fizikai jelenlét kevesek adománya, lehetősége. Bíznunk kell abban, aki helyettünk van jelen, ott, ahol mi sohasem leszünk, talán csak álmunkban vagy a tv-t nézve.

Alex Webb feltérképez, járja az utcát, a várost, kalandozik, kamerája állandóan csőre van töltve, bármikor elsütheti. El is süti (Bombardopolis, Haiti, 1986, Magnum Photos). Ebből a sütiből lesz aztán a kép, amit válogatás után elénk tár. Cenzor is egyben, mert kiválogat, a gyengébbeket félreteszi. Nem biztos, hogy egyik kép gyengébb a másik képnél, de nem illik a sorozatba, a koncepcióba. Alex Webb koncepcióval a fejében utazik az adott térségbe. Van valami benyomása, van valami ismeretlen vakfoltja, amit meg akar ismerni, ráismerni akar, le akarja leplezni koncepcióját, vagy épp meg akarja erősíteni. Saját maga ellen is dolgozik, az adott felvétel, az adott kép át is írhatja korábbi koncepcióját, új irányba terelheti (Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979). Nehéz játék ez, balanszírozni a lehetőségek között, felismerni valamit az adott pillanatban. Ez gyakorlat is, miként a céllövés, az agyaggalamb lövészet.  Képeinek fontos sajátossága, hogy túl a színeken, a formák, ívek, szögek, falak is fontos jelentőséggel bírnak. Vagyis az építészet, a környezet tárgyai a városi embert jellemzik, hozzák létre, ember és a maga teremtette világa közötti kapcsolatot tárják fel, mutatják meg. Ennyiben mindegy, hogy melyik országban jár, a Műcsarnok terében így lesz közös élménnyé az időben más helyen megszületett, bemutatott kép. Az emberi lét formái hasonlóak, az emberek játszanak, élnek, esznek, isznak, kint vannak a szabad térben, utcán, ülnek a kávézó előtt, építenek, imádkoznak, cipelnek valamit (Along the river, Yaviza, Panama, 2004). Létük nyomorát finoman ábrázolja Alex Webb, nem egy Mednyánszky, aki öregen is háborúba megy, hogy a szörnyűségeket lerajzolhassa, és nem is egy Capa, aki a lövészárok közelében mászkál. És nem is egy André Kertész, aki a formákat rögzíti, a tárgyak harmóniáját, akár egy háztetősorban felfedezve. Alex Webb a rendet keresi, miként Mondrian.

Bombay és Panama, a két kép között közel negyedévszázad van. A kapu effektus mindként képen ott van, ám a barcelonai kép a maga egyszerűségével, a madárszárny mint takaró lepel motívumával a Bombay-i reklám mögül kitekintő kisfiút hozza be, aki arcnélkülivé válik. Ez divergencia is. A fényképész és masinájának harcát látjuk, a fényképész győz. A gyermeki magányt ragadja meg mindegyik képen, a játékban is a magára maradottságot veszi észre. Alex Webb fényképezési módszere, látásmódja válik egyszerűbbé, emberi szándéka érvényesül, hogy megmutassa a gyerekkor igazi arcát, az önfeledtséget. Bravúros kép a panamai, de a Bombay-i is az marad, a maga túlfűtöttségével, átláthatatlanságával. Ezen a gépen a tárgyi világ sejtelmes és titkos világ, elveszik benne a gyermek, de egyben védelmet is jelent számára, elrejtőzhet, elbújhat benne.

Képein a színek nem élnek önálló színeket, fényképezési módja inkább a kaméleon színeváltozásához hasonló. Színei a környezet színei lesznek, programszerűen, absztrakciója félelmetes, mert nem venni észre, hogy itt tudatos játékról, mozgásról, szemszögről és filozófiáról van szó. Rejtett ez a filozófia, fényképezési felfogás, a látott képből érthető meg, a látott képből követhető fejlődése. Alex Webb képei szobrok is, csoportosak, akár Laokoon szobra, füzérek, kapcsolatok a világgal, az adott térrel, az emberek között (Bombardopolis, Haiti, 1986). Ilyen módon is informál minket, hogy mi magunk emlékezői legyünk a képeknek, a történéseknek, az adott pillanatnak. A képek térbeli és időbeli rendjét látva, előtűnik, miként is tökéletesítette technikáját, látásmódját Alex Webb.

A színeket tekintve vannak kivételek: Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979. A zöld és sárga szín megnyugtat, de élénkít is. Mintha idegen, földön kívüli lényeket tartóztatnának fel. Hogy valójában bűnesetet látunk, és nincs hova elbújni, egyben részeseivé válunk az eseménynek, ellentétben van a fénykép színeivel, harmóniájával, amely tompítja, már-már elfedi, hogy valójában miről is van szó. Sci-firől? Tökéletes gépezetet látunk a természet világában. És ez nem sci-fi.