„A mese mindég a régi, csak éppen a forma más”

FRÁTER ZOLTÁN – GINTLI TIBOR (SZERK.): SZÜLETÉSNAPI KALANDOK

1932. július 3-án, a Pesti Naplóban lehetett először olvasni az 53 éves Krúdy éppen azonos korú hősének születésnapi történetét. Szindbád a Születésnapi kalandok oldalain két elstilizált végletben összegzi élete fennmaradt, a szerelem talajából táplálkozó lehetőségét. A vénkisasszony és a tizenöt éves apácanövendéknek szánt udvarlások azonban pusztán ábrándok maradnak. A természeti képekbe allegorizált jelenetek tökéletesen kielégítik a „szerelmi ügyek avatott intézőjét”, ahogy Dobos István is felhívja rá a figyelmet, Szindbád bácsi végül már a köszvényes háta nyomogatásával is megelégszik.

2013 duplán Krúdy-év volt. Május 12-én „ahogy harminc év óta mindig” kimentem a kerepesi temetőbe, hogy a 80 éve elhunyt Krúdyra emlékezzek, a sírnál szivarcsonkokat és borospalackot is találtam, mesélte még akkor Kelecsényi László. 2013. november 6-8. között a megemlékezés már közösségi keretek közt történt, az író születésének 135. évfordulója alkalmából a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke rendezett konferenciát, mely Kelecsényi Toldy-díjjal való kitüntetésével vette kezdetét. Egy évvel a konferenciát követően jelent meg az említett novellával megegyező címet viselő kötet, mely az elhangzott előadások bővített változatait tartalmazza. A Fráter Zoltán és Gintli Tibor szerkesztette könyv a stilizáció és az imitáció problémaköreit járja körül, állandó tekintettel a hagyományosnak mondható és a modern poétikai eljárásokat egybejátszó Krúdy invenciókra. A megközelítési szempontok egyébként széles horizontját felmutató kötet primer irodalmi listája is igen terjedelmes. Bár bizonyos átfedések, mint a Napraforgó, az Isten veletek, ti boldog Vendelinek!, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, vagy a Boldogult úrfikoromban, Hét Bagoly etc. többek általi felemlegetése, az újraolvasás, érdeklődés egységes irányát látszanak megrajzolni.

Az alapvetően bizonyos primer-, és szekunderirodalmi érintkezések révén gyöngysorszerűen egymás után fűzött tanulmányokat a szerkesztők fejezetekbe is betagolták. Az első ilyen, az Irányzatok és beszédmódok címet viselő blokkot Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya nyitja, aki Krúdynak, a „magyar irodalom egyik legnagyobb kuruzslójának” képalkotói eljárásait vizsgálja a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban vagy éppen az Álmoskönyv oldalain. Szintén e fejezetben, a képalkotás eszközét, a gadameri értelemben olykor Krúdynál is szóhoz jutó, elolvasható test témakörét járja körül Angyalosi Gergely a Hét Bagoly halott Leonóra jelenetét és az Asszonyságok díjának vajúdó Natália jelenetét elemezve.

A kötet szövegeit persze keresztül-kasul szövik az olyan, fejezeteken átnyúló, tematikus érintkezések, mint például az emlékezetpoétikai eljárások Krúdy-specifikumainak különböző szempontú vizsgálata. A Krúdy-recepció ezen hangsúlyos területét érinti Bednanics Gábor az un. gyomornovellák mnemotechnikai eljárásainak újraértési lehetőségeiről értekező dolgozatában, amely kiemelt figyelmet szentel a szövegek éhségérzet vagy élvezet keltette érzéki feszültséget megjelenítő momentumainak. Eisemann György a mindenkori magyar irodalmiság eleven jelenlétének tudomásulvételét tartja a Krúdy-újraolvasás legfontosabb feladatának. Így olvashatóak ki azon emlékek, melyek nem pusztán a múlt bizonyos rögzített rekvizitumait jelölik, hanem tágabb kontextusra, az irodalmi hagyományra hivatkoznak. Fleisz Katalin az Ál-Petfői című regény világának krónikás és szereplői narrációját egyaránt átszövő dialogikus látásmódjáról megemlékezve, maga is felhívja a figyelmet a „Jókaitól, Mikszáthtól ismerős anekdotikus hanghordozásra”. Szintén e szöveget tárgyalja Surányi Beáta, aki azonban az imitáció és az irónia játékának aspektusa felől közelítve végzi el vizsgálatait.

A stilizáció egy közvetlenebb előfordulási formájának szentel figyelmet Clara Royer, aki a Krúdy művekben, a történelmi korok és különböző mediális lehetőségek, műfajok montázsaiból kirajzolódó emlékképek elemzését végzi el. A történelemmel, sőt még inkább korstílusokkal való játék a Krúdy próza egy sokakat foglalkoztató jellemvonása. Patikamérleg pontosságú kimutatások alapján von le következtetéseket Kemény Gábor, az impresszionista Krúdy nyelvhasználatának sajátosságai kapcsán: „fölötte áll korának stiláris törekvésein, divatjain – önálló stílusszintézist teremt”. Mindjárt Kemény szövege után olvasható Pethő József Krúdy stilizált biedermeierével és szecessziójával foglalkozó dolgozata, amely a stílus jelentésképző funkcióját figyeli meg első sorban az Aranykéz utcai szép napok oldalain. „[A] stíluselemek összejátszása, a stílus iróniája meghatározó sajátosság a szövegértelem szempontjából.”

A műfajok, vagy éppen műnemek összejátszatásának módjairól, vagy az életművet átszövő jellegzetes ismétlődések mikéntjéről több dolgozat írója is tájékoztat. Bengi László Krúdy fiatalkori írásainak önreflexív működéseit kutatja. Finta Gábor szintén a korai művekben vizsgál motivikus egyezéseket és változásokat, felhívva a figyelmet többek közt a naturalizmus jelenlétére is. „A mese mindég a régi, csak éppen a forma más.” – idézi az írót, s egyben a művek szerkezeti felépítésének kérdését érintő problémakört. Kányádi András, szintén e témát tárgyalva, alapvetően kritikus hangnemben beszél Krúdy-paneleket egymásra halmozó műstrukturáló eljárásáról, azonban például A fogadósné vagy az elvarázsolt vendégek Homérosz travesztia kidolgozottságát, a savanyúkáposzta-taposó Odüszeusszal, maga is figyelemre méltónak tartja. „Az imitáció és eredetiség ötvözetében gyártott sajátos Krúdy-panelek ezúttal zökkenőmentesen illeszkednek egymásba.” Steinmacher Kornélia szintén az imitáció kérdéskörét tárgyalva teszi fel a kérdést, hogy hogyan jelenik meg a fikcionalitás, a mese fik­cionalitása a novellákéban és mely narrációs technikák hozzák létre a két tér elválaszthatatlanságának állapotát. Az anekdotikus narráció invenciózus kezelési módját, az Ifjú évek című Szindbád-novella elemzésével illusztrálja Gintli Tibor. „Az átélt élmények és Lubomirski képe között érintkezésen alapuló asszociációs viszony áll fenn, az a kapcsolat, amely az emlékezés folyamatát megjelenítő Krúdy-szövegeknek talán a legjellegzetesebb megoldása.” Szintén az anekdotikus szerkesztettségnek szentelt figyelmet a Szindbád-elbeszéléseket, s köztük a Születésnapi kalandokat elemző írásában Dobos István.

Kissé tágabb kontextusban illesztve azt, a vizuális kultúra aspektusából tekint a Napraforgóra Keserű József, de a színpadiasság, színház, szerepjátszás jelenlétét vizsgálja írásában Fried István is. Fried a Postakocsi-regények egyik strukturáló erejét a jelenetezettségben, a színház révén történő magyarosodás epizódjainak egymásutánjaiban látva. „Krúdyt […] nem hagyja nyugodni a változó (Buda) Pest színházi, orfeumi, mulató élete.” A drámaíró Krúdy munkásságából emeli ki Bárdos László az 1943-ban operett formában színpadra is átkomponált, Az arany meg az asszony című művet, mely előadás aztán 1981-ben a televízióban is közölésre került. Más hangsúlyokkal dolgozik Kosztolánczy Tibor, aki állandó tekintettel a Huszárik klasszikus különféle eljárásaira, az Élet álom című kötet elemzésekkel tarkított genealógiáját ismerteti.

A pszichoanalízis szerepe kiemelt fontosságú a Krúdy életműben, mutat rá az Őszi versenyek elcsapott zsokéjának öngyilkosságát elbeszélő történet freudi vonatkozásaira a szerkesztő, Fráter Zoltán. Hozzá hasonlóan az álomszerűség tematikából indul ki Margócsy István is. Margócsy a Napraforgó erőszak-szerelem koncepcióját állítja fókuszba, a szöveget a legkiválóbb, a „freudiánus Lustprinzip és Todesprinzip” fogalmakat együttesen megjelenítő magyar regénynek tartja. Sturm László Kosztolányi és Ottlik művekkel párhuzamot vonva a Tél útleírását bizonyos szereplői lelkiállapotok kivetülésének látja. „[A] Télben is felfedezzük a létteljesség, az életöröm képletét, a térbeli haladásban a kedély kitágulását. Azt, hogy az utazás íve a tudat…”

Érdekes világirodalmi szempontot ajánl Kelemen Zoltán a Zöld ász c. kisregény elemzésekor. Cholnoky László alakjának esetleges megjelenését, az öngyilkosság motívumának megfogalmazása mellett, a két író életművében felsejlő szerelem-elképzelések hasonlóságaiban is látja, melyeket a ficinoi fogalomrendszer kategóriáinak bevonásával tesz érzékletessé. „Jolán az, aki a műben egyedüli szerelmesként az égi szféra felé vonzódik.” Tverdota György szintén világirodalmi kontextusban fejti ki gondolatait. Az érzelmek iskolája című Flaubert regényt a Hét Bagoly oldalaival összeolvasva mindkettőt az „írói életforma encikopédiájának” látja, a Krúdy regényéről ugyanakkor megállapítja, a flaubert-i világgal szemben annak otthonossága ijesztő, didergető idegenséggel van körülvéve. A tanulmánykötetet Scheibner Tamás munkája zárja, mely különös hangsúlyt fektet a második világháború utáni építkezéseket is meghatározó ideológiák egyéb hatásainak vizsgálatára. Úgy véli, a kritika, az író Óbudájának lerombolása után, annak referenciáját, a hajdani úri fikciót, az életművet is kénytelen volt eltakarni, s az újabb kiadásokat egy időre felfüggeszteni.

„A ma értékét […], a megélt múlt felidézésének a minősége adja”, írja Fábri Anna a Boldogult úrfikorombanról való elmélkedésének zárszavában. Erről a minőségről, a Krúdy-mesék újraértését hajtó lendületről tesz tanúságot a MIT jubileumi konferenciakötete.

Balogh Gyula

(Megjelent a Tiszatáj 2016/10. számában)

Magyar Irodalomtörténeti Társaság, MIT-konferenciák

Budapest, 2014

330 oldal, 2800 Ft