Kerek

VAJDA JÚLIA JUBILEUMÁRA

Csak annyit mond, hogy kerek évfordulója van. Vajda Júlia neve napján, február 16-dikán született. Hölgyről és színpadi művészről lévén szó kétszeresen is megérthető, hogy nem veri nagy dobra a pontos számot.

Akkor viszont – elegáns bosszúból – vegyük alapul a kifejezést, amit ő maga használt magára. Vajda Júlia kerek nő. De nem abban az értelemben, ahogy azt az operaénekesekre szoktuk mondani. Ő egész pályáján megtartotta versenysúlyát, csak mindig nőies alkatú volt. Pontosan megfelelt annak a szerepkörnek, amelyet hangjának karaktere kijelölt. A cserfes, szeretetre méltó lírai koloratúrszopránoknak.

Ám ez a nőies alkat két fiúszerepben kezdte pályáját. Donizetti Boleyn Annájába ugrott be hajdanán, huszonévesen. Smetont, az apródot alakította, aki mellesleg altnak van jelezve. Én egy másik apródként találkoztam először vele: 27 évesen Oszkárt szaporázta Az álarcosbálban. Máig fülemben cseng egy frázisa: „Álarcot hozzanak, bálunk maszkabál” – jelentette be kis kézmozdulattal a III. felvonásban Renatónak, akit pár perccel hamarabb sorsoltak ki arra, hogy ölje meg barátját, Richard grófot, a maszkabál szervezőjét. Ahogy megnyomta az első szótagot, pontosan érzékeltette a szituáció ambivalenciáját. (Nagyszerű volt az egész szerepben, kedves, pimasz, hetyke. Lányosan volt fiús, természetesen sugározta a figura ambivalenciáját. Ha holnap, kerek évforduló után be kellene állnia a szerepbe, holnap ugyanígy énekelné, játszaná.) Később sorra került a másik nagy nadrágszerep, Cherubino is, bár a Figaro házasságában korábban és később énekelte Suzannát és a grófnőt is. Mindegyiket átélten, hitelesen. Kerek alakítások voltak.

Az operaénekeseket mindig vijjogva kárhoztatják, ha nem szerepkörükbe illő feladatot vállalnak, s hangjuk elveszítését jósolják nekik. Vajda Júlia sokszor sokféle feladatot vállalt, ami nem tartozott a repertoárjához, papírforma szerint nem illett a hangjához. 30 éves sem volt, amikor szubrett létére elénekelte a drámai szopránok legsokrétűbb szerepét, az Aidát. Ifjú kritikusként nekem is volt alkalmam sztereotip vészharangot kongatni. „Vajda hallhatóan erőlködik. A hang fáradt: a felső regiszter elhalványodik, fényét veszti. A tehetség tékozlása ez. Szabad valakit felváltva, egyidőben (!) Norinaként és Aidaként színpadra küldeni?” – írtam a Szegedi Egyetemben. Az eltelt évtizedek megadták a választ: akárkit nem lehet így kezelni, de Vajdát nyugodt szívvel! Hosszú pályája során több olyan szerepet elénekelt, amelyek nem neki valók. Vénuszt a Tannhauserben, Leonórát A végzet hatalmában, igaz, ezeket csak koncertszerűen, de meg se kottyantak neki. Elsősorban azért, mert kitűnő technikája van, mert a saját hangján énekelt, és mindig muzsikálni akart, nem elvárásoknak megfelelni.

Voltak aztán más operák, amelyekben nem az a szerep lett az övé, amelyet elsőre neki szánnánk. A Bohéméletben nem Mimi volt, hanem mindig a kikapós Musette. A sevillai borbélyban pedig nem a bájos, ifjú Rosina, hanem az idősödő házvezetőnő, Berta. Kovalik Balázs abszurdan fergeteges Se villa, se borbélyában bőven volt alkalmunk a nevetésre. Ám a legnagyobb sikert mindig ez a voltaképpen mellék-szereplő aratta. Berta ebben az előadásban reménytelenül szerelmes volt gazdájába, Bartolóba, s amikor az elájult, alélt teste fölött igazi szado-mazo showt adott elő áriájában. Szem (s néha bizony, ahogy Vajda tanára, Gyimesi Kálmán mondja: gatya) nem maradt szárazon. De Kovalik Vérnászában is nélkülözhetetlen volt: amikor Pestre került a produkció, a rendező ragaszkodott hozzá, hogy ott is ő énekelje-alakítsa a Cselédasszonyt.

Persze nagyszerű Gilda volt, nem egyszer Gyimesinek lehetett a lánya. Ám pályája második felében megtalálta őt néhány nagy drámai Verdi-szerep is. Többen úgy találták, hogy A trubadúr Leonórája vagy Desdemona az Otellóból kicsit más, sötétebb, súlyosabb hangot kíván. Ám a művészi értékek és a zeneiség iránt fogékony publikum csodálta muzikalitását, kifejező énekét, megrázó alakítását. Tallián Tibor a Muzsika mértékadó kritikusa mindig elragadtatottan méltatta alakításait.

Vajda – hogy a színházi világ is kerek legyen – sok operettet énekel, de ugyanúgy sanzont, kuplét és rendszeresen föllép prózai darabokban is. Emlékezetes produkció volt a Maria Callas életéről szóló zenés játék, amelyben játszott és énekelt.

De hát énekelt ő sok mindent legsajátabb szerepköréből is. Donizetti remekeit mostanában újra műsorára tűzi a Szegedi Nemzeti Színház, s a publikum idősebb fele hajlamos a fölsóhajtásra: „Igen, igen, de bezzeg amikor Gregor…!” Nem szeretem a múltba révedést, de az utóbbi időben én is gyakran hozzásóhajtom: „Bezzeg, amikor Vajda!” Adinát, Norinát, vagy Mozart Despináját, Suzannát immár kevésbé kerek korú kolléganői vették át tőle. S bizony, gyakran jut eszembe Vajda világos vonalvezetése, jól érthető szövege, hajlékony dallammintázása, megejtő muzikalitása. És főképp temperamentuma, amelyet mindig biztos ízlés kormányoz. Igazi „tűzrőlpattant lányka, ki hetyke, fürge, friss.”

De igazából nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy van mondjuk egy színvonalas énekes koncert. Jobb és gyengébb hangokat is hallunk, mindenki a legelőnyösebb oldalát akarja mutatni, vagy épp olyanra vállalkozik, ami ritkán jut osztályrészéül, a zenekar szépen szól, élvezzük az előadást. … aztán egyszer csak kijön egy apró asszony, elkezdi dúdolni például Solvejg dalát a Peer Gyntből, és pár pillanat után már nem is tudjuk, milyen hang szól, mit énekel, ki a szerző, azt se tudjuk, hol vagyunk, mert a művészet közepében vagyunk, megbűvölve, átváltoztatva. Merthogy Vajda Júliának megannyi jól leírható erényén túl van egy leírhatatlan, elmondhatatlan adománya is. Mindenkinek javaslom, élje meg ezt vele minél hamarabb!

Csak vele kerek a mi szegedi operavilágunk.

Márok Tamás

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon