Ez még előttem van

INTERJÚ KUN ÁRPÁDDAL MEGINT HAZAVÁRUNK C. REGÉNYE KAPCSÁN

2006 októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a „boldog északon”. Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útikönyv arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni. A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít.

– Otthagyni valamit, ez esetben az „otthont” és megérkezni valahova, új „otthont” teremteni a regény terében ugye csak kiindulópont, ami ettől sokkal fontosabb az a két pont között elhelyezkedő út, a fizikális és lelki út mibenlétének megértését segíti a regényben a folyamatos jelennel párhuzamosan futó emlékezet?

– Igen. Arra gondoltam, hogy az „in medias res”-kezdés után visszavezetem az olvasót az előzményekhez. Amitől elkezdett örvényleni a múlt. Rengeteg párhuzamos hullámgyűrű keletkezett. Például a főhős meg a gyerekeinek a viszonya mellé „odakavartam” a főhőst gyerekként a saját szüleivel, ahogy a második feleség mellé odatettem az elsőt. De a párhuzamosságokhoz tartoznak a regénybeli megkettőződések, így például a főhősnek annyiféle alakváltozata van, hogy abból több matrjoskababa-sorozat kitelne.

A megint hazavárunkat úgy írtam, mint valami irodalmi road movie-t. Szeretek úton lenni, vonatokon, buszokon gyűrődni, idegen helyeken éjszakázni. Az az érdekes, hogy ez az örömöm mit sem csillapodott azzal, hogy családom lett. Szerencsére a családom is szereti ezt a fajta gyűrődést. Ennek a földi dolognak égi mása ez a regénybeli úton levés.

– A Boldog Északhoz képest ebben a regényben mintha hiányozna az optimizmus, ez minek tudható be?

– Szerintem végig jelen van valami makacs hit abban, hogy a dolgok megjavíthatóak. Hiába hibázunk, jóvátehetjük. Mi ez, ha nem optimizmus? És hát a Boldog Észak sem egy dajkamese volt, ahogy a Megint hazavárunk sem az.

– Kun Árpád és a regényben szereplő fiktív Kun Árpád között van közös nevező?

– Kilencvenkilenc százalékban hasonlítanak. Éppen annyiban, ahány százalékban a csimpánz génállománya megegyezik a miénkkel. Mégis jól meg lehet különböztetni egy csimpánzt és egy embert. Ugyanígy a regénybeli és a valóságos Kun Árpád is két külön állatfajta.

– Kun Kunhoz úgy viszonyul, mint az Ön életében Norvégia Magyarországhoz? Megteremt egy külső nézőpontot is akár, amiből ömleni tud az őszinteség?

– Persze, a kívülállás, a külső nézőpont a legfontosabb, ez a regényírás arkhimédészi pontja. Az őszinteség viszont nem olyan fontos egy regényben, az valami magánjellegű izé, a szerző nyavalyája. Az elbeszélőnek hitelesnek kell lennie. Aztán hogy ehhez őszinteséget használ-e vagy hantázik, lelke rajta.

– Mit jelent az Ön számára a boldogság, mit íróként és mit magánemberként?

– Íróként a boldogság igen nagy kihívás, tekintve, hogy sokak szerint ábrázolhatatlan – már ha komoly szépirodalmat írsz… Másfelől ha magánemberként szabad vagy és teljes életet élhetsz, valószínűleg boldognak mondhatod magad. Én teljes életet élek, és elég szabadnak érzem magam. Ugyanakkor folyamatosan a tudatában vagyok annak, hogy ez az állapot kivételes. Mert a magától értetődő, a természetes az az, hogy nyomorúságra jöttünk a világra, betegek vagyunk, csapások érnek, megpróbáltatások. Ezekből nekem korábban már kijutott, tudom, hogy még ki is fog. Ennek ellenére szeretném kihasználni a jelenlegi boldogságszünetet, ami roppant törékeny, és bármelyik következő pillanattal véget érhet. Montaigne írja, hogy egy emberről csak azután dönthetjük el, vajon boldog életet élt-e, ha azt is láttuk, hogyan halt meg. Na, ez még előttem van.

Sirbik Attila

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2016

419 oldal, 3990 Ft