Pál Sándor Attila versei

Pár

Lassú, ritka, szökő

Mély, zakatoló lüktetés. Két szervezet

egymáshoz kapcsolódik és mozogni kezd.

A dallamok a lüktetés követői. A testek

kipárolognak, dinamikusak, súlypontjuk

szüntelen áthelyeződik, egymás tartják a zenében.

A két test egymás körül forog, majd a kapcsolat

egy pillanatra megszakad. A bejárt pálya

ugyanaz marad, idővel újra összecsatlakoznak.

Az egyik nagyobb utat tesz meg, önmaga körül

is forog, míg a másik biztos benne: ő irányít.

Ekkor mindkettő felismerhetetlen a maga számára.

Mikor a lüktetés megszűnik, a dallam is elhal.

Mindkettő hallja, ahogy a vér áramlik az

ereiben, mint egy csónak alján a Duna

közepén hallani a kavicsok rohanását a mederben.

Elválnak, de tekintetük túléli a látás aktusát.

Aratóének

Várom az enyhülést a tikkasztó melegben,

és amikor megjön, a teraszról nézem a vihart.

Így telnek a nyaraim.

Az aratás érdemi részében nem vehetek részt,

porallergia. A falu, a munkások, a kombájnsofőr

szemében tehát eleve gyenge vagyok, lényegében

haszontalan, bár itt születtem, már városi csökevény.

A tiszteletet a cipekedésnél nyerem el, könnyedén

hordom a telizsák búzát.

A dűlőútról hunyorogva nézem az égboltot,

ekkor látni vélem a kupola ívét, határait.

Azon gondolkodom, hogy a pipacsok, búzavirágok

kirajzolhatnak-e valamiféle mintát az elhelyezkedésükkel.

Valahogy úgy, mint a szeplők egy nő arcán.

Érzem, ahogy verejtékgyöngyök gurulnak le

mindefelé a testemen. Este inni fogok.

A csendes eső tompán, a friss tarlón kopog.

Balladás dal

Egy szép öregasszony lakik a tanyán. Pici ház,

a homokos úttól beljebb, gödrök között lapul.

A fák úgy veszik körül, mint egy külön kerekerdő.

Az öregasszony nagyon félénk. Ritkán látni,

hogy mozog. Szárítókötelein mindig vakítón

fehér lepedőket lenget a szél, sarkaikat mind

elrágták a nyulak.

Az öregasszony csak borús időben lép ki a

házból. Ilyenkor keresztülvág a mezőn a

gyümölcsösök felé. A nyárerdőben figyelő

magányos tölgyhöz megy, mely pici koporsókat

terem.

Egy szép öregasszony lakik a tanyán. Házából

füttyszó hallatszik, fáit hajlítgatja a szél.

Mohán és homokon él. Szemében köd gomolyog,

haja anyatejfehér.

Pásztordal

Először vagyok kint a juhokkal a mezőn.

Tavaszodik.

Szeretem nézni a kisbárányok táncát. A kecses

szökelléseket, a leszegett fejű megiramodást.

Apám úgy tanította, a juh nagyon bizalmatlan

állat, de mind közül tán a legkíváncsibb is.

Ha elnyerik a bizalmát, hűségesebb a kutyánál.

Zavar, ahogy vedlenek. Az egyiken a félreálló,

lifegő gyapjú látványa olyan, mintha élne itt

valahol egy ember, aki elkap egyet-egyet és

találomra beléjük nyír. Olyan, mint egy tű

az agyamban.

Apám szerette a birkapörköltet. Ötévesen

vitt el a mészároshoz, aki megengedte, hogy

végignézzem, ahogy levág egyet. Alig bírta

megfogni. Először éreztem igazi rémületet.

Miután elvágta a torkát, kicsit fogta még a

fejét, mint egy gyermek homlokát hányás

közben, majd mikor már sok kifolyt oda-

hagyta előttem feküdni. Magamban vagy

százszor bocsánatot kértem tőle. Lehetetlen

volt eldöntenem, mikor hunyt ki belőle a

fény, ahogy meredtünk egymásra. Eljöttem,

mikor a mészáros bronzkeze újra rámarkolt

a fejére.

A szemük olyan, mint egy eszelősé.

Sokszor riadok arra, hogy valaki szórakozik

velem, és utánozza a bégetésüket. De nem.

Mindnek más a hangja. Tudják, ki vagyok

és miért vagyok itt. Mindig figyelnek, mint én.

Nézem, ahogy távolabb az egyik kos vért köp.

Kiszáradt a szemem. Tavaszodik.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/11. számában)