Tiszatájonline | 2017. február 24.

„Muszáj Herkulesnek kell lenni”

BESZÉLGETÉS NAGY MIKLÓS KUND MŰVÉSZETI SZAKÍRÓVAL
Marosvásárhely krónikása, értékmentő strázsamestere, szellemi mecénása, az erdélyi értelmiség emblematikus személyisége. Így aposztrofálhatnám interjúalanyomat, akinek írói és kulturális-szervező tevékenysége ezer szálon követhető nyomon. Mint újságíró több évtizede ad folyamatosan hírt Erdély művészeti életéről, neves alkotóiról, s feladatának érzi az itteni fiatal művészek indulásánál is bábáskodni… – PACSIKA EMÍLIA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS NAGY MIKLÓS KUND MŰVÉSZETI SZAKÍRÓVAL

Marosvásárhely krónikása, értékmentő strázsamestere, szellemi mecénása, az erdélyi értelmiség emblematikus személyisége. Így aposztrofálhatnám interjúalanyomat, akinek írói és kulturális-szervező tevékenysége ezer szálon követhető nyomon. Mint újságíró több évtizede ad folyamatosan hírt Erdély művészeti életéről, neves alkotóiról, s feladatának érzi az itteni fiatal művészek indulásánál is bábáskodni. Publicisztikák, kritikák, esszék, portré- és tanulmánykötetek szerzőjeként, az írástudók felelősségével működik a romániai magyar kultúra számos szegmensében. Nagyenyeden a történelmi jelentőségű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon, s Kolozsváron a Babeș Bolyai Egyetemen szerzett magyar–francia szakos diplomát. Pályáját a Marosvásárhelyi Rádióban kezdte, művészeti műsorok szerkesztő riportereként működött, a rendszerváltás már a megyei napilapnál érte, frontembere volt a Népújság megalapításának, először: rovatvezetője, majd főszerkesztő helyettese, 2012-ig főszerkesztője volt. A lap hétvégi művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada, ma is ő szerkeszti. Több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete jelent meg, színházi cikkei, kritikái megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat és rendszeres házigazdája művészeti rendezvényeknek. Több elismerés és díj tulajdonosa, társadalmi szervezetek aktív tagja, a Bernády Alapítvány alelnöke. Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhelyen beszélgettünk.

– Reneszánsz embernek tartják, mert több dolgot is minőséggel művel. Hogy kezdődött ez a „polikultúrás” tevékenység?

– Muszáj Herkulesnek kell lennie annak, aki a kultúránkat itt, Erdélyben életben akarja tartani, s e törekvést többen életcélnak is tekintjük. A több hullámú kivándorlás miatt bizonyos területeken kevesen maradtunk, így akaratlanul is többféle tevékenységgel kell egyszerre foglalkoznunk. Ugyanakkor úgy hiszem, felszínesen semmit sem szabad művelni, ezért ha bármely kulturális területre tévedtem, abba egy idő után komolyan beleástam magam. Igyekszem ma is nyitott lenni, kulturális szervezőként, kurátorként megpróbálok minden irányzatnak, a művészi kísérletezésnek is helyet adni. Nem szeretném, ha becsontosodna a szemléletem, ugyanakkor idősebb emberként, a hagyományokat is fontosnak tartom. Ha valakiben tehetséget láttam, azt igyekeztem felkarolni, és ha beváltotta a hozzá fűzött reményeket – befutott festő, vagy elismert író lett – örömmel nyugtázom, hogy pályája indulásánál ott voltam.

Milyen volt újságot írni a rendszerváltás előtt, hogyan tudott akkoriban az értékek mellé állni, ugyanakkor „szalonképesnek”is maradni?

– ’68-ban kezdtem rádiózni és gyorsan meg kellett tanulnom, mi is a hatalom és a diktatúra. De szerencsére az irodalmi és művészeti terület felé sodródtam, ahol kicsit szabadabban mozoghattunk, mint más rovatoknál a kollégáim. Persze a lehetőség kihasználásához kellett némi turpisság is. Akkoriban a hatalom próbálta megakadályozni, hogy az erdélyi magyarság különböző szellemi központjai tartsák egymással a kapcsolatot. Kitaláltunk tehát olyan műsorokat, amelyek ez ellen hatnak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című beszélgető-sorozat, melyben az egyik alany – mint afféle stafétabotot – a másikhoz küldte tovább a mikrofont és a riportert. A több évig tartó izgalmas műsorláncolatban több mint négyszáz neves személyt szólaltattunk meg, többek között Kós Károlyt, Sütő Andrást, Székely Jánost, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Harag Györgyöt, Bács Ferencet, Tanay Bellát. Készült hetente egy irodalmi-művészeti műsorom is, akkoriban kezdtem kapcsolatot kiépíteni a vásárhelyi, székelyföldi képzőművészekkel is.

Gondolom, bátorság kérdése volt olyan interjúalanyt választani, aki valamiért szálka volt a hatalom szemében, nagy kihívást jelentett ez egy fiatal rádiós számára?

– Hogyne. A rádió kettős – bukaresti és marosvásárhelyi – alárendeltsége miatt azonban nem csak a megszorítások voltak nagyobbak, esély is gyakrabban adódott az ukázok elkallódására. Emlékszem, miután például Bartis Ferenc kijött a börtönből és tiltó listára került, ez az intézkedés minket valahogy kikerült. A vásárhelyi rádióban megszólaltattuk. Működött a cenzúra, piszkálódtak a feletteseink, a rendszer torzulásával együtt egyre abszurdabb lett minden, de így-úgy, valahogy be lehetett lopni az adásba bizonyos témákat, személyeket. Míg aztán ’85-ben, be nem tiltották a magyar nyelvű adást. Egyik nap a délutáni adáskezdet előtt nem sokkal jött a parancs Bukarestből, hogy attól a pillanattól kezdve a vidéki rádióadók többé nem sugározhatják műsoraikat, a szerkesztőségeket felszámolják.

– Semmi előjele nem volt ennek a döntésnek?

– Szóbeszéd előre jelezte, és nem is tűnt lehetetlennek főleg amiatt, hogy Elena Ceausescu volt kompetens ezekben a kérdésekben, de reméltük, hogy ez csak fenyegetőzés, hogy könnyebben kordában tarthassanak. A döntés konkrét kiváltó okát máig nem tudtuk meg. Tény, hogy attól a pillanattól kezdve négy évig, a ’89-es decemberi eseményekig a területi stúdiók elnémultak.

És akkor a marosvásárhelyi adó egyszer csak újra megszólalt? Megvoltak hozzá a feltételek?

– A székházat más célokra használták, de jó állapotban voltak és a felszerelések is megmaradtak. Aztán 1989. december 22-én Marosvásárhely is kivonult az utcára, este lőni kezdték az embereket. Éjszaka is zajlott a megtorlás, másnap Bukarestben és szerte az országban csúcsosodott a népharag, megbukott a hatalom. Akkor az itteni rádiósok közül néhányan bementek a stúdióba, a katonai őrség nem ellenkezett, s a kollégák újraindították a rádiót. Jómagam akkor már a megyei lapnál dolgoztam.

-S ott mi volt a helyzet a szerkesztőségben?

– Izgalmas és nagy kihívás volt egyik pillanatról a másikra létrehozni egy új lapot. Addig nem volt szabad sajtó, először lehetett végre felső irányítás nélkül újságot szerkeszteni. Hirtelen új nevet is ki kellett találni a Vörös Zászló helyett. A frissen alapított Népújság címoldalára, a folyamatosan zajló változások közepette én írtam a vezércikket. Véglegesen akkor még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de felvállaltuk, hogy megcsináljuk az első lapszámot. Írtunk, szerkesztettünk, közben néztük a tévét és követtük az országos eseményeket.

Mindenki egyformán gondolkodott erről a szerkesztőségben? Volt elég vállalkozó újságíró, szerkesztő, aki gyorsan összeállt erre a feladatra?

– Voltak elegen, akikkel ezt meg lehetett csinálni. Olyanok is voltak persze, akik  aztán hamar otthagyták az újságot, voltak, akiket kivetett a közösség, de akkor éjjel inkább arra koncentráltunk, hogy a semmiből összehozzunk egy olyan új napilapot, amilyenről addig csak álmodozhattunk.

A tartalmakat át kellett hangolni, le kellett cserélni, ez gyorsan ment?

– Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű volt ez azoknak, akik éveken keresztül úgy szerkesztettek lapot, hogy a hatalom szabta meg, mi jelenhet meg és mi nem? Kérdés volt az is, miként csinálhat egy szerkesztőség új lapot, ha az állami támogatásra már nem számíthat. De akkor, az elején még olyan forradalmi volt a hangulat, hogy azt mondtuk, összedobjuk és csináljuk.

Tehát saját zsebből készült az első szám?

– Igen, így is mondhatjuk, bár akkor talán ez volt a legkisebb gondunk. Utóbb hoztuk létre saját zsebből a lapot megjelentető kft-t. Döntőbb volt az elején, hogy az olvasók irányába legyen meg a kellő erkölcsi tőkénk. Bevallhatom, hogy az általános eufóriában az is megfordult bennem, hogy elégséges-e az az erkölcsi hitel, amivel belevágok az új feladatba. A rádiós múltam és az írásaim nyomán kapott pozitív visszajelzések azonban eloszlatták a kételyeimet, teljes lendülettel voksoltam a megújulásra. Rendkívüli esemény volt, amikor megjelent az első szám, napról napra növelnünk kellett aztán a példányszámot,  mindenki a Népújságot akarta olvasni. Természetesen a rádió is vonzott, néhány évig még saját műsorom volt. És a közéletből se maradhattam ki. Azokban a forrongó decemberi napokban én is az RMDSZ egyik vásárhelyi alapítója voltam.

És mit fogalmazott meg akkor ez a szervezet? Hogy látja utólag, az alapítók egy követhető, realista utat jelöltek meg maguknak?

– Az első napokban a nevét még kereső szervezet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség magját értelmiségiek képezték, a vásárhelyi csapatban olyan jeles emberek voltak, mint Sütő András, Markó Béla, Gálfalvi György, az írók mellett egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, Csíky Boldizsár zeneszerző, Fülöp G. Dénes református lelkész, újságírók, szerkesztők. Minden területen demokratizálást akartunk. És teljes szellemi szabadságot. Szinte mindannyian komolyan hittük, vagy legalábbis reméltük, hogy a magyarság teljes értelemben felszabadul, minden minket illető jogot meg lehet szerezni. Egyesek bíztak abban, hogy egyszerű és gyors lesz ez a folyamat. Hamar rá kellett jönnünk, mekkorát tévedtünk.

A szerveződésen belül akkor nem látszott semmilyen szellemi, ideológiai ellentét?

– Nem érzékeltünk ilyesmit. A szervezet az elején a romániai magyarok érdekképviseletét vállalta fel, később kezdődött a pártosodás. A parlament megalakulásakor kellett a politikai párt szerepkörét is magára öltenie. A magyarságot képviselő személyiségek a legkülönbözőbb területekről jöttek össze, érthető, hogy nem mindenki gondolkodott egyformán. Elkerülhetetlen volt, hogy idővel el ne különüljenek bizonyos csoportok, irányzatok. A pártosodáshoz az is hozzájárulhatott, hogy túl sokan akartak hatalomhoz jutni. S az ezzel járó előnyökhöz is. Voltak, akiknek ez nem sikerült. Néhányan azok közül, akik nem kerültek az élvonalba, egyszer csak elkezdtek szervezkedni, és így jött létre még két másik párt. Nyilván ez egy szimplicista magyarázat, a valóság sokkal bonyolultabb, de a lényeg mégiscsak az, hogy a széthúzás sajnos utóbb nagyon ártalmassá vált az egész romániai magyarság számára. Azt se lehet elhallgatni, hogy jöttek olyan hatások az anyaországból is, amelyek nyomán felerősödött a szakadás folyamata. Pedig az egység itt tényleg létkérdés. Sajnos sokszor annyi szavazat úszik el egy-egy választáson, amennyi éppen ahhoz kellene, hogy egy kritikus helyen a magyar polgármesterjelölt győzzön, vagy hogy egy magyar többségű tanács jöjjön létre. Ez eléggé frusztráló, ha valakit izgat a közösség jelene, jövője. Jómagam azért vonultam félre a politikától, mert úgy éreztem, meg kell őriznem az újságírói függetlenségem, és a szellemi élet, a kultúra területén van a helyem. Ragaszkodom a meggyőződésemhez, és megpróbálom valahol középen az igazi értékeket pártolni. Ha valamit, valakit jónak tartok, pártállástól függetlenül igyekszem támogatni.

 – A volt párttársai nem tartják emiatt árulónak?

– Manapság könnyen ragasztanak mindenféle címkéket az emberre. Azt is egy-kettőre rámondják, világhálós hozzászólásokban is gátlástalanul hirdetik, hogy ez vagy az áruló. Nyilvános megnyilatkozásokban még nem hallottam, hogy engem ilyen jelzővel illetett volna valaki. Gondolkodó ember vagyok, nem csapongok ide vagy oda, a publicisztikáimban viszont megírom a véleményemet.

– Az itteni magyar írók, hogyan kerültek kapcsolatba, az anyaországi kollégákkal?

-A változás előtt nehéz volt a kapcsolattartás. Aki tudott, az a követségről szerzett lapokat, de nagy jótétemény volt, hogy jöttek Magyarországról a hátizsákosok és ők csempésztek ide könyveket, folyóiratokat. A Kossuth Rádióból sok mindenről értesülhettünk, aki tévézni akart, az Kelet- vagy Közép-Erdélyből átment a Királyhágón, mert ott már lehetett fogni az MTV adásait. Kivételes eseménynek számított, ha idejött egy anyaországi író a bukaresti írószövetség szervezésével.

Emlékszem, Annus József, a Tiszatáj főszerkesztő helyettese miként igyekezett anno a lapba belopni erdélyi írók verseit, novelláit. Innen nézve a „haza a magasban” elv, mennyire látszott érvényesülni?

– Tiltották a kéziratok kijuttatását, de akiknek jó kapcsolatuk volt, azoknak a Tiszatájban, Kortársban és más folyóiratokban mégis megjelentek írásai. Itt aztán botrány és zaklatás lett belőle. De megérte, hiszen az erdélyi írók hisznek abban, hogy egységes a magyar irodalom, és az ő műveik is beletartoznak a kánonba. A nagy nyitás csak a rendszerváltás után következett be, amikor például a Látó folyóirat Marosvásárhelyre tudta hozni az összmagyar irodalom műhelyeit, még a párizsit vagy a chicagóit is. A húsz év alatt 110 ilyen magyar műhely mutatkozott be itt. A műveikből mi is publikálni tudtunk a Múzsában. A Tokaji Írótáborba is gyakran elmentem és hoztam onnan sok értékes anyagot. Megnyílt a világ, ezt tükrözi hétről hétre lapunk irodalmi, művészeti melléklete, amely most, beszélgetésünk idején már az 1267. számánál tart. Antológiát is megjelentettünk belőle. A pezsgő irodalmi, művészeti élethez illő könyvkiadás is joggal számít közérdeklődésre.

– Ha jól tudom, számos magyar kulturális intézmény, rendezvény is született.

– Igen, rendszerváltás után lettek új tévé- és rádióstúdiók. Könyvvásárokat, rövidfilm- és színházi fesztiválokat kezdtek el szervezni és olyan magyar rendezvényeket, mint a Miénk itt a tér, vagy az utóbb sajnos megszűnt Félsziget fesztivál. Hagyományossá vált a Vásárhelyi Forgatag. Született számos alapítvány és nyíltak magyar kulturális székházak. A magyarság itt sokkal szerényebb anyagi körülmények között él, mint a román polgárság, mégis próbál saját erőből maradandót alkotni a kultúra területén. Fontosnak érzi, hogy a fiatalokat itt tartsa, mert sajnos továbbra is nagy az elvándorlás,

– Mi a véleménye e folyamatról?

– Egyéni döntés ez minden esetben. Azt szoktam mondani, nagyon fáj, hogy a magyarok kivándorolnak, de úgy hiszem, hogy ha Erdély Magyarország része lenne, a fiatalok akkor is elmennének, mert Budapestnek és a nyugatnak hatalmas elszívó ereje van. Sajnos éppen ahhoz a generációhoz tartozók hagyták el tömegesen a szülőföldet, akiknek gyermekei most nőnek bele a szavazóképes életkorba.

– Milyennek látja az anyaországi írótársadalmat?

– Amikor megtörtént a változás, szabadon és szívesen jöttünk-mentünk egymáshoz látogatóba. Még fociztunk is együtt, mint öregfiúk. Amikor körvonalazódni és számítani is kezdett, hogy ki hova tartozik, az anyaország csapatából egyre többen maradtak ki. Barátságok bomlottak fel, úgy tűnt, az írók mind kevésbé tudnak párbeszédet folytatni egymással. Ez is érzékeltette, milyen hatással van mindenkire az, hogy a magyar politikai élet darabokra törik. Én úgy szoktam emlegetni a 90-es évek elejét, hogy „ez abban az időben volt, amikor a magyar írók még együtt futballoztak”. A széthúzás sajnos begyűrűzött ide Erdélybe is. Szomorú, hogy így van, mert lehetnek különbözőek a vélemények, de érthetetlen, miért számít ellenségnek az, aki másképp gondolkodik.

Pacsika Emília