Kovács Kristóf versei

Ezt majd akkorra, mikor nem

Estére hidegfront éri el hazánkat. Még ha

nem is tudjuk pontosan, hogy az hol van.

Amikor kettesben vagyunk, véletlenül

sem maradunk józanok. Ez nem panaszkodás.

Legyen mire fogni. Talán a hűvösebb időtől

várunk valami belső enyhülést. Hogy kevésbé

legyünk szomjasak. Pedig a kisebb műtétek

előtt sem lehet hat-nyolc órával, még vizet sem.

Nem tudom, akkor miről beszélnénk.

Folyton csak meghagyunk valamit, valami

túl drága maradékot, fizetős parkolókban az aprót,

szemrehányó utalásokban az igazi mondatokat.

Tenyeredbe írod, el ne felejtsd, hogy ma nem, ma

nem megyünk. Egy-egy napot meghagyunk.

Például ezt, ezt majd akkorra, mikor nem leszel.

Tétnélküli fogadásokat kötünk, épphogy gondolni,

mi lenne… Kicsit beborul. Elér valami hideg. Azt hiszem,

minden kelet-európai csókban van egy kis jobbleszmajd.

Találunk régi, csúsztatott érdekességeket. Lásd, hogy nem hiába.

Elvicceljük a kapott eredményeket,

a legtöbb választ el sem hisszük. Azt mondod, az nem lehet.

Mosolygunk gyávaságból, hogy nem merjük kipróbálni.

Még azt sem, amit mondtam,

hogyha lelöknéd az üres korsót – mert egyszer rám veted magad –

vajon betörné-e a járólapot. Hátha az is valamit elválaszt valamitől.

Egy útra

minden találkozásunkhoz

tartozott egy vonatjegy,

ami megőrizte önmagát véletlenül.

a lejárt bérleteket neked adtam,

ezzel próbáltad látszatnak tettetni

a távolságot köztünk. ami végül sosem

fogyott el. sőt, két szeretkezés közt

kevésbé tudtam elviselni azt, amilyen vagy.

beutaztam önmagam, csak azt nem tudtam meg

pontosan, hogy te hol laksz.

mindig csak beszéltünk és beszéltünk valamiről,

de egyikünk sem mondta el, amit kezdetként

kellett volna, hogy alig leszel majd boldog,

ha már nem találunk több tökéletes alkalmat.

hogy lesznek majd más évszakok is, és hagyni

fogom sokáig kicsengni a telefont,

legalább kelljen várnod. vagy ilyesmi.

hogy az összes kínos slágerzenéről

te fogsz eszembe jutni, amíg tart bennem.

és majd nem marad más egy

rövid estéből, csak az útpára, a trágár buszok

késő menetideje a nedves aszfaltokon.

el kellett volna magyaráznom, hogy

ezekből nem lesz vissza. elfogadva azt,

hogy egyszer a dolgaink nálad vagy

nálam fognak maradni.

ahogy a tárcák mélyén megsárgult jegyek,

amiket végül nem dobtam ki,

pedig feltüntetve áll, hogy csak egy útra szólnak.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)