Nem csattan, nem durran

DON PASQUALE SZEGEDEN

Van Donizetti fergeteges vígoperájában egy pillanat, amikor megfagy a levegő. Amikor Norina (pontosabban álnevén: Sofronia) operába készül menni egyedül, mire öregecskedő párja züllöttnek nevezi. Kicsit erős ez a kifejezés a mókaházaság keretei között, a vérmes ifjú hölgyet szíven is találja, egy pillanatra túlságosan is beleéli magát a szerepébe – és pofon vágja férjét.

Semmi komikus nincs a pillanatban, a világ egycsapásra elsötétedik, szívszorító muzsika szólal meg, és minden megváltozik. Ha jól csinálják, a közönség nyomban átáll a zsugori, zsémbes öregúr oldalára. Sok minden kell ehhez a hatáshoz, de elsősorban igazi pofonnak kell csattanni. Persze a színpadi nyaklevesnek megvan a maga színészi technikája: nyakra kell ütni, az megfelelő hangot ad, de nem fáj, és az éneklést sem zavarja, ami operában nem mellékes. A hatás kedvéért a pofozó néha másik kezével a combjára üt. Közismert egy régi történet, amikor az 50-es években valami divatos szovjet darabban a főiskolás Garas Dezsőnek kellett megpofoznia Népköztársaság Nagyasszonyát, Gobbi Hildát. Garas a próbán – ahogy tanulta – ügyesen imitálta a nyaklevest. Mire Gobbi indulatosan követelte, hogy rendesen vágja őt pofon. „Utána jön az őrjöngéses jelenetem, és nekem szükségem van erre a pofonra!” – kiabálta, s még a színművészetiről való kirúgással is megfenyegette a megszeppent fiatalembert, ha nem csinálja elég jól a dolgát.

A Szegedi Nemzeti Színház új Don Pasquale-produkciójában nem csattan el a pofon. Mindkét Norina fölemeli a kezét, színpadiasan az öreg felé legyint – pofon semmi. Legalábbis a földszint 10. sorából már nem hallatszik. Sem a szopránok, sem a basszusok, sem a rendező nem tartották fontosnak a valódi – mondjuk így divatosan – családon belüli erőszakot. Jelképes ez a mozzanat, jól jellemzi az egész produkciót. Ügyes, látványos, kedves, de nem megrázó előadás. Vígopera esetében a legnagyobb megrázkódtatás-hiány a nevetés. A főpróbákon és az első előadásokon soha nem tört ki harsány kacagás. Az előadás bátortalan: semmit nem élez ki, nem kockáztat. Jóízű a komédiázás, csak épp hiányoznak belőle az igazi fűszerek. Pedig Donizetti éppen ezekben a melankolikus, komor pillanatokban áll fölötte az összes többi olasz vígopera-szerzőnek. Verdit leszámítva senki, sem értette ilyen mélyen, hogy a vidámság annál üdébb lesz, minél sötétebb árnyalatot teszünk mellé kontrasztnak.

Világos Sándor János gondolata: Pasquale az operaszínpad Harpagonja. Titkos páncélszekrényében rejtegeti a számára legfontosabbat: pénzét és drága ékszereit. Norinába olyannyira belehabarodik, hogy még a vagyont is ráíratja, a széf kulcsát is a nyakába akasztja. A végén aztán, amikor minden kiderül, a fiatalok vissza is adják neki bizonyítván, hogy értik és tiszteletben tartják érzelmeit. Szolid, értelmes történetvezetés – emlékezetes csattanók azonban nincsenek. A címszereplő már a nyitány alatt puskával jelenik meg, s fegyver a darab során többször is előkerül, még a fináléban is. Ezért aztán sajnálkozva állapítjuk meg, hogy nem sül el. Pedig a csehovi puska durranása is pompás hatás lenne. Mintha Gyüdi Sándor karmester sem törekedne erős hatásokra. Semmi commedia del’artés harsányság, a Hadarókettős a végén semmilyen bemondást nem engedélyez és a zúgó taps után sem engedi ismételni. Kockázatkerülő hozzáállását hajlamosak vagyunk inkább bátortalanságnak, semmint magabiztosságnak megélni. Elkedvetlenít, ha egy buffának nincs olyan mozzanata, amelyen a közönség hangosan nevetne.

Két kedves címszereplője is van a darabnak, bár egyik sem telitalálat. Altorjay Tamás igazi magas basszus, korban, élettapasztalatban is éppen megfelelne, igaz teste-mozgása nem öregedett meg: ma is könnyűléptű, ruganyos férfi. A művészi egyéniség azonban zárkózottabb, komolyabb, mint ideális volna. Az esendőséget, a kicsinyességet, a komikus fölháborodást ügyesen eljátssza, nem a szívéből jön. Ugyancsak illusztratív Cseh Antal, aki meg sem kísérli, hogy az öregedést mímelje. Úgy ül le, úgy szalad föl a lépcsőn, hajol le egy levélért, mint egy vérbő 30-as. Cseh a szegedi Pasqualét a miskolci Hollandijával egyidőben, naponta válogatva énekelte. Hogy ez mennyire használ a hangnak, az legyen az ő gondja. Ám hogy ennyi idő alatt hangvételt váltani alig lehet, mindkét alakra egyformán ráhangolódni, mindkét muzsikában egyformán elmélyedni pedig lehetetlen, ez már a közönség baja is. Élesen jelzi a problémát egy pozitívum: a Hadarókettős Csehnek igazán sajátja. Remekül pörög a nyelve, és nagy élmény, ahogy Kelemen Zoltánnal két nagy hangot hallunk. Így aztán a telibetalált slágerszám az ő előadásukban mindig hatalmas sikert arat. Ritka, hogy a játékmester Malatesta elegánsan könnyed szólamában két igazi drámai baritont halljunk. Mindkettejük javára írhatjuk, hogy nem hősi tónusban énekelnek, ám néhány vitéz magas hanggal azért megörvendeztetnek. Az összes énekes közül Kelemen beszéli leghajlékonyabban az olasz vígopera nyelvét. Finom legatókkal énekel és hajszálpontosan tudja mikor kinek mit és miért mond. Üde kontraszt, hogy néhány pillanatban Macbethként dördül ránk. Réti Attila könnyed hangvétellel énekel, s így érvényesül baritonjának szép alapszíne. A sötét intrikusok után láthatóan élvezi, hogy most jó célért szövi a cselt, s azt a rendezői ötletet is, hogy Maletestaként diszkréten csapja a szelet a szép özvegynek. Persze ki ne csapná Kovács Évának, aki gazdagon díszített jelmezeiben tüneményesen néz ki? Gyarmathy Ágnes az első felvonásban kétszer öltözteti át a nyílt színen, s közben még énekelnie is kell. A doktor is tündöklő kosztümöt kapott, elmenne simán grófnak is akár. Pasquale esküvői ruháját viszont túl fessnek és újnak találtuk. Különösen azután, hogy a (szintén Gyarmathy által tervezett) nyitókép oly leleményesn mutatja meg az agglegény nemtörődömségét: az egyik fotelnek kitörött a lába, a szőnyegek fölcsavarva, egymásra hányva, szinte látjuk, hogy a színfalak mögötti hálószobában pókhálók lógnak. Mindkét Norina csinos, kecsesen játszik, de lehetne bennük több finesz, s éneklésükben több erős szín. Kovács gyakran hangerőben tűnik kevésnek, Kónya Krisztina szopránja meg a Adrianák, Toscák,  Francesca da Riminik után valahogy puhább, kevésbé kontúros lett, mint ehhez a cserfes, pompásan színészkedő kis viperához ideális volna. Egyik Ernesto jobb, mint a másik, s ebben a sorozatban Hanczár György volt az egyik. Horváth István is szép bel cantóval énekel, bájos figura, jó humora van, ráadásul szerenádját maga kíséri gitáron. Egy bizonyos fekvésben, nagyjából felső váltóhangjainál azonban bizonytalanná válik. Még dolgozhatna rajta, mert fölötte, a magas desz környékén megint remekül szól, ami egy tenornál különleges adomány. Gazdag a szegedi opera: Hanczár is biztosan vágja ki a különleges magasságokat, s az ő hangadása egységesnek tűnt. Bár a pengetést nem vállalja, de otthonosan tölti ki a szerelmes unokaöccs figuráját. Trombitálni egyik se tud, és sajnos, az a zenekari tag is küzd a hangokkal, akinek a tenorária bevezetőjét kell fújni.

A kar sokszínűen, élénken, kifejezően énekli a pénzkórust, remek karaktereket látunk. Persze nem véletlen, hisz másnapi Carmenek, Tatjánák, Senták, Pangok és Pongok is énekelnek benne.

Szórakoztató és gyönyörködtető előadás a Don Pasquale, ám nem rendít meg, és nem is ragad magával.

Márok Tamás

Fotó: www.szinhaz.szeged.hu

Don Pasquale
vígopera három felvonásban

Zenéjét szerezte: Gaetano Donizetti
A szövegkönyvét a zeneszerző és Giovanni Ruffini írták Angelo Anelli librettója nyomán
Giovanni Ruffini szövegét Fischer Sándor fordította

Közreműködők: a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház énekkara