Álmaim zenéje

SING STREET
Örömmozi rég hatott már ennyire. John Carney új filmje úgy alkot szerves egységet két korábbi zenés darabjával (Egyszer, Szerelemre hangszerelve), hogy nem kicsúcsosítja régebbi művei erényeit, hanem megtartja az ismerős elemeket, majd új irányba viszi a cselekményt. Hangulatfestészete, világképe is némileg más, immár a tűzön-vízen át tartó, töretlen optimizmus jut főszerephez… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

SING STREET (2016)

Örömmozi rég hatott már ennyire. John Carney új filmje úgy alkot szerves egységet két korábbi zenés darabjával (Egyszer, Szerelemre hangszerelve), hogy nem kicsúcsosítja régebbi művei erényeit, hanem megtartja az ismerős elemeket, majd új irányba viszi a cselekményt. Hangulatfestészete, világképe is némileg más, immár a tűzön-vízen át tartó, töretlen optimizmus jut főszerephez.

Coming-of-age storyba, ám legfőképpen szerelmi történetbe oltott musicallel akad dolgunk – a Sing Street úgy válik abszolút életigenlő, feel good művé, ahogy kamaszhősei a rigorózus Synge Street katolikus iskola-zárdáját (szerzői kommentár gyanánt a direktor neveldéjét) a zene fellegvárává avatják. Így Carney új filmje nemcsak óda a muzsikához, hanem sajátos ízű protest-darab a Ha…, még közelebbről a Pink Floyd – The Wall szellemiségében – a kritika éppen Alan Parker örököseként tartja számon a rendezőt. Cseppet sem áll ingatag lábakon a párhuzam: ahogy a The Commitments című kult-örökbecsű hőse, Jimmy Rabbit, úgy a Sing Street 15 évese, Conor is bandát alapít, szerzeményeikkel pedig az eget ostromolják. Ritmusérzékük ugyanígy közös: Parker filmje és jelen dolgozat eszméletlen tempót diktál, roppant könnyed, felemelő, soundtrackjüket napok múltán is gyermeki lelkesedéssel játszhatjuk vissza. Destination Anywhere-ből 2016-ra The Riddle of the Model, valamint Drive It Like You Stole It lesz – előbbi a főhős srác nőfétisét, utóbbi kitörésvágyát dúcolja alá. E két fogalom centrális jelentőségű, pláne, ha Carney előző filmjeinek témáit vesézzük ki velük – míg az Egyszer és a Szerelemre hangszerelve úgy érveltek, zenéből fakad a l’amour, a Sing Street szerint a rockköltemények a nagybetűs Szerelemből fakadnak. Noha Carney eddig sem idegenkedett a románcoktól, sőt, ez a zsáner most előtérbe helyeződik, voltaképpen ez a főszereplő motivációja, életet adó oxigénje, szabadságvágyának fenntartója. Raphina, az Álomnő nélkül nincs zenekar, ha a lány nem magasodik ott, a lépcsőn, szegényebbek lennénk több jófej bandataggal, idealizmussal, netán a bigott ír társadalomnak intézett középső ujj-emeléssel. Ő a Varázslat, a Múzsa – a Sing Street ekképpen a pozitív hangvételű nőfétis-mozik sorát gyarapítja, melyben a csodalány nem destrukcióba sodorja a férfialakot, hanem alkotásra bírja, mi több, egész életét jó mederbe tereli. Nagykorúvá érik a kamasz, kiáll magáért, zenéje óriási lökést ad cseperedésének. Conor, az elesett a múlté, Cosmo, a szuperrocker a jövő felé szalad.

„You’re just another brick in the wall.” – visszhangozza a sláger, hogy aztán Carney nekimenjen e vaskalapos ideológiának. Conor és barátai, illetőleg szívszerelme kiálló szögek maradnak, akiket hiába próbálnak a deszkába kalapálni. Lázadók, vadromantikusok, briliáns művészek. Stilizált mesevilág váltja le a szürke hétköznapokat, egy új dimenzió, ahol bármi lehetséges. Noha Carney időt szán az 1985-ös Dublin nyomorúságának kitchen sink-ábrázolására, műfajiságba ágyazza családkritikáját (alkoholizmus, beszűkültség, reménytelenség), suli-pamfletét (a reverendába bújt pap képmutató utasító- és erőszakmasina), generációs látleletét (az ifjúságnak is kevés virágvasárnapja marad a posványba rég beleszokott ősök oldalán), a konzervatív zöngéket később óriási erővel szorítja perifériára. Románc-felfogása is eltér az Egyszertől és a Szerelemre hangszerelvétől: vége a melankolikus love story-knak, örökre a ’80-as évek öröm-nosztalgiája dominál. Hőseink immár nem válnak el szeretteiktől, hogy egyedül merengjenek egykor közös boldogságélményükön. A karakterek tényleg azt kapják meg, akikbe igazán szerelmesek, és akikkel pontosan emiatt tudnak örömben lubickolni. Dalok harsannak a levegőbe, papírra firkál az ifjú hős, dalszövegíróként brillírozik. Zene-poézise immár nemcsak neki vagy a fiókjának szól, hanem Raphinának, aki elindította őt az úton. Carney védjegy-jelenete is ennek szellemében formálódik. Ismét látunk hosszú zenekari próbát, dal-, sőt, kliprögzítést az Egyszer és a Szerelemre hangszerelve örvén – csakhogy mindez szellemesebb, bájosabb, találóbb. Egyrészt a küszködő, mikrobüdzséből dolgozó zenészek (alteregókként: filmkészítők) szárnypróbálgatása ez videokamerával, ad hoc válogatott jelmezekkel, sikátorral, másrészt a ’80-as évek MTV-zenebonájának újrakonstruálása, harmadrészt kamaszlelkületű udvarlási kísérlet. A Duran Duran, Motörhead, The Cure ritmusára szerkesztett önfelfedezés, amely során a szülők mellett poshadó báty, Brendan Pop, csajok, satöbbi-modorban adja át bakelit-bölcsességeit öccsének, hogy aztán tehetetlenül dühöngjön, majd végső jótettként önmagát és testvérét is megváltsa. Szerencsére nem ő az egyetlen: Cosmo bandájában a tar fejű, durva iskolabika is helyet érdemel, elmenekülve gyalázatos otthonából. Carney idén a happy endben hisz, bárkiből kihozható a legjobb.

Vissza a jövőbe-utalásba vegyül egy Haragban a világgal-intertext, a moziidézetek egyfelől a három évtizeddel ezelőtti gyönyörű mementókat hozzák vissza, másfelől Conor/ Cosmo érzelmeit is tükrözik. Kulcsjelenet, amikor iskolaszínpadi fellépése balul üt ki, miközben kitörő bulit vizionál. Carney szerencsére nem hagyja cserben a nézőit: amikor már minden remény elpusztulni látszik, az álomból ragyogó valóság lesz. Adam Levine, a Szerelemre hangszerelve énekes-színésze dalra fakad („Go Now”), Conor a Drive It Like You Stole It taktusaira hallgatva kezébe veszi egy csónak kormányát, oldalán a Fétisnővel, háborgó vízen át száguldva. Találkoznak a tömegével Londonba emigráló, kompon ülő-álló írek és két másik földi: egymásra felel a szuverén és a csoportos boldogság. Az év egyik, ha nem a legkatartikusabb fináléjában. Legutóbb talán a Gettómilliomos tündérmesei zárlata libabőröztetett így.

Szabó Ádám