Tiszatájonline | 2017. február 16.

Veronai fiatalok tragédiája

RÓMEÓ ÉS JÚLIA A MET-BŐL
Minden évben megnézek néhányat a New York-i Metropolitan élő közvetítéseiből. Az operát a színházban szeretem igazán, de a MET-es produkciók profizmusa mindig lenyűgöz, és a kiváló énekeseket is szívesen hallgatom meg időről időre. Ebben az évadban Gounod Rómeó és Júliáját szemeltem ki Shakespeare veronai szerelmeseinek halhatatlan tragédiáját. Az operát nagyon szeretem, sokat hallgattam, de ritkán látom színpadon és a gyönyörű duetteket nehéz sorba rakni csak fül alapján… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

RÓMEÓ ÉS JÚLIA A MET-BŐL

Minden évben megnézek néhányat a New York-i Metropolitan élő közvetítéseiből. Az operát a színházban szeretem igazán, de a MET-es produkciók profizmusa mindig lenyűgöz, és a kiváló énekeseket is szívesen hallgatom meg időről időre. Ebben az évadban Gounod Rómeó és Júliáját szemeltem ki Shakespeare veronai szerelmeseinek halhatatlan tragédiáját. Az operát nagyon szeretem, sokat hallgattam, de ritkán látom színpadon és a gyönyörű duetteket nehéz sorba rakni csak fül alapján.

A közvetítés napjának reggelén azonban borzalmas hír érkezett egy másik, valóságos veronai tragédiáról. Január 21-re virradóra karambolozott a pesti gimnazisták busza a város mellett. A több száz éve költött tragédia fájdalmasan összecsengett ma megtörténttel. Nem tudom, mindennek mennyi szerepe volt az előadással kapcsolatos alapélményem kialakulásában: nagyszerű, élvezetes produkció, csak épp nem rendít meg.

Bartlett Sher hagyományos modorban, és páratlanul világosan rakta föl a történetet. Az előadásból úgy tűnik, Gounod kitűnő dramaturg, teljesen logikusan építi föl a drámáját. A rendező valamiért a XVIII. századba helyezi az eseményeket. Erre leginkább Catherine Zuber ruháiból és a Capuletek rizsporos parókáiból következtethetünk. Egyáltalán nem zavaró, bár nincs is különösebb jelentősége. Ha csak az nem, hogy a fiatalság nem visel parókát, is nyitott keblű, szabadabb ruhákban bulizik, mint a közepes korúak. Az egyetlen díszlet (tervező Michael Yeargan) árkádos-erkélyes utcarészlet, középen emelvénnyel. Amikor hálószobát kell csinálni belőle, Sher egyszerűen hatalmas fehér lepellel takarja le az emelvényt, a hátteret pedig egyszerűen nem világítja meg. Amikor azonban a nászéjszaka után Júlia egyedül marad, a nagy lepedőt magára tekeri, s a jelzés nyomban szimbólummá válik.

A rendező meglepően akkurátus a színészvezetésben is. Főleg a két főszereplő mozgását tervezte meg gondosan, énekeseit egyszerű, ám hatásos eszközökkel fegyverzi föl. Az alakítások elevenek, kerülik a sablonokat.

Ismét elismerően csodáljuk meg a jobb MET-es operarendezések kettős erényeit: a beállítás és a színészi játék egyaránt hatásos a közeli kamera szekund plánjában és a hatalmas színház messzi totáljában.

Persze a kamera kegyetlen. Minél élesebb a kép, annál jobban kiélezi az operaműfaj előadói problémáit. Úgy adódott, hogy pár nappal korábban néztem újra Franco Zeffirelli Romeo és Júlia filmjét, ahol a két címszerepet Shakespeare szándékának megfelelően egy 14 éves lány és egy 18 éves fiú játssza. A 45 éves Diana Damrau karcsú, ruganyos, széparcú teremtés. Hangja is frissen szárnyal. A közeli képeken azonban semmiképpen sem fogadjuk el elsőbálos fruskának. Az operai közmegegyezés 3. fokán áll: csinos, vonzó, fiatalos nő. Mintaszerűen játszik, pontos, erőteljes, nincs benne semmi mesterkélt könnyedség. Ám Júliához mégiscsak hozzátartozna a harsogó fiatalság. Ha már ilyen közelről látjuk.

Vittorio Grigolo a kompromisszum 2. fokán áll: vonzó, izmos fiatal férfi. Noha a naptár 40-et jelez, atlétikus mellkasa és típusa alapján könnyedén elfogadjuk mondjuk huszonévesnek. Különösen, hogy macskamód mászik oszlopra, erkélyre, és gyerkőce magasságokból ugrik le lazán. Szólamát is igényesen, kimunkált művészi eszközökkel formálja meg.

Első találkozásukkor Rómeó és Júlia olyan bohó bizalommal bolondoztak, hogy nyomban emlékezetünkbe tódultak saját első szerelmeink, s kibomlás önfeledt, felelőtlen összhangjának pillanatai. Hajdanvolt lángolásunk emésztő eufóriája azonban nem jelent meg. A két jóliskolázott, megfelelő hang egyikének sincs varázsa. Damrau németes hidegséget sugároz, bármilyen hajlékonyan is énekel. Grigolóból is hiányzik az, amitől egy olasz tenor igazán nagy lesz: az egyedi szín és a személyes hangvétel. Torzítja a versenyt, hogy darabot a MET-ben különösen szerencsés csillagállás kíséri, Rómeót többek között Beniamino Gigli, Jussi Bjöling, Franco Corelli vagy Nicolai Gedda keltették életre. De ne mérjünk a mérhetetlenhez: Grigolo imponáló biztonsággal énekli végig a hatalma szólamot. Hangja mindvégig üde marad, nevezetes áriáját átélten, hajlékonyan formálja, magas hangjai élményszámba mennek, a III. felvonás fináléját hatalmasan robbanó magas C-vel koronázza meg.

A többi néma csend, mondhatjuk a nagy Billel. A kisebb és közepes szerepekben alig halottunk kiemelkedő énekest. A kivétel Stephanóként Virginie Verrez, aki fiús karcsúsággal, gyönyörűen könnyed tónusban adja a fiút. Eliot Madore (Mercutio) inkább színtipró külsejével arat sikert, mint szívbemarkoló éneklésével. Az őserejű orosz basszusok az utóbbi évtizedekben sajnálatos módon jólfésült fiúkká váltak. Mikhail Petrenkónak ráadásul a személyiségében sincs meg az a súly vagy emelkedettség, ami a hangjából Lőrinc baráthoz hiányzik.

Gianandrea Noseda az elmúlt évtized egyik legmegbízhatóbb karmestere a Metropolitanben. Egyaránt vezényli az olasz, az orosz és a francia repertoárt. Sose okoz csalódást, sose ragad magával. A kórus és a zenekar a MET-ben mindig lenyűgözően szól.

Illetve nem mindig. A hangosítás általában kissé túlvezérelt, amikor mozi után ugyanazt a rádióban hallgatom, két számmal kisebb hangok szólnak. Ezúttal nem volt túl hangos a zene, viszont az első részben kicsit dobozból szólt a zene. A második részre sokat javult a helyzet, Damrau hangja is puhábbnak tűnt.

A Rómeó Júlia nem csak New Yorkban, hanem a szegedi Belvárosi Moziban is megnyugtató sikert aratott. A helyszínen volt némi bravózás is, de elragadtatott lelkesedés nem. Ebben viszont nem elsősorban Noseda, Sher és Grigolo urak valamint Damrau kisasszony a fő felelős, hanem Gounod úr, aki megható, de nem megrendítő színpadi muzsikát komponált. Meg.

Márok Tamás

Kép: www.metopera.org